Az alábbi kritika ismét új kollégánk, Elmeboy szellemi terméke, fogadjátok hát szeretettel (remélhetőleg ha már átesett a házipálinka indukálta blogmotorgyorstalpalón, a saját neve alatt kerülnek ki a cikkei).

Mi a közös Csipkerózsika meséjében és a holokausztban? Mindkettőt untig ismerjük, elejétől a végéig fel tudjuk mondani, emlékezünk és megemlékezünk, ágyból kiugrasztva citáljuk az erkölcsi tanulságot, ha ugyan van ilyen, voltaképpen bele se gondolunk már. Jane Yolen, az Államokban méltán magasztalt, honi földön azonban jobbára ismeretlen gyerekkönyv- és fantasy-írónő azonban gondolt egy merészet, és újramesélte mindkettőt – a Csipkerózsikát és a holokausztot. Nehogy elfelejtsük.

Yolen neve itthon elég ismeretlenül cseng, pedig több évtizede alkotó, közel háromszáz könyvet jegyző írónőről beszélünk. Háromszáz könyv éppenséggel erősen szemöldökfelvonós tény, de ha számításba vesszük, hogy ezek tetemes hányada pár soros, bőségesen illusztrált, az apróbb korosztálynak felolvasásra szánt mesekönyv - vagyis alapvetően gyerekíróval van dolgunk - máris kevésbé zord a kép. És ha még hozzátesszük, hogy ugyanez a meseíró nem mellesleg olyan felnőtteknek szánt regényeket írt, mint a jelen posztban tárgyalt Csipkerózsa, hogy Rowling állítólag az ő Wizard's Hall-jából nyúlta a Harry Potter tetemes hányadát, vagy hogy történetesen ő írta a Darkness calls című Hellboy-kötet előszavát, nos, máris beljebb vagyunk. Bízzunk benne.

Bevallom, olvasóként elsőre rendkívül nehezemre esett ez a bizalom. A fényképről egy jólétben szépen kikerekedett, idősődő államokbeli néni vigyorgott rám, aki ráadásul a saját honlapján végig azon ironizálgat, mekkora gold star kid is volt ő. Oké, viccelt, de tette mindezt azzal a fajta irritáló amerikáns kikacsintással, ami mondjuk Neil Gaiman-nek is a sajátossága: röhögünk azon, mekkora nyárspolgárok vagyunk, de azért világért sem adnánk fel ugyanezt a kényelmes nyárspolgárságot. Fantasy, elrugaszkodás és álmok? Hát hogyne, majd kényelmes távolságból. Miközben végig a meséről van szó, és a mese az egyetlen lényeg.

Nagyon nehéz észrevenni, de ott van. Yolen jelen regényének első száz oldalát pörgetve (mert amúgy pörgeti magát, és ez a fordító érdeme is, egyedül a lengyel diáklány naiv kiefejezéskeresgéléseinél bicsaklik meg) tipikusan klisés, didaktikus tanmesére gyanakszunk: a zsidó származású amerikai lány nagyanyja halála után nekiindul, hogy európai helyszíneket felkeresve feltárja a saját és családja múltját. Szörnyű ezt mondani, de szinte klasszikusnak mondható holokauszt-történet bontakozik ki a szemünk előtt, ahogy Becca lépésről lépésről feltárja saját múltját. Valójában a cselekmény semmi extrát nem hordoz magában, az egész történet nagyon - borzalmasan – egyszerűnek hat.

Aztán apránként észrevesszük, hogy itt sokkal többről van szó, minden szempontból. Ahogy megérezzük, hogy Yolen erősen semmitmondó stílusa mögött egy zabolázhatatlan mesélőkedv lakozik, illetve ahogy az európai szemmel ad hoc jelleggel előrángatottnak tűnő motívumok hirtelen értelmet nyernek a nagyobb kontextusban, és hogy az egyszerre több síkon futó történet (Becca nyomozása gyakorlatilag csak a keretét képzi a háború alatt játszódó, tulajdonképpeni történetnek) ugyanúgy szól hozzánk, mint az akkori kollaboránsokhoz, a félrenézőkhöz, az áldozatokhoz, megértjük, hogy ennek a rettenetnek bizony része vagyunk, akarjuk-e vagy sem.

Egy titok belsejébe rejtett talányba foglalt rejtvény.

És igen. A tündérmese, történelmi tény, önreflexió és végső soron filozofikus tartalom olyan észrevétlen könnyedséggel fordul át Yolen regényében önmagából valami gyökeresen másba, és mutat túl egyszer s mind önmagán, hogy már csak ezért is azonosulni tudunk a rétegről rétegre előrehaladó Beccá-val. Még az is benne van a pakliban, hogy a végén megértünk valamit.

Nyomozó, szinte tényfeltáró regényről beszélünk, tehát a fülszövegen is olvasható alapfelállásnál többet elárulni vétek lenne, legyen elég annyi, hogy a végén a mesebeli és a kiábrándítóan valóságos szálak összeérése olyan katarzissal ajándékozták meg a szerény recenzenst (aki az elején nem mellesleg halál szkeptikusan állt hozzá a regényhez), hogy napok óta a hatása alatt áll. Ami nyilván nem fellebbezhetetlen értékítélet, de talán rámutat arra, hogy érdemes próbálkozni a regénnyel, mert ha nem is kiemelkedően, de jó.

Negatívumként a fentebb már felemlegetett, enyhén érzékelt didaktikusságon kívül még a könyv végén található tanulmányt, vagy mi a fenét említeném. Nem tudom, az eredeti kiadásban szerepelt-e ugyanaz a néhány oldal, de engedtessék meg két észrevétel: ad egy, számos olvasótársam nevében is ki merem jelenteni, hogy köszönjük, nem vagyunk hülyék, és alkalmasint képesek vagyunk egy minimálisan összetett mű önálló értelmezésére, pláne nem igénylünk egy olyan bagatell fejtegetést, amit egy tetszőleges hazai fősulin már a legelső félévben is csont nélkül visszadobtak volna. Ad kettő, senkit nem az fog meggyőzni arról, hogy „komoly” irodalommal van dolga, hogy a végére biggyesztünk egy ilyen pszeudointellektuális, valójában középiskolás zagyvalékot. A regény jó, ahogy van, nem is nehezen befogadható, innentől talán legyen az olvasóra bízva.

Amúgy a hírverés és Yolen egyéb, határozottabban körvonalazható munkásságának ellenére a Csipkerózsa nem fantasy, hanem színtiszta holokauszt-regény. Hogy történetesen egy közismert mese elemeit dolgozza fel, illetve annak motívumait használja választott témája kibontására, nagyon eredeti és szimpatikus húzás, és persze nem is baj, hogy nem megy tovább, mint amennyit a tárgy megkövetel. Azt mindenesetre kiválóan megmutatja – igaz, már eddig is tudtuk – milyen szűk az átjárhatóság mese és valóság, költészet és tények között, és hogy ezen látszólagos ellentétek vegyítése mennyire hatékonyan képes megértetni velünk addig felfoghatatlan dolgokat.

Kiadó: Metropolis Media - Metropolis Könyvek
Kiadás éve: 2010
Fordította: F. Nagy Piroska
Eredeti cím: Briar Rose
Oldalszám: 224 oldal