The Sword #24

Történet és rajz: Jonathan és Joshua Luna
Kiadó: Image Comics

A mainstream szórakoztatásban dolgozó alkotók közt kevesen vannak, akikbe szorul egyrészt annyi kurázsi, másrészt meg annyi kreativitás, hogy csak úgy falhoz vágják a közönség elvárásait, aztán valami egészen mást csináljanak, és ráadásul jól jöjjenek ki belőle. Mindeddig Lunáék sem feltétlenül voltak ilyenek, mert bármily nagyszerűnek is bizonyult előző, Girls című sorozatuk, a befejezést túlságosan lágyra, boldogra, szépre és kerekre komponálták az egyébként zseniálisan bizarr horrorrémélom egészéhez képest. De a szintén a 24. részével véget érő The Sword más lapra tartozik: itt már nincsenek kompromisszumok, nincs megfelelni vágyás, nincs stílustörés, a finálé pontosan olyan torokszorítóan brutális és tragikus, mint amilyennek lennie kell. Hogy pontosan mi történik, azt természetesen nem árulhatom el, de ezzel a húzással a már eddig is fantasztikusnak bizonyult The Sword hivatalosan is belépett a kilencedik művészet modern remekművei közé. És aki ennek ellent akarna mondani, azt küldjétek csak hozzám: várom szeretettel, karddal, géppuskával, gránátokkal és atombombával.

A The Sword egy napnál is világosabb és egy pontnál is egyszerűbb dramaturgia mentén haladt: a sorozat négy nagyobb sztorirészletre osztható fel, az elsőben a három halhatatlan testvér lemészárolta Dara Brighton családját, aki ezután bosszúhadjáratra indult, a maradék háromban pedig a lány, a címbeli kard birtokában egymás után, egyenként levadászta a gyilkosokat. A 23. részben megbűnhődött az utolsó is, csak hogy aztán kiderüljön, Justin, aki az egész őrület kezdete óta Dara barátjaként tetszelgett, valójában a negyedik testvér, Phaistos, akinek évezredek óta halottnak kellene lennie. Ez a cliffhanger egy újabb nagy, epikus összecsapást helyezett kilátásba, egy grandiózus finálét, amiben Dara szembeszáll a tüzet uraló halhatatlannal. És ez az a pont, ahol Lunáék sutba vágják a konvenciókat. Nincs csata, nincs újabb revans, és senki nem öl meg senki mást, a szerzők minden korábbit felülmúló akció helyett inkább emocionális csúcsponttal zárják a történetet. Nincs is ebben semmi különös egy olyan szuperhőselemeket is tartalmazó akció-fantasy esetébenn, ami a grandiózus háttér és a hatalmas összecsapások mellett végig kiemelten nagy gondot fordított az emberi tényezőre – mert ez az, aminek Lunáék igazán mesterei. Legyen a sztori bármily elrugaszkodott a valóságtól, a karakterek minden döntésükkel, tettükkel, gondolatukkal és reakciójukkal együtt végig megkapóan valóságosak maradnak (ez köszönhető annak is, hogy a testvérek döbbenetesen kifejező mimikát képesek az arcukra varázsolni). Így Phaistos döntése és Dara sorsa az utóbbi évek legkatartikusabb sorozatbefejezését eredményezik: a The Sword a veszteség és a bosszú tragikus, hatalmas erejű meséjévé válik.




