Egy döglött alligátort visz a víz, nekicsapja a folyópartnak. Annyi benne az élet, mint Giorgioban (Alessio Boni) a lelkiismeret. A dél-amerikai őserdő nyomott-párás, gatyarekkentő hőségében kiloccsantja bajtársa agyát: a forradalomnak vége, és csak a barátja papírjaival tud hazajutni. Az ideáljai a zöld pokolban töltött éveivel együtt elenyésztek, már csak az Itáliába való visszatérés gondolata foglalkoztatja, egy új élet, az újrakezdés reménye. Hogy ezt milyen eszközökkel éri el, számára édes mindegy.

Persze mint életében minden, ez sem megy zökkenőmentesen, a hazatérés után röviddel lekapcsolja az olasz rendőrség terroristelhárító-osztaga, amelyet a szadista, és ha lehet még Giorgiónál is gátlástalanabb Anedda felügyelő vezet (Michele Placido életének talán leghálásabb szerepében). Giorgiónak két évet kell leülnie, egy réges-régi bombamerényletben való bűnrészessége miatt ítélik el. Szabadulása után egyik ex-rabtársa jól menő lokáljában lesz mindenes.

Az egyik állandó vendég kellemetlen méretű adósságot halmoz fel náluk, és Giorgio, mint mindenben, ebben is megtalálja a maga hasznát: a vendég gyönyörű felesége (Isabella Ferrari) a testét kell adja neki férje számláját kiegyenlítendő. Mikor aztán a lokál tulajdonosa rájön, hogy Giorgio az összes létező módon lenyúlta őt, kiadja az útját, ám még előtte kettőbe töreti a kezét. Így az asszony feletti hatalma is elillan, az ő beteg kapcsolatuknak is vége lesz.

Giorgio epét köp az egész világra, a pitiáner lelke elégtételért kiált, és kivel is lehetne jobban együttműködni a bosszúállásban, mint a velejéig korrupt Aneddával? A zsák megtalálja a foltját, és kettejük gyümölcsöző együttműködése véres bűncselekmények egész sorozatát eredményezi.

Ám legyenek akármennyire elvetemültek, idővel a vérrel szerzett pénzbe is bele lehet unni. Giorgio kiszáll, tisztes civil életet szeretne magának, ártatlan, gyönyörű nőt, akinek sejtelme sincs arról, micsoda szörnyhöz ment feleségül. És mivel az életben nincs igazság, mindez összejön neki. Csakhogy Anedda rátalál, és megkéri egy utolsó szivességre...

Michele Soavi Arrivederci amore, ciao című filmje tematikus továbbgöngyölítése a rendező 1993-as remekművének, a Dellamorte Dellamore-nak. Mi lehet a férfi szerepe a hipermodern korban, amikor a romantika, a becsület és a hasonló tiszta értékek már szinte csak felszínes patinaként léteznek? Francesco Dellamorte még az ideálok embere volt, aki tiszta célokat kutatott, vagy legalább is a valódiságukat; Giorgio Pellegrinit az élet már megszabadította a tévképzeteitől, sőt szinte minden olyasmitől, amitől őt még embernek lehetne nevezni. Szikár szociopataként születik újjá, bújik elő a dzsungelből, aki kihasználja azt, hogy embertársai esetleg még rendelkezhetnek nehány illúzióval.

Mikor a film utolsó félórája szinte kamaradarabbá szűkül, Giorgio és menyasszonya, Roberta (Alina Nadelea) macska-egér harcára korlátozódik, a férfi kétségbeesett igyekezettel próbálja hazugságok és mindenféle cselvetés által elhitetni kedvesével, hogy ő mégsem az a rablógyilkos, amelynek a bizonyítékok mutatják. Abba bukik majdnem bele, hogy értékrendet fabrikál magának, és illúziót az elérhető boldogságról, ám Soavi jéghideg, cinikus filmjében ilyesmivel csak a lúzerek hitegetik magukat. Az utolsó pillanatban észretér, és elveti azt, amiben olyan igazán sohasem hitt.

Akinek a Polip, becíhungzvájze Cattani felügyelő az olasz maffia elleni sikertelen szerencsétlenkedése kedves gyermekkori emlék, az semmiképpen ne adja a fejét erre a filmre, ugyanis ideáljai romba dőlnek: Placido olyan aljas szemét geciként hozza Aneddát, hogy egy Jack Nicholson is csak órákat vehetne tőle. A főszerepet játszó Alessio Boni kígyószerű, delonos hidegsége tökéletes: Giorgio kiismerhetetlensége, majd lelke álarcának kis híján való széttöredezése pontosan ilyen szinészt kíván.

A szenzációs fényképezés révén Soavi, Argento egykori asszisztense, Giovanni Mammolotti operatőrrel együttműködve egységes és eredeti képi világot teremt. Gyönyörű fahrtok, átgondolt, fantáziadús kompozíciók adnak a kegyetlen történetnek intenzív, feszes keretet. A zenét jórészt hatvanas évekbeli klasszikusokból válogatták össze: Caterina Caselli fülbemászó címadó dala mellett érdemes kiemeli Adamo La notte című slágerének a lokál belsejét feltérképező montázsra való rávetülését: kép és hang ilyetén, hátborzongató-gyönyörű együttesével manapság ritkán találkozni. De ez a legkevesebb, amit a Pupi Avati mellett legjobb európai rendezőtől, Michele Soavitól elvárhat az ember.