Avengers #1

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: John Romita Jr.
Kiadó: Marvel Comics

A gonoszok ideje lejárt. Norman Osborn rács mögött rohad, „sötét uralma” véget ért, a Marvel Univerzumba beköszöntött a „hősi kor”, vagyis a Heroic Age, így a szuperhősöknek nem kell többé bujkálniuk: több éves, súlyos teher esik le a vállukról, és végre ismét önmaguk lehetnek. Ez a változás egyben alkalmat jelent Brian Michael Bendisnek is, hogy bebizonyítsa, képes „igazi” Bosszú Angyalai képregényt írni. Mert ugye annak idején az egyetlen ilyet (Káosz) arra használta, hogy lerombolja, majd teljesen újjáépítse a mítoszt, míg későbbi próbálkozásai (a Mighty Avengersben) finoman szólva hagytak némi kívánnivalót maguk után. De már pár hete, a New Avengers fináléjában kaptunk egy kis kóstolót abból, hogy milyen az, ha úgy istenigazából beleveti magát a „tradicionális” Avengers stílusba – és ezt az új sorozat első számában is demonstrálja. Az Avengers 1 minden, aminek egy Bosszú Angyalai képregénynek lennie kell: nagy, színes, mozgalmas, látványos, epikus, és természetesen benne vannak a legnagyobb hősök, akiket csak a Marvel Univerzumban össze lehet trombitálni.

A manapság dívó, fárasztó trendekkel ellentétben Bendis szerencsére nem pöcsöl sokat az új csapat összeállításával. Alig vagyunk túl a füzet felén, és máris pörögnek az események, ez a tempó pedig mindenképpen dicséretes. Igaz, ezért cserébe kapunk egy meglehetősen ostoba és elcsépelt panelt, amin az új főmufti, Steve Rogers, címszavakban elmondja (nem annyira a hősöknek, mint inkább az olvasónak), hogy kit miért választott. De ezért a sutaságért kárpótolnak a Bendisre jellemző remek karakterpillanatok (Thor és az új Amerika Kapitány szóváltása, Rogers és Vasember rövid vitája, Pókember és Sólyomszem vicces pársorosa), amik alapján sokat várhatunk a majdani csapatdinamikától. Majdanitól, mert itt még nincs sok csapatmunka. Hirtelen feltűnik Kang, Thor amolyan istenesen megkínálja egy baszomnagy villámmal (ez összesen két oldal, de fantasztikusan néz ki), aztán mindenki leáll beszélgetni. Hőseinknek ugyanis „Vissza a jövőbe” módba kell kapcsolniuk, hogy megállítsák jövőbeli gyermekeiket, mielőtt azok ostoba tetteikkel elpusztítják a világot – legalábbis Kang szerint. Ha a koncepció ismerősnek tűnik, az nem véletlen: Bendis itt a két évvel ezelőtti Next Avengers rajzfilm karaktereit emeli át a képregény világába (ritka folyamat, általában ez pont fordítva történik), ami furcsa megoldásnak tűnik, de egyelőre működik. És akkor a rajz: John Romita Jr.-tól sokan féltek, mert többször bizonyította már, hogy a szuperhőszsáner nem a legmegfelelőbb számára (khm, World War Hulk, khm), de itt kitesz magáért, és akárcsak Bendis, bizonyítja, hogy nem véletlenül került a címbe. Nem minden karaktert rajzol ugyanolyan jól (különösen a nők járnak pórul), de összességében elegánsan szálkás vonásai roppant hangulatosak, a jelenetek dinamikája lehengerlő, Kang már említett felbukkanása pedig magáért beszél. Ha ilyen lesz a Heroic Age, én baromi vevő vagyok rá.