Aladdin: Legacy of the Lost #3

Történet: Ian Edginton
Rajz: Stjepan Sejic
Kiadó: Radical Publishing

Ennek a történetnek szüksége van egy jó forgatókönyvíróra, egy rutinos rendezőre, egy szimpatikus színészgárdára, és úgy 150 millió dollárra – ha megkapná, azzal elkészülne az utóbbi évek legnagyszerűbb fantasy-kalandfilmje. De tényleg: amikor az ember olyan szarokra van utalva a zsánerben, mint a frissen vászonra köpött Perzsia hercege, és aztán elolvas egy ilyen hatalmas képzelőerővel életre keltett képregényt, mint a Legacy of the Lost, az Aladdin mítosz újraértelmezése, akkor óhatatlanul is felmerül benne, hogy nagyon rossz helyre ment a pénz. Ian Edginton háromrészes minisorozata (ami amúgy epizódonként csaknem 50 oldalas) ugyanis mind narratíváját, mind látványvilágát tekintve üvölt a szélesvászonért: a szó legjobb értelmében vett klasszikus fantasy-kaland, telis-tele nemes hősökkel és aljas gonoszokkal, gyönyörű nőkkel és fantasztikus szörnyetegekkel, egzotikus helyszínek egész sorával, hatalmas csodákkal, és az egész világot átitató mágiával. És akárcsak egy hollywoodi blockbuster, nem túl komplikált: egyenes, mint a nyíl, gyors sodrású, egyszerű és hatásos – némi egészséges humorérzék elkelt volna belé, de ezt leszámítva minden tökéletesen a helyén van benne, ami egy szórakoztató kalandhoz kell. Az első rész még hűen követi a klasszikus történetet (a varázsló meggyőzi Aladdint, hogy szerezzen meg neki egy lámpát egy barlangból, ám a fiú, éppen előbbi árulásának következtében, maga fedezi fel a lámpa titkát, és építtet magának az abból kiszabaduló dzsinnel egy pompás kastélyt), de a másodikban Edginton elkanyarodik a népmesei elemektől, és egyre inkább egy epikus fantasyvé dagasztja a sztorit. A harmadikban csúcspontjára ér ez a folyamat. Megismerjük a varázslók ősi történetét, és kiderül, hogy hőseinkre (Aladdinnak, egy hercegnőnek, és az utazásukhoz csatlakozó Sinbadnak) jóval nagyobb feladat vár nevük tisztázásánál és bosszújuk beteljesítésénél: a gonosz varázsló a dzsinnek segítségével újra akarja formálni az egész világot. Stjepan Sejic gyönyörű, élénk színvilággal életre keltett, fotorealisztikus festményei a Radicaltól már megszokott színvonalat hozzák, és úgy passzolnak a lendületes kalandtörténethez, mint kesztyű a kézhez. Aki nem hiszi, járjon utána: a képek, amelyeken a gonosz varázsló lebegő palotájában leereszkedik a földalatti királyság gyomrába (a monumentális finálé helyszíne), lehengerlőek. Hollywood manapság úgyis nyakig van a képregényekben, igazán szétnézhetnének a Radical háza táján.



