Szépen épülget a szélesvásznú Marvel Univerzum: a Vasember 2-ben a Fekete Özvegy és az immár evidens Nick Fury mellett feltűnik Amerika Kapitány pajzsa és Thor pörölye is, ráadásul hősünket besorozzák az Avengersbe (azt hiszem, a magyar fordításnak hála, hozzá kell szoknunk a ’Bosszúállók’ névhez). A lényeg mégis az, hogy elődjéhez hasonlóan, a második rész egy közel tökéletes, könnyed (kora)nyári akciófilm, azon kevés szuperhősmozik egyike, amikbe a pixeláradat mellé fért szív, lélek, agy és humor is. Egyébként is, arra a filmre, amiben Robert Downey Jr. egy sármos, géppuskaszájú, nőcsábász feltaláló-milliomost játszik, nem lehet haragudni.

A Vasember 2 nagyjából ott folytatódik, ahol az első rész véget ért – épp csak Tony Stark időközben kiharcolta a világbékét (aranyos egyébként, ahogy egy ilyen teljességgel képtelen fordulatot elintéznek annyival, hogy „már megtörtént” – fogadjunk, hogy sosem mernek majd csinálni egy Vasember 1.5-öt!). Ez viszont még nem jelenti azt, hogy ne küszködne komoly problémákkal. 20 éve halott apja múltjából felbukkan egy rosszkedvű orosz zseni, Ivan Vanko (Mickey Rourke), aki szövetkezik hősünk vállalati riválisával, a fegyvergyáros Justin Hammerrel (Sam Rockwell tökéletesen visszataszító féreg), hogy beteljesítse bosszúját Tonyn, akit szorongat a nemzetbiztonság is, mert a csillagok és sávok fejesei nem nézik jó szemmel, hogy két whiskey közt csak úgy hősködik, lődöz és robbantgat a világban, ahogy épp jólesik neki. Ráadásul a Vasember technológia, ami életben tartja, közben lassanként meg is öli.

A Tony felett gyülekező viharfelhők ellenére a folytatás szerencsére megőrizte az első rész könnyed, „pusztítsuk a rosszfiúkat, de a fő, hogy közben baromi jól szórakozzunk” attitűdjét. A cselekmény, a manapság tipikus hollywoodi pixelszörnyetegekkel ellentétben, nem rohan fejvesztve egyik akciótól a másikig, az alkotók tisztában vannak vele, hogy a nézők nem attól éreznek és izgulnak együtt a karakterekkel, hogy egymás után tíz robbanás előterében látják őket. Így aztán bőven hagynak időt arra, hogy Tony és társai elmerüljenek az iróniát csöppet sem nélkülöző, kellemes hangulatú, szópárbajokkal teli jelenetekben, amiknek hála többek lesznek a látványt kiszolgáló báboknál: hús-vér emberek, akiknek még a csaknem idétlenségig fajuló pillanatokat (DJ-ző Vasember, páncélos házi csetepaté Tony és Rhodey közt) is mosolyogva nézzük el.

Ez annak ellenére vonatkozik mindenkire, hogy a ráöntött szerepben (megint) lubickoló Robert Downey Jr. lemossa a vászonról az amúgy igen tekintélyes méretű és kaliberű mellékszereplő gárdát, és one-man-show-t csinál a filmből. Ezt a legjobban a Rhodey szerepét Terrence Howardtól átvett Don Cheadle sínyli meg, akinek bizony nem sok lapot osztottak, nameg Mickey Rourke, aki derekasan, és majdnem feleslegesen küzd a félelmetesen alulmotivált (utoljára a Star Trek Nero-jának volt ilyen érdektelen és összecsapott háttere) és sztereotipizált orosz gazember bőrében (szerencsére Rockwell kompenzál). Scarlett Johansson és Samuel L. Jackson jól elvannak, de furcsamód a legjobban a valósággal ragyogó Gwyneth Paltrow, és a Tony testőreként domborító rendező, Jon Favreau járt.

Amikor pedig akcióra kerül a sor, akkor meghallgatásra találnak a geekek imái. A kétórás filmben ugyan csak két nagy haddelhadd van, de azok piszkosul látványosak, dinamikusak és ötletesek (és nem utolsósorban láthatók, azaz nincsenek szarrá vágva), bármelyik játszva zsebre vágja az első rész elsietve odakent fináléját. Ja, és ha jót akarsz magadnak, kivárod a stáblista végét. Iron Man rocks.