A 80-as, 90-es években nem csak a legjobb akciófilmek születtek, de a legszarabbak is, amiért részben az úgynevezett rip-off filmek is felelőssé tehetőek. A korszak nagy sikerű zsánerfilmjeinek sorra készültek el az olcsó másolatai, pofátlan lenyúlásai, melyek az esetek többségében olasz mesterek lelkiismeretét terhelték, bár a fülöp-szigeteki és persze az amerikai filmeseknek is elvitathatatlan érdemei voltak az ízlésrombolásban. A Cápa, Star Wars, Rambo, Terminátor ripoff-ok elárasztották a VHS piacot, de meglepő módon ezek a fröccsöntött utánzatok is egészen szépen megéltek az elődöktől elcsórt ötletek, a harmadosztálybeli színészutánzatok, és a gagyiság fogalmát teljesen kimerítő trükkök ellenére is.

Sőt, legtöbbjüknek sikerült az eredeti filmhez mérhető kultikus magasságokba is emelkednie. A pár éve jobb létre szenderült Bruno Mattei is egy ilyen igazi szargyáros zseni volt, aki számos hasonló low-budget replikát készített, sőt, karrierje jelentős részét tulajdonképpen ilyen filmek tették ki. 88-ban egy sajátos Predator utánérzést készített Robowar címen, amiről sok mindent el lehet mondani, de hogy jó, azt csak maximum részegen, az hogy szórakoztató viszont már vállalható. Meglepő módon a koppintás nem váratott sokat magára, és a Robowars már egy évvel az eredeti film után bemutatásra került. A film sztoriját jegyző Rosella Drudi és Claudio Fragasso (Mattei rendszeres alkotótársai) valószínűleg már a moziban megvilágosodott, és a filmet elnézve a stáblista végére már a komplett forgatókönyv is összeállhatott a fejükben. Mind a 10 oldal.

A hadsereg szupertitkos robotja, bizonyos Omega-1 megkergül egy szigeten, és ezért mindenre lő, ami mozog, még a saját helikopterükre is. Ezért a B.A.M. (vagyis a Big Assed Motherfuckers) nevű speckó egységet küldik a nyomába, csak éppenséggel nem közlik velük, hogy pontosan mi is az, ami után kajtatnak. Adnak melléjük egy külsőst is, aki nem más, mint a robi tervezője, és akinél ott van a távirányító, hogy kikapcsolja a megkattant konzervet, ha elég közel kerülnek hozzá. A motherfuckerek bevetik magukat a dzsungelbe, majd a Predatorhoz való hasonlóság kedvéért közben még gyorsan felszabadítanak egy gerillatábort is, ahonnan nem váratlan módon egy csaj csapódik hozzájuk. Omega-1 közben sorra levadássza a nagyseggűeket, és ahogy az lenni szokott, a végén csak egy maradhat, meg a nő.

Sajnos az elején sok dögunalmas dzsungeltúrát kell végigszenvednünk, az akció nagyon kéreti magát. Ugyanakkor még katonának sem kellett lennünk ahhoz, hogy lássuk, ez a csapat a valóságban még a partra sem jutott volna el élve, ugyanis minden egyes megmozdulásuk teljesen ellentmond bármilyen harcviselési módnak, szabályzatnak. Kezdjük ott, hogy mindenre azonnal lőnek, már az első gyanús neszre kitáraz az egész kommandó, azaz csak kitárazna, ha nem az akciófilmekből ismert végtelen kapacitású, kifogyhatatlan fajtájúval szerelkeztek volna fel. De ha ez még mindig nem hívta volna fel rájuk a figyelmet, akkor a rengeteg üvöltözés, kiabálás már biztosan. És a nagy kedvencem, az állandó csoportosulás sem maradhat el, vagyis, hogy folyton egy kupacban, egymáshoz szoros közelségben állnak, hogy egyetlen kézigránát is elég legyen a nagyseggű anyabaszók sok kis nagyseggű anyabaszó darabokká való aprításához, és egyébként is kollektíve hiányoztak, amikor a fedezékbe húzódás hasznosságát tanították a levelező kommandósképzőn. Tudom, hogy drága egy katonai tanácsadó felbérelése, de a logika azért ingyen lett volna. Ezekből aztán következik, hogy az akciójeleneteket nehéz megállni röhögés nélkül, mindenki lő mindenkire, mindenből, minden irányba, a gránátokat pedig találomra dobálják, abban bízva, hogy a bajtárs remélhetőleg nincs a közelben. A közelharcokat pedig néha érthetetlen okból felgyorsítják, amitől röhejesen burleszk-szerű lesz az egész.

Mattei egyik kedvence, a parancsnokot alakító Reb Brown (a zseniálisan tré