Amazing Spider-Man #631

Történet: Zeb Wells
Rajz: Emma Rios, Chris Bachalo
Kiadó: Marvel Comics

Hétről-hétre követem ezt a képregényt, és hétről-hétre képtelen vagyok megválaszolni, hogy miért. Most már évek óta nagyon mélyen van a Pókember, és ezen a néhány jól sikerült sztori sem volt képes változtatni – elvégre az, hogy már csak statisztikai alapon is be kell csúsznia időnként egy-egy olvasható sztorinak, még kevés az üdvösséghez. De aztán valaki ír valami olyat, mint most a Shed című történet második része, és ilyenkor mindig feltámad a remény. És kivételesen még csak nem is vagyok különösebben meglepve: Zeb Wells a leginkább megbízható írója a jelenlegi hálószövő-gárdának, Chris Bachalóval együtt meg szinte csodákra képes. De azért csak kezdjük a negatívumokkal: az első nyolc oldalt valami rejtélyes oknál fogva még nem Bachalo, hanem Emma Rios rajzolta, és kettejük stílusa a legkevésbé sem akar passzolni. Ráadásul van egy felesleges és béna prológusunk is, amiben a hihhhetetlenül badass Kaine (a rosszemlékű Clone Saga maradványa) jajveszékelve menekül a 11 éves kis Kraven-csaj elől – na, az ilyen pillanatok miatt van akkora szarban ez a sorozat. De aztán Wells visszatér a fősztorihoz, amiben Pókember ezúttal Curt Connorsszal, vagyis a Gyíkkal kénytelen szembeszállni (természetesen a hónapok óta tartó Gauntlet történetfolyam részeként, de ez most ne érdekeljen minket). Utóbbi a hálószövő egyik legrégibb ellensége (még a hatodik Pókember füzetben bukkant fel, 1963-ban), ami azt jelenti, hogy az ő karakterét is szanaszét írták már az utóbbi csaknem öt évtizedben – de olyannyira tragikus gonosznak még kevesen tudták ábrázolni, mint Wells itt. Connors kétségbeesetten küzd elméje épségének megőrzéséért, és a benne lakozó, belőle előtörő Gyík személyiség kontrollállásáért, már csak azért is, mert a rettenetes szörnyeteg célpontja Billy, az ő fia. A lehetőségek száma roppant behatárolt: vagy Connors visszanyeri az uralmát önmaga fölött (valószínűtlen), vagy Pókember érkezik éppen időben, hogy pár jól irányzott pofon kiosztásával megmentse a fiút (minden bizonnyal). Ez egy mainstream szuperhősképregény, ami azt jelenti, hogy nincs harmadik opció, vagyis nem történhet meg, pl. az, hogy a Gyík ráveti magát a gyerekre, és széttépi, és felfalja, és Connors személyisége meghal a fiával együtt, és csak az őrjöngő szörnyeteg marad. Ugye? Öööö… Hoppá… Olcsó hatásvadászat vagy az állóvíz merész felkavarása? Utóbbi mindenképpen, előbbitől pedig a kivitelezés menti meg a képregényt. Wells fantasztikus érzelmi erővel ír, pusztán néhány rövid sorral képes igazán megrázóvá formálni Billy halálát, amit meg Bachalo művel, az kész mágia, az a három oldal, amin a Gyík felfalja a fiút, zseniális, nincs rá jobb szó: természetesen nem látni semmit, mégis, az egész zavarbaejtően intenzív, félelmetes, és gyönyörűen absztrakt. Ha nem lenne ott a képregény elején az a nyolc oldal, megkapná az öt csillagot is.



Batman: The Return of Bruce Wayne #1

Történet: Grant Morrion
Rajz: Chris Spouse
Kiadó: DC Comics

A Batmannel nem voltam olyan türelmes, mint a Pókemberrel, és a főcímet már hónapokkal ezelőtt hagytam a fenébe. De itt szerencsére volt alternatíva: Grant Morrison Batman & Robinja a tavalyi év egyik legjobb új sorozata volt, és bár az idei részek már nem olyan erősek, azért továbbra is szórakoztató olvasmánynak bizonyul. Most pedig ugyanez a Grant Morrison végre belefog abba a sztoriba, amire oly sokan várnak már oly régóta. Bruce Wayne ugye elvileg „meghalt” a rosszemlékű Final Crisis végén, és az első Robin, Dick Greyson lépett a nyomdokaiba, már ami a denevérjelmezes igazságosztást illeti. Persze mindenki tudta, hogy a DC egyik legfontosabb karaktere csak ideiglenesen lesz távol – mostanra kiderült, hogy Bruce nem halt meg, hanem valahogy, valamiért elveszett az időben. Ez a hatrészes minisorozat a visszatérésének a krónikája, ahogy a történelem előtti időkből, amnéziájával küszködve, lassan eljut a modern Gothambe. Vagyis minden rész egy más történelmi periódusban játszódik majd (és mindegyiket más rajzolja) – Grant Morrison szavaival: Batman vs. történelem. Nagyon frappáns. Túl azon, hogy Amerika Kapitány tavaly hasonló módon tért vissza a „halálból” (és ugye mind emlékszünk, hogy az a képregény milyen rosszul sült el?), a legjobban az aggaszt, hogy úgy tűnik, az író sokkal inkább akarja szórakoztatni magát, mint az olvasóit. Interjúiban lelkesen ecseteli, hogy minden rész egy főhajtás lesz az ’50-es évekbeli őrült Batman ponyvák felé (ősemberes, kalózos, magánnyomozós stb.), de ha az egész csak ennyiből fog állni, az régen rossz. Egy ilyen monumentális, korszakokon átívelő eseménynek nem az író rajongói lelkesedését kellene kiszolgálnia, hanem mondania kellene valamit a karakterről. Az első rész alapján nincs szó ilyesmiről: Batman belekeveredik két törzs harcába, elfogják, egy denevérpajzsos őskori „Robin” (borzalmasan erőltetett koncepció) megmenti, majd hősünk ugrik a következő történelmi időszakba, éppen mielőtt megjelenik egy időgéppel Booster Gold, Zöld Lámpás és Superman, csak hogy utóbbi megjegyezze, ha Bruce visszatalál a XXI. századba, „mindenki meghal”. Mélyebb tartalom, jelentőség és értelem nélkül ez a minisorozat annak a veszélynek van kitéve, hogy egy felesleges, öncélú, és egyáltalán nem batmanes kalandforgataggá váljon, ami nem arról szól, amiről szólnia kellene. És Chris Spouse rajzai sem tudtak meghatni: robosztus ősemberei, unalmas arckifejezései, elnagyolt hátterei és mérsékelten dinamikus akciói legfeljebb egy viszonylag élvezhető középszert hoznak. De még hátra van öt rész, úgyhogy a remény él: hátha innen már csak felfelé megy a színvonal.



