A mű ifjúsági regény volta ne tévesszen meg senkit sem.  A Sosehol és az Anansi fiúk után Gaiman ismét egy olyan könyvvel hozakodott elő, amely bármely korosztály olvasóit maradandó élménnyel ajándékozhatja meg. Ennek ellenére kissé erősnek érzem ezt a műfaji besorolást. Az olyan felütések miatt, mint a „Volt egy kéz a sötétben, és ez a kéz egy kést markolt”, nem feltétlenül gondolhatja azt az ember, hogy megfelelő olvasmány lenne eme könyv, egy tízéves számára.

Tovább megyek, még ha el is olvassa egy tízéves forma kölyök ezt a könyvet, csupán egy kalandregénynek éli meg, a mögöttes tartalom viszont mindenképp elveszik számára. A felnőtt olvasók ezzel szemben nem csak gyermeki énjüknek biztosítanak szellemi táplálékot, hanem felfedezhetik maguknak azon apróságokat, melyek fölött a kisebbek szeme elsiklik. Gaiman nem titkolja, hogy az ötlet nem eredeti, sőt, a köszönetnyilvánítás során első helyen fejezi ki háláját, Rudyard Kipling-nek és művének, A dzsungel könyvének. Ugyanis már az alaptörténetet hallván egyből vonható a párhuzam a két regény között.

 A temető könyve főhősét, Senki Owens-t azonban,farkasok helyett holtak szellemei nevelik fel. A fiú még csak másfél éves, amikor családját lemészárolják, ő pedig csak a véletlen szerencsének köszönheti az életét. Egy temetőbe kerül, ahol a szellemeknek megesik rajta a szívük, befogadják, és a maguk módján próbálják felnevelni. Az egyetlen probléma, hogy a holtak nem hagyhatják el a temetőt, így nem szerezhetnek ételt sem a fiúnak, ebben válik segítségére Silas, az egyetlen se nem holt, se nem élő lakója a temetőnek. A könyv folyamán megismerkedhetünk a temető lakóival, akik a történelem legkülönbözőbb szegleteiből származnak, és mindegyikük bogaras valamilyen formában, valamint nyomon követhetjük, ahogy főhősünk felcseperedik, és örök kíváncsi természete miatt folyton bajba keveredik.

Senki Owenst, bár életútja rögösebbnek tűnik mint más korabeli srácoké, idővel ugyanazon problémák kezdik gyötörni, és kortársaival hasonló életszituációkkal kell megküzdenie, persze mindezt egy teljesen más köntösben. A könyvben található fejezetek akár egyedülálló novellákként is kezelhetőek, hiszen mind egy-egy külön életkort feszegetnek, mint újabb stádiumát a felnőtté válásnak. A beilleszkedés hiánya, a hovatartozás kérdése egyre inkább foglalkoztatja az idősödő srácot, aki nem érti a kinti világot, viszont otthonosan mozog a holtak között.  

Ahogy azt már jól megszokhattuk a Gaiman könyveknél, ismét kezd kibontakozni előttünk egy világ, ami tele van furcsábbnál furcsább misztikus lényekkel, melyek természete már kevesebb elrugaszkodást mutat a valóságtól. A sötét, komor atmoszférát hivatott ellensúlyozni a gyermeki báj, a sokszor humoros elbeszélésmód és a karakterek tudatos eltúlzása. Számomra talán a legmegkapóbb szereplő az „emberi” kőszikla, Silas. Misztikus és távolságtartó volta ellenére is egy szerethető karakter, aki sokkal inkább apafigura Senki számára, mint az őt befogadó házaspár férfi tagja. A műben fontos szerepe van Neil Gaiman apává válásának, nem csak mint ihlető tényezőnek, de mint önvallomásnak is a gyermeknevelés nehézségeiről.

A történet a gördülékenységével és szerethető karaktereivel bárkit elvarázsol,  főszereplőjével pedig könnyen azonosulni tudnak azok is, akik kinőttek már a gyerekkorból. Emellett szeretném még elmondani, ahogy sokan mások is megtették előttem, hogy igazán hiányolok már egy komolyabb lélegzetvételű regényt az írótól, amire sajnos az Amerikai istenek óta nem volt példa. Bár ebben a regényben is megvan a potenciál, mégis megáll egy bizonyos ponton, és nem merészkedik tovább.

Mint már fentebb említettem, ismét egy minden korosztály számára élvezhető regényt tett le az asztalra az író, amiben újfent megcsillogtatja mesélői tehetségét. Az oldalak csak fogynak, a végén pedig ágyunkon elnyúlva, gondolatainkba süppedve, szomorúan konstatáljuk, hogy vissza kell térnünk mindennapi életünkbe.  

Kiadó: Agave 
Kiadás éve: 2010
Fordította: Pék Zoltán
Eredeti cím: The Graveyard Book
Oldalszám: 277 oldal