A cikk elkészülte után egyik kolléga szólt, hogy mi már egyszer írtunk erről a filmről... na mindegy, Fulcit eleget tárgyalni úgysem lehet.

A Zombi 2 (1979) sikere után Lucio Fulci karrierje drasztikusan irányt változtatott, a rendező teljesen ráállt a vérontást központjukba állító filmekre, ami azért sajnálatos, mivel a megfelelő forgatókönyv birtokában Fulci korábban egészen kiváló, narratív és technikai szempontból egyaránt kimagasló munkákat volt képes összehozni. Rendezői karrierje 1959-ben kezdődött, egész sor commedia all'italiana-t rendezett - több ilyennek Toto, az olasz vígjátéksztár volt a főszereplője.

A hatvanas és hetvenes években westernek, giallók és krimik tucatjait instruálta, a horrorba a Zombi 2 sikerével teljesen véletlenül toccsant bele. Igaz ugyan, hogy korábbi munkáiban is gyakran felbukkan az erőszak, de a fantasztikum hiányzott belőlük. A zoom előszeretettel való alkalmazása, a döntött beállítások és hasonló kísérletező kedvű játszadozások azok a formai motívumok, amelyeket karrierjének második felébe, a véresbe átmentett a, fogalmazzunk úgy, mainstreamből.

Hogy a Pokol hét kapuja (E tu vivrai nel terrore - L'aldilà másnéven The Beyond másnéven Seven Doors of Death - 1981) Fulci legjobb zombifilmje-e, az ízlés kérdése. A Zombik városa (Paura nella città dei morti viventi másnéven The Gates of Hell másnéven City of the Living Dead - 1980), minden őrültségével egyetemben, dramaturgiai szempontból hatásosabb, lezártabb. A Pokol hét kapujának forgatókönyve azonban tartalmaz olyan kiszámíthatatlan, lenyűgöző fordulatokat, ötleteket, hogy nyugodtan nevezhetjük minden idők legszürreálisabb zombifilmjének.

A történet 1927-ben kezdődik, de úgy, mintha meg sem akarna állni: egy csapat paraszt sáskarajként özönli el azt a lousianai motelt, amelynek pincéjében egy rossz hírű festő szállásolta el magát. A fáklyákat lengető falusiak jófajta százas szögekkel a falhoz erősítik a művészlelket, és azon nyomban le is öntik oltott mésszel, utóbbi tettük folyományaként a festő húsa széjjelfolyik. Az átlagosnál edzettebb megfigyelőképességgel rendelkező néző ebben a jelenetben megfigyelheti, hogy a meszesvödröt először meglóbáló paraszt kezére is ráfröccsen a mész, ám ő ezt észre sem veszi - hiába na, a vidéki élet megedzi az embert!

Fél évszázaddal később a gyönyörű Lisa örökli meg a motelt (amely természetesen, nomen est omen, a pokol hét kapujának egyikére épült - egy másik kapuját én is ismerem, Pesterzsébeten van) és azon nyomban nekilát  kitataroztatni a lerobbant építményt. Sajnos a renoválásnak több áldozata is lesz, hullik a munkaerő: a víz- és gázsszerelőnek egy, a pince mocskából előbugyborékoló zombi kinyomja a szemét, mások az állványzatról zuhannak le, egy értelmiségit pedig pókok(!) tépnek széjjel. Szerencsére Lisának vannak szövetségesei is, pl. a vak Emily meg a vakvezető kutyája, akinek olyan a hangja, hogy már abból egyértelmű, valami nem kóser vele (Emily hangjáról van szó, nem a vakvezető kutyáéról.)

Fulci ebben a filmjében két lábbal tapos a gázpedálra. Silence is sickening, ugyebár, Lydia Lunch szerint. A filmben a formális komponensek saját életet élnek, amely ezt a már eleve zakkant rémmesét, amelynek szereplői gyakran úgy viselkednek mint a hóttidióták, egy rendkívül hangulatos képregény-paralelldimenzióba vezetik át: a rendezőnek sikerül a cirkuszi látványosságok tudatosan művi horrormegfelelőit beleágyaznia egy klasszikus rémfilmalapba. Fulci burleszk-mesevilágában a szélben hajladozó fák olyan hangot adnak ki mint egy fűrésztelep műszak idején, ha fejbe lőnek valakit az görögdinnyemód szakad, az araszoló tarantulák zajait pedig mintha törött üvegcserepet majszoló zsiráfok hangfelvételeiből állították volna össze. De ami a legfurcsább, hogy működik! Ha az ember megadja magát a film prolisármjának, az olyan, mintha Alice-szal együtt minket is beszippantana a rókalyuk, de Csodaország helyett egy diliházban érnénk földet, ahol nem minden ápolt jóindulatú.

A film tele van emlékezetes, egyedi, a rokonfilmekből hiányzó ötletekkel: a befejezés hátborzongató-metafizikus, és eleve a debilfilozófiának az extrém gore-ral való kombinációja ahogy végig van vezetve a filmen, az zavarba ejtő. Fabio Frizzi muzsikája remekül illik a Pokol hét kapujának művi-gótikus természetéhez, mint ahogy Sergio Salvati fényképezése is: hogy elegáns lenne, azt nem lehet ráfogni, de idegbeteg zoomjaival, a mélyélesség állandó variálásával tökéletesen hozza a mindent félvállról vevő őrületet. Ezek után már meglepődni sem lehet azon a jeleneten, mikor a film egyik főszereplője a zombikkal való összecsapás során pisztolyát a csövén(!) keresztül tölti meg. Requiescat in pace, Lucio.