B.P.R.D.: King of Fear #5

Történet: Mike Mignola, John Arcudi
Rajz: Guy Davies
Kiadó: Dark Horse Comics

Azt kell mondjam, hogy egy kicsit becsapva érzem magam. A King of Fear utolsó, ötödik részét a Dark Horse azzal a szöveggel harangozta be, hogy ez fog pontot tenni a B.P.R.D. immár jó pár éve tartó békaszörnyes sztorijának végére. Ha még emlékszünk, ez a fenyegetés a Plauge of Frogs című történetben ütötte fel a fejét 2004-ben, de az utóbbi időben visszakövethettük az eredetét egészen a legelső, Hollow Earth című minisorozathoz, ami még 2002-ben jelent meg. Szóval elvileg a The Warning, a The Black Goddess és a King of Fear minikből álló trilógia lett volna az egész lehengerlően nagyszabású történetszál lezárása. De az utolsó rész aligha zár le bármit is, sőt, épp ellenkezőleg. Amellett, hogy részben nyitva hagyja az eddigi sztoriszálakat, egyrészt behoz olyan régieket is, amiknek korábban nem volt közvetlen közük ezekhez az eseményekhez (Garden of Evil), másrészt pedig behoz teljesen újakat is, amiknek segítségével megváltoztatja a B.P.R.D. státuszát (és nem mellesleg jó néhány karakterét is) – a szervezet mostantól nemzetközi, vagyis nem az amerikai kormány, hanem az ENSZ fennhatósága alá tartozik. Ez a jövő szempontjából mind szép és jó, és a képregény elolvasása után biztosak lehetünk benne, hogy a továbbiakban is remek irányban halad majd a sorozat (augusztusig kell várni a Hell on Earth-re), de akárhogy is nézzük, mindaz, amit ebben a számban kapunk, édeskevés egy ötrészes mini (hát még egy háromszor ötrészes trilógia) befejezésének. Főleg úgy, hogy az előző füzet egyértelműen egy epikus finálét helyezett kilátásba, amire itt hiába is várunk. Ha eltekintünk a prekoncepcióktól, egy kicsit akkor is furcsa a helyzet. A negyedik szám cliffhangere után a képregény napokat ugrik előre az időben, amikor is Manning igazgató, Kate Corrigan és Johann Kraus az ENSZ-nek számolnak be az eseményekről (az rejtély, hőseink hogy jutottak ki a Liz által tüzes pokollá változtatott barlangrendszerből) – vagyis mindarról, ami a mini nagy fináléja kellett volna, hogy legyen, pár képkockányi flashbackből és híradófelvételből értesülünk. Merész húzás ez Mignola és Arcudi részéről, de többségében működik, mert a sorozat 68 rész után elért egy olyan pontra, ahol ez a módszer hajlamos nem rombolni, hanem fokozni az apokaliptikus események hatását. Hogy hogyan? Azzal, hogy a címlapon is látható, toxikus felhőt eregető, Kalifornia fölé magasodó fallikus óriásszörny elszabadulását egyáltalán nem mutatják meg (és miért is legyenek repetitívek: láttunk már ilyet korábban), az írók azt üzenik: ez már nem nagy dolog. Ide jutott a világ, a gonosz erői ott munkálkodnak mindenütt, nem kell többé csodálkozni rajta, ha felbukkan egy városokat a puszta lépteivel eltipró lovecrafti rettenet, így hát nem is feltétlenül kell sok-sok epikus beállítást elpazarolni rá. Félelmetesen hatásos koncepció, ami új szintre emeli a sorozatot: a szörnyűséges, a felfoghatatlan, a mindennek a végét jelző, a megdöbbentő immár szinte hétköznapivá vált. Hogy ezt mennyire volt bölcs dolog fináléként ellőni, az már más kérdés. Így még Guy Davis szokásosan fantasztikus rajzaival együtt is azt kell mondanom, hogy bármilyen remek a King of Fear, a B.P.R.D. normál (azaz kivételesen magas) színvonalához képest ez a szám egy egészen kicsit csalódás.