Madame Xanadu #23

Történet: Matt Wagner
Rajz: Amy Reeder
Kiadó: Vertigo Comics

Nagy lelkesedéssel kezdtem anno olvasni ezt a sorozatot. Az első, több ezer évet felölelő, fantasztikusan epikus és varázslatos sztori az egyik legütősebb Vertigo sorozat ígéretét zengte, úgy tűnt, új kedvenc van születőben. Most viszont inkább úgy tűnik, Matt Wagner képregénye azon az úton van, amire a House of Mystery is rátévedt, nem sokkal indulása után: a középszerűségén. Már a második sztori (Exodus Noir) sem volt olyan erőteljes, mint az első, de a rajzai és a hangulata még bőven megmentették, és azt még felfoghattuk egy átmeneti, apró visszaesésnek a következő nagylélegzetű történet előtt. Most ez a történet, a nyolcrészes (!) Broken House of Cards véget ért, és marad az értetlenkedő kérdés: ennyi volt? Erre kellett nyolc füzetet áldozni? Pedig milyen jól indult: a főhősnő Nimue és gonosz testvére, Morgana, történelem előtti időkbe visszanyúló konfliktusát Wagner egy kívülálló, átlagos háziasszony mágikus eredetű szenvedésein keresztül exponálta be, hogy aztán hosszú, izgalmas és érdekes oldalakon keresztül taglalja a nővérek említett konfliktusának gyökerét és növekedését, párhuzamosan mesélve el közben a varázslók korának leáldozását, és az ember felemelkedését. A Broken House of Cards nagy problémája az, hogy mindez a felvezetés és a flashbackekben elmesélt háttértörténet sokkal hatásosabbnak bizonyul, mint a jelenben játszódó, tényleges cselekményszál, amiben Wagner egy pofátlanul vékonyka sztorival dolgozik, pofátlanul sokáig. Persze mégiscsak itt kerül sor a nővérek nagy, végső (?) harcára, így nem engedhette, hogy ennek jelentőségét elnyomják a flashbackek, de erre nem az a megoldás, hogy ami kevés a kezében van, azt az unalomig nyújtja, és beleerőszakol egy teljesen felesleges mellékkaraktert, akinek amúgy nincs semmi komoly dramaturgiai szerepe. „Mr. Johnról” van szó, aki természetesen nem más, mint a Martian Manhunter. És most inkább nem is térek ki arra, hogy mennyire jó ötlet egy vertigós címbe belecsempészni a mainstream DC univerzum egyik szuperhősét (semennyire). Sajnos a nagy finálé sem túl fantáziadús: az önismétlésekkel és időhúzásokkal hizlalt konfliktus zenitjében Nimue és Morgana állnak egymással szemben, ősi nyelven átkokat kiabálnak, van sok fény meg füst meg furcsaság meg hókuszpókusz, aztán hősnőnk győzedelmeskedik. Amy Reeder persze mindezt szépen, hangulatosan rajzolta meg, de ez még kevés ahhoz, hogy igazán jól szórakozzunk. Egyelőre lejtőn van a sorozat, és ha ez így megy tovább, megint eggyel kevesebb képregény lesz, amit olvasnom kell. Kár lenne.



Robocop #4

Történet: Rob Williams
Rajz: Fabiano Neves
Kiadó: Dynamite Entertainment

Rob Williams láthatóan és kétségtelenül elhatározta, hogy addig fokozza az egész Robotzsaru-világ eredeti koncepcióját, ameddig csak lehetséges. Az első mozifilm után játszódó sorozatban megvannak mindazok az elemek, amik már Verhoevennél is nagyszerűen működtek (a folytatásokat felejtsük el), de Williams, ha lehet, mindegyikre (Murphy ragaszkodása emberi mivoltához, a várost felemésztő totális vállalati korrupció, a rendőrség gépesítése stb.) rátett még egy lapáttal. Az irány, amibe a karaktert és a történetet viszi, határozottan ígéretes, más kérdés, hogy a negyedik, befejező rész nem igazán tudja beváltani az első füzet ígéreteit. Ha ez egy minisorozat lenne, akkor bizony csalódással kellene búcsúznunk Robótól, de szerencsére ez csak egy ongoing sorozat első sztorija (Revolution) volt, így pedig egészen más szempontok szerint kell tekintenünk rá: a kérdés, hogy mennyire hatásos, mint felütés, a válasz pedig az, hogy nagyon is. Williams kompromisszumok nélküli szatirikus éllel gazdagítja még a látványos akciókat is (az OCP PR harci robotjai leradíroznak az égről egy híradós helikoptert, mert „nem tetszik nekik”), és gond nélkül integrálja a Robotzsaru világába az olyan modern sci-fikre jellemző tudományos vívmányokat, mint a virtuális valóság és az elme átültetése egy másik testbe, az élet meghosszabbítása céljából. Pár dologgal kapcsolatban viszont kicsit kilóg a lóláb: az OCP továbbfejlesztett ED-209-esei, a háznyi (!) nagyságú ED-309-esek már meghaladják a szatirikus túlzás határait (ellenben a hatalmas kéziágyukkal küzdő, röhejes egysorosokat – „Metal motherfuckers!” – ordibáló, „robotagyat” zabáló Voglerrel), és inkább az öncélúság és ostobaság tartománya felé közelednek. Már csak azért is, mert ilyen méretű rendfenntartó robotok egész egyszerűen nem lehetnek praktikusak. A filmben látott 209-esnek még ironikus és vicces hátulütője volt, hogy képtelen volt lépcsőt mászni, viszont ezek a monstrumok már egy szűkebb utcába sem férnek be. Másrészt az sem tesz jót a finálénak, hogy Murphy egy számítógépes rendszert meghackelve állítja le a Detorit utcáin folyó mészárlást – nem csak antiklimatikus, de a karakterre sem jellemző. Egyébként is, meglehetősen hirtelen van vége a képregénynek, mintha a nyomdában elfeledkeztek volna az utolsó egy-két oldalról. De összességében élvezetes olvasmány ez (Fabiano Neves képei pedig mintha élettel telibbek és dinamikusabbak lennének, mint pár hónappal ezelőtt), arról legalábbis mindenképpen meggyőzött, hogy érdemes továbbra is követni a sorozatot.



