A 17. Titanic Filmfesztivál napjai meg vannak számlálva: mint mindig, most is az utolsó napokra jutnak az igazán elgondolkodtató filmek. Tartsanak ki, Kedves Olvasók, nincs sok hátra. De ami most jön, az rázós lesz. A mai nap a komoly hangvételű filmeké: halál és mészárlás Nankingban, halál és mészárlás egy névtelen afrikai országban és halál Jeruzsálemben.

Az Élet és halál városa a harmincas évek végének Kínájában játszódik, amikor is az előrenyomuló japán hadsereg elfoglalja az akkori fővárost, Nankingot. Az ostrom kezdetén lépünk be a történetbe, majd egy japán katona, a német nagykövet egyik asszisztense és egy, az ostromban harcolt és az azt követő mészárlást túlélő kínai kisgyerek szemein keresztül láthatjuk az ázsiai hadszintér egyik legkegyetlenebb epizódját. Monumentális és letaglózó a film: nem csoda, hogy Japánban kiverte a biztosítékot, válogatott kegyetlenkedéseket, nemi erőszakot és rengeteg halált láthatunk. Az első húsz perc csatajelenetei mellett A hős alakulat csak a gyertyát tarthatja reszkető kézzel: fekete-fehér, kézikamera és az ember rögtön a fülében érzi az adrenalin pezsgését. Aztán nagyon gyorsan el is szégyelli magát: a japánok halomra ölik az elfogott kínai katonákat, megrázóak a képek, amikor ameddig a szem ellát nem látunk mást, csak holttesteket. Körülbelül öt-tíz percenkét érkezik egy nemi erőszak, vagy más, borzasztó, megalázó és rettenetes cselekedet - és a film két és egy negyed óra hosszú. Látszik, hogy a körülbelül háromszázezer áldozatot követelő nankingi mészárlás milyen mély, és máig nem felejtett sebet ejtett Kínán.

Ha ez nem lenne elég, akkor tegyünk egy kis kitérőt a jelen Afrikájába, ahol egy meg nem nevezett országban dúl a polgárháború. Emberek menekülnek platós teherautókon, bicikliken, meg ahogy tudnak, gyerekkatonák szaladgálnak AK-47-essel a kezükben, amely nagyobb, mint ők maguk. Ebben a milliőben próbál a White Material főhősnője, Maria minden figyelmeztetés ellenére a kávéültetvényén maradni és betakarítani a termést. Hogy igazából mit keres még Afrikában, amikor senki sem látja őt ott szívesen, az nem derül ki a filmből, maximum a katalógus nyújthat némi támpontot: otthonának érzi azt az országot, amelyet már senki nem mer sajátjának tekinteni. A kézikamerás, modoros, időnként nyaralási videónak kinéző filmben ismerős arcok is feltűnnek, a főhősnő Isabelle Huppert, de mellette van Christopher Lambert és Isaach De Bankolé is - érdekes, hogy ezzel a színészgárdával sem sikerült kiváltani semmilyen érzelmet. A film nem mond többet Afrikáról, mint amennyit időnként az esti híradóban ne látnánk egyébként: nagy kár érte.

A végére a Hét perc a mennyországban című izraeli filmet hagytam. Galia, a film főhősnője, aki egy buszrobbantást követően próbálja tovább élni az életét: vőlegénye belehalt sérüléseibe, őt magát pedig csak egy mentős kitartása mentette meg, pedig hét percet a klinikai halál állapotában töltött. Egy évvel az eset után még mindig a történtek hatása alatt van, amikor valaki elküldi neki a robbantás után elveszett nyakláncát. Galia nyomozásba kezd, hogy kiderítse, mi is történt vele egyáltalán azon a napon, - nem emlékszik ugyanis semmire - amikor megismerkedik egy titokzatos férfival, Boazzal. Viszonyt kezd vele, de a lányt körülvevő nyugtalanító jelenések egyre erősebbek lesznek, és semmi sem az, aminek látszik. Omri Givon első nagyjátékfilmje értelmesen és érzékenyen nyúl a témához: finom eszközökkel, nem harsány vagy hatásvadász módon érzékelteti, min megy keresztül egy túlélő - és magát a buszrobbantást itt tegyük zárójelbe, lehetett volna egy sima autóbaleset is - hogyan próbálja meg feldolgozni a történteket és továbblépni. Szép és kedves film így egy kemény nap után.