Siege #4

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Olivier Coipel
Kiadó: Marvel Comics

Kár érte: olyan jól indult. A Marvel aktuális megacrossovere már onnantól kezdve szimpatikus volt, hogy nem akarták 6-8 részig húzni, mindössze négy füzetet szántak rá. Ami persze logikus, hiszen egyetlen, nem különösebben bonyolult csatajelentről van csupán szó, amit nem lehet, pontosabban, nem érdemes sokáig nyújtani. És az első három rész a maga monumentális, esztelenül dinamikus módján pokoli szórakoztató volt, ráadásul a látványos akció mellett képes volt remek karakterpillanatokkal és hatásos – ha nem is különösebben meglepő – fordulatokkal szolgálni. De a befejezés sajnos csalódást okoz. Hiába epikus, összességében meglepően hanyagul megírt. Az nagyon is rendben van, hogy Norman Osborn bukásának és őrületének folyamata a Sentry/Void elszabadulásában kulminálódik, és hogy az Asgard ostromába belépő hősöknek a legnagyobb csatát végül nem is az országot irányító gonosztevővel, hanem saját társukkal kell megvívniuk – itt fizetődik ki a karakterrel kapcsolatos rengeteg utalás az utóbbi hónapokból, évekből. Vagyis fizetődne ki. Sajnos hiába olvastam el kétszer is a képregényt, még most sem értem, hogy tudták a hősök pusztán nyers, fizikai erővel legyőzni az ily módon elvileg legyőzhetetlen Sentryt, akinek korábbi galibák alkalmával mindig valamilyen mentális úton kellett elkenni a száját. A mindeddig sokszor, és masszívan megalapozott sérthetetlenségét, és szinte isteni mivoltát (mint tudjuk, egyszer patthelyzetig harcolt Galactusszal) aligha ellenpontozza az, hogy Thor megkínálja néhány villámmal, Vasember pedig a fejére pottyant egy helicarriert. Szóval ez a végső csata, bár kétségkívül baromi jól néz ki (Olivier Coipel, mint általában, most is elemében van, képei gyönyörűek), finoman szólva nem valami következetes, és így nem is igazán kielégítő – erősen foghíjas befejezése ez Bendis ígéretes Sentry-sztoriszálának. És ez sajnos nem az egyetlen baja a Siege 4-nek. Ahelyett, hogy az író tisztességesen lezárná a történetet, az utolsó hat oldalt inkább az új kezdetre, a Heroic Age felvezetésére „pazarolja”. Hasonlóan járt el már a Secret Invasonnél is, aminek utolsó lapjain a Dark Reignt exponálta be, de ott még ügyesebb volt, nem szórta ugyanis szét az invázió közvetlen következményeit a különböző képregényekbe, mint itt. A New Avengers és a Dark Avengers utolsó számának idevágó oldalai sokkal inkább ebbe a füzetbe kellettek volna, hogy kerüljenek, a regisztrációs törvény eltörlése és Steve Rogers kinevezése Amerika új „főrendőrévé” pedig maradhatott volna amazokra. Persze értem a döntést: egy nyilvánvalóan rengeteg vevőt célzó crossovert nem lehet cakkpakk lezárni anélkül, hogy az olvasókat ne csábítaná az új kaland kezdetére – még ha ez a dramaturgia rovására is megy. Ahogy mondtam: kár érte.



The New Avengers Finale

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Bryan Hitch
Kiadó: Marvel Comics

Asgard ostromának végeztével új fejezet nyílik a Bosszú Angyalai (és úgy általában, a Marvel Univerzum) történetében. Ennek jeleként az eddigi sorozatok e hónapban mind befejeződnek, és a következő hetekben újak indulnak helyettük. A New Avengers némileg kakukktojás, minthogy a név megmarad: újraszámozva és új csapatösszeállítással (illetve nyilvánvalóan új koncepcióval), de ismét elstartol június közepén. És addig is itt van nekünk ez a különkiadás, ami egy epilógus a Siege-hez, és epilógusként is keresztbe lenyeli a crossover fináléját, úgy, ahogy van. Pedig ha lehet még annál is egyszerűbb: a csapat megindul, hogy levadássza az asgardi csata végeztével a helyszínről elmenekült Hoodot és Madame Masque-ot, akik utóbbi apjánál, Nefaria bárónál keresnek menedéket, mielőtt kisurrannának az országból. Aztán annak rendje és módja szerint megtalálják, és leverik őket. Ilyen egyszerű az egész, nincsenek fordulatok, meglepetések, csak nyílegyenes sztori van és szuperdinamikus akció. És ami a lényeg: hangulat. Hőseink a Civil War óta végzik úgy a dolgukat, hogy közben kénytelenek árnyékokban élni, a hatóságok és saját egykori társaik elől is bujkálni, de most, az ostromot követő órákban szó sincs ilyesmiről: kezükbe veszik a dolgok irányítását, és gyorsan, hatékonyan, kíméletlenül levadásszák a gazembereket, akik az utóbbi időkben olyannyira megkeserítették az életüket. És az olvasó számára is van valami roppant kielégítő abban, ahogy végre minden óvatosság, visszafogottság és megfontoltság nélkül, minden erejüket latba vetve, rászabadítják magukat a rosszfiúkra, mintha semmi más nem számítana. A leszámolás Nefaria otthonában ennek megfelelően elemi erejű: ugyan rövid, de annál intenzívebb és brutálisabb, öröm látni, hogy Bendis nem fogta vissza magát –így nem fogják vissza magukat karakterei sem. Valóságos bűnös élvezet nézni, ahogy Rozsomák széles vigyorral az arcán felbukkan a semmiből, hogy kis katonákra vágja a bárót. Hogy is mondják Amerikában? You don’t want to fuck with these guys. Mert végülis ez volna a szuperhősök lényege, nem igaz? Ha nem viselkedsz, előbb-utóbb felbukkannak az életedben, és szétrúgják a segged. Csakhogy a Civil War óta nem igazán tehettek így, nem igazán lehettek önmaguk – mostanáig. Úgyhogy ez a sorozatfinálé legalább annyira prológusa a Heroic Age-nek, mint epilógusa a Siege-nek, és egyben roppant meggyőző bizonyíték arra, hogy Bendis kiválóan helytáll majd „klasszikus” Bosszú Angyalai sztorik írójaként is - nyilván nem véletlen már az sem, hogy itt Nefaria bárót, a csapat egy régi ellenségét tette meg fő antagonistának. Grandiózus fináléhoz pedig sztárrajzoló dukál: Bryan Hitch-nek, akinek sosem felejtünk el hálálkodni, amiért Warren Ellisszel megteremtették a szélesvásznú képregény fogalmát, voltak jobb és rosszabb pillanatai is az utóbbi egy-két évben, de itt gond nélkül hozza azokat a dögös, lendületes, epikus képsorokat, amik tőle elvárhatók. Ugyan a csapat történetét a korábbi számok grandiózus kétoldalasainak újrahasznosításával és Luke Cage monológjával felelevenítő befejezés igen óvatlanul egyensúlyoz a giccs határán, de ennyi érzelgősség ehelyütt megbocsátható – sőt, valahol talán még szükséges is. Főleg ha azt vesszük, hogy ezzel Bendis szépen keretbe zárta saját sorozatát, hiszen annak idején a „klasszikus” érának búcsút mondó Káosz hasonló epilógussal ért véget.



