Azt talán még nem teljesen kínos leírni jelző gyanánt, hogy posztmodern, de a folytatások, újrák és előzmények feletti rutinlamenta valszeg már most ciki, úgymond kajakra. A platformorientált gyártásszemlélet korában a leglezártabb, legkerekebb darabok sem kerülhetik el sorsukat, már a Titanic második részéről szóló viccet is mintha beárnyékolná valamifajta elégikus szorongás. Mindenből csinálható minimum még egy. Abból meg megin’.

Eme definíciós erővonalak mentén – az eddig vágói feladatkörben üzemelő – Jon Harris is belekóstolt, milyen recikláló élmunkásnak lenni. Újrakoreografálta Sarah és a többiek klausztrofóbiára és jégcsákányra komponált haláltáncát – ugyanott, többek között Sarah-val… Nem okozott az ilyesmi nagyobb problémát Bobby Ewingnak és Ellen Ripleynek sem, meg különben is, annyira zavaros volt az első rész vége, annyira bonyi…

Harrist vélhetőleg olyan szolid ambíciók görnyesztették, minthogy megmutassa: a barlangba nemcsak csajok járnak szopni. A hatokat kereső hatóságok és barlangászok kisszámú csoportja ereszkedik le a pokolból mégiscsak kijutó, jelzésértékűen összekaristolt és szemlátomást kedveszegett Sarah társaságában. Ő szól, hogy ezt nem kéne, ám még egy Stohl Bucis legyintésre sem méltatják, az egyik eltűnt lány ugyanis valami fejes ivadéka. (You know, who i’m talkin about.) Ebben persze megvan a pikantéria lehetősége.

De csak az.

A félés és rettegés és megijedés első részben igénybevett hatáselemeinek megismétlése, lényegében tökhasonló ütemezéssel, alig ígérhet több szórakozást és meglepetést, mint teszem azt a Cannibal Holocaust után pár évvel egy rosszul sikerült természetfilm, melynek sugárzásáról a Discovery Channel szakkollégiumai kegyeleti okok miatt legalább egy óráig vitatkoznának. Talán kettőig. Aztán leadnák.

Ami sajnálatos, az a projekt körül bábáskodók névsora (Marshall, Watkins), hisz egy ilyen orbitális hendikeppel induló projekt (sequel + remake) összekufircolása nyilvánvalóan nem a szakmai rátermettségüket demonstrálja. Ami az első részből kilóra átemelhető, azokból raktak dupla gombóccal, alaposan ignorálva az imigyen felboruló arányokat. A szörnyek közt akad nagyobb, muszkulárisabb, jól kidolgozott fonott kaláccsal hastájékon. Akkor sem lenne kevésbé szörnyszerű, ha egy fehér, teleszkópos bot sértődött lóbálása közepette hörögné, hogy „This. Is. Cave!” A hajtűvel vagy – a Frontiere(s)ből kopipésztelt módon – metszőfogakkal eszközölt nyaki-ütőér műtétek is mindössze izzadtságszagú kísérletek az első rész stilárisan aláhúzott gender-szemléletének, állatiasító pragmatizmusának felidézésére.

A barlang húsbavágó miliőjét nem csak az omlékony járatok, az erős alulvilágítottság és a vaksi éhenkórászok dögszagú lehelete adta, hanem a megfontoláson, morálon, megbocsátáson messze túli, gyakorlatias életösztön és spontán düh pedigré keveréke – mely mérlegelési margón kívülre pöccinti a dilemmát: Marshall remekében, ha a szembenálló felek összefognak, vajon több esélyük lett volna túlélni?

A második epizód ethosza - az eltelt filmidő következtében akár igazolhatóan - már mást diktál. Harris amolyan pubertáskori hisztiként meglebegteti előképe feszültségeit, energiáit, hogy a konfrontációkat instantmód ki is békítse, a részvét és a hősiesség ideáinak erőteljes beszivárgása mellett. Nem mondhatnók minimális túlzás nélkül, hogy e jelenetek láttán az összes dél-amerikai tévésorozat producere mobilér nyúl, de az előzmények fényében eléggé nyálak, na.

A film vitathatatlan értékszegmenseiről is essék szó, elvégre a természet olyan intim csodáinak diszkávöris indiszkrécióval történő ábrázolására vetemedik, mint amilyenek a barlangi fitneszklub ürítési szokásai. Közepesen hosszas töprengéseket követően nem tartom kizártnak, hogy az alkotók ezzel egyfajta undort szándékoztak kelteni.

-Ez nem lenne mégis jobb a harmadik részben?
-Felejtsd el, Neil! Az már teljesen ki van centizve. Még a végén meg kéne vágnom a szexjelenetet...