The Walking Dead #72

Történet: Robert Kirkman
Rajz: Charlie Adlard
Kiadó: Image Comics

Felmerül a kérdés: hány igazán jó történetet lehet kihozni egy posztapokaliptikus zombihorrorból, mielőtt önismétlővé válik? Merthogy lássuk be, a lehetőségek limitáltak: a szereplőket időnként lehet cserélgetni, de a szóba jöhető szituációk száma, amikbe kerülhetnek, határozottan véges. A túlélők menedéket keresnek, és végül találnak, de az élőholtak rájuk törnek, úgyhogy menekülniük kell. És újra: keresés, menedék, élőholtak (vagy gonosz emberek), menekülés. És újra… Minden elismerésem Robert Kirkmané. Immár hat éve, folyamatosan, üresjáratok nélkül hozza ki az abszolút maximumot ebből a vékonykának tetsző koncepcióból, és valahányszor azt hinnénk, több újdonságot már nem tud mutatni, fogja magát, és kurvára ránk cáfol. És a jelek szerint most valami olyan húzásra készül, amitől mindenki ki fog esni a székéből. Lássuk csak: a főszereplők már számtalanszor harcoltak zombikkal, és menekültek előlük, amikor berendezkedtek egy lezárt börtönben, kisebb magánháborút kellett folytatniuk egy közeli kisváros pszichopata ura ellen, majd pedig kannibálokkal voltak kénytelenek szembeszállni. Ezzel azt hiszem, kipipálhatjuk a zsáner összes nagy toposzát. Mi lehet a következő lépés egy olyan sorozat számára, aminek középpontjában minden vérengzés ellenére sosem az élőholtak elleni elkeseredett harc, hanem az ember állt, az ember, aki ennek a harcnak a hatására a személyiségét megsemmisítő morális kompromisszumokra kényszerül, és lassan, fokozatosan elveszti önnön emberségességét? A válasz logikus, csak azért nem jutott eszünkbe, mert olyan drasztikus és merész, hogy egy Kirkman-kaliberű és tökösségű író kell hozzá. Ezt kapd ki: most a főhősökből lesznek az agresszorok, most ők lesznek a rosszfiúk. Rick és társai ugyanis az utóbbi részekben találtak egy csinos kis közösséget, ami egy külvilágtól elbarikádozott városkában igyekszik olyan normális életet élni, amilyet csak lehetséges egy zombik ellepte Földön. Az emberek dolgoznak, főznek, szórakoznak, partikat tartanak, és tárt karokkal várják maguk közé hőseinket is – csakhogy nem könnyű beilleszkedni a „normál” életbe az utóbbi hosszú hónapok borzalmai után. Michonne nem tudja kiverni a fejéből a zombikaszabolásokat, és leüvölti a háziasszony fejét, aki egy ilyen világban a főztje miatt aggódik, Glenn vendéglátóik után kémkedik, és Rick… Rick már nem bízik senkiben. És nem tetszik neki, hogy nem tarthatnak maguknál fegyvert. És nem tetszik neki, hogy szabályokat akarnak rájuk erőltetni. És nem tetszik neki, hogy nem az ő kezükben van az irányítás. Az út, amire Kirkman most vezeti a főszereplőket, újabb brutális fordulópontot jelenthet a sorozat történetében. És azt már tudjuk, hogy nem nagyon van olyan, amit nem mer meglépni, úgyhogy a magam részéről alig várom, hogy elszabaduljon a pokol.