Dark Avengers #16

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Mike Deodato
Kiadó: Marvel Comics

Kicsit az az érzésem, hogy Bendis mindenképpen akart még egy utolsó, Siege utáni számot írni ehhez a sorozathoz, mielőtt Osborn bukásával– természetesen – végleg befejeződik, de egyszerűen nem volt hozzá elég mondanivalója. Így aztán, amilyen fantasztikusak a képregény utolsó oldalai, olyan feleslegesek és unalmasak az elsők. Egyrészt, mert nem történik bennük semmi, amit már ne tudnánk a Siege 4-ből (a Dark Avengers tagjait letartóztatják, a csapatnak befellegzett, új nap van virradóban), másrészt, mert mindazt, amit már úgyis tudunk, az író ráadásul érdektelenül és bután mondja el újra. Ha valamiről, hát ennek a számnak a (hamis) angyalok saját bukásukra adott reakcióiról kellene szólnia. Osborn esetében ez rendben is van (erről később), de a többiek? Oldalak telnek el azzal, hogy a nagy csata végeztével ketten szökni próbálnak, csak hogy pár panellel később a hősök egy-egy jól irányzott ütéssel a helyükre verjék őket. Helykitöltésen kívül ez az instant, se nem elég látványos, se nem elég izgalmas, se nem elég akármilyen akció nem jó semmire. Aztán következik Daken szökése, amire megint feleslegesen megy el öt oldal, annak ellenére, hogy pár panelen is meg lehetett volna oldani – ezután, és csakis ezután kezd el egyre jobb és jobb lenni a képregény. Thor és Phobos (a Sentry által széttépett isten, Ares fia) beszélgetése már egy nagy lépés a helyes irányba, az Amerika új főrendőrének kinevezett ex-Amerika Kapitány, Steve Rogers, és Osborn ex-jobbkeze, Victoria Hand jelenete pedig kétségkívül a sorozat eddigi színvonalát képviseli. Hand remek karakter, akinek megvoltak a maga okai, amiért az egykori Zöld Manó szolgálatába állt, és akit Bendis mindez idő alatt végig képes volt árnyaltan ábrázolni, határozott távolságot tartva közte és őrült főnöke között. Azzal pedig, hogy a Marvel valóságos erkölcsi és ideológiai szobrán, Rogersen keresztül „bocsát meg” neki, ügyesen győzi meg az olvasót arról, hogy bármit tett is ez a nő, helyén van a szíve – és hogy van még jövője is. De a leginkább hatásos képsorok természetesen Osbornhoz kötődnek. Ahogy ül a cellájában, és önmagával (pontosabban másik énjével) vitatkozva igazolja tetteit (némileg tragikus módon nem teljesen eredménytelenül!), egyszerre mutatva meg hatalmas egóját, uralkodási vágyát, nagyságra törekvését, önámítását és őrületét, az tökéletes lezárása a karakter azon szakaszának, ami még Warren Ellis Thunderboltsával kezdődött. És itt a korábbi felesleges jelenetekkel láthatóan küszködő Mike Deodato is remekel: Osborn arcán ott van minden. Gyönyörű befejezés, jobbat kívánni sem lehetne. Kár a füzet első feléért.



The Sentry – Fallen Sun

Történet: Paul Jenkins
Rajz: Tom Raney
Kiadó: Marvel Comics

Aligha tagadhatja bárki, hogy Paul Jenkinsnek köszönhetjük a messze legjobb Sentry-történet, ami valaha született (és itt természetesen a legelsőre gondolok). Ezt csak a tisztesség és az egyensúly kedvéért tartottam fontosnak megjegyezni, mert mostantól igaz az a kijelentés is, hogy Paul Jenkinsnek köszönhetjük a messze legpocsékabb Sentry-történetet, ami valaha született. Barátaim, óvakodjatok a Fallen Suntól. De jobban meggondolva, mégse, inkább mindenképpen olvassátok el. Mert a piac ugyan nem szűkölködik pocsék képregényekben, de efféle ganét nem vehet minden nap kezébe az ember, úgyhogy már csak a puszta tapasztalat miatt is érdemes ráfanyalodni. Tény persze, hogy Jenkinsnek nem volt könnyű dolga. A Sentry meghalt a Siege végén, és rámaradt a feladat, hogy örök vadászmezőkre távozásáról, és életéről ehelyütt megemlékezzen. Namost, normál hosszúságú képregényt írni egy szuperhős temetéséről trükkös dolog. Tíz esetből tízszer az lesz a vége, hogy egykori bajtársai először kölcsönösen elsírják egymásnak a bánatukat, majd egyenként kiállnak, hogy elmondják, az elhunyt milyen hatalmas hős és nagyszerű barát volt, és mielőtt minden gyászoló szomorúan belebámul a lemenő Napba, még levonnak valami csodálatosan amerikai tanulságot az illetővel kapcsolatban. És itt pontosan ez történik, Jenkins egy muslincafingnyi kísérletet nem tesz arra, hogy eltérjen a bevett formulától, és ne adj isten, tényleges érzelmi hatást váltson ki az olvasóból (bár bizonyos szempontból talán a gyomor felfordulását is tekinthetjük érzelmi hatásnak – ez esetben én kérek kurvanagy elnézést). És ami az unalmas, apatikus rajzok mellett az egészet még rosszabbá teszi, hogy mindez egy olyan karakterrel kapcsolatosan történik, akit soha nem sikerült igazán közel hozni a közönséghez, és akinek a többi hőssel való kapcsolata is felületes volt. Ha Vasembernek a szíve szakad meg Amerika Kapitány halála miatt, azt elhisszük, mert jókora közös történetük van, és barátokként, bajtársakként, sőt, néha, nagyritkán, ellenségekként, rengeteg dolgon mentek keresztül együtt – és mi mindennek tanúi voltunk. A Sentryről viszont csak onnan tudjuk, hogy sok hősnek az állítólagos barátja volt, hogy ezt jó sok képregényben jó sokszor elmondták. Olyan ez, mintha egy utcán megfagyott, névtelen hajléktalant államfőnek kijáró tisztelettel temetnének el, és csodálkoznának, hogy elmaradnak a síró százezrek. Ezt érezhette Jenkins is, ezért az utolsó pillanatban kitalálta, hogy valamikor régen a Sentry és Vadóc jókat kufircoltak együtt. Gondoljunk bele ebbe egy pillanatra… Vadócról van szó, életének egyik központi, tragikus aspektusa évtizedeken át az volt, hogy nem élvezhetett semmiféle intimitást másokkal, anélkül, hogy ne bántotta volna őket. Erre most, sokkal később, pár félmondatból, teljesen mellékesen szerzünk tudomást valamiről, ami egy hatalmas jelentőségű emocionális esemény kellett, hogy legyen a karakter számára… csak hogy Jenkins traktálhasson minket valami sekélyes, erőltetett látszatdrámával, egy olyan figura kedvéért, ami a kutyát nem érdekli? Gyanítom, van pár ezer Vadóc-fan, aki mostanság gyakran emlékezik meg az író felmenőiről. A Fallen Sun mögött nincs történet, nincs tartalom, nincs érzelem. Nincs semmi. Csak frusztráció van és émelyítő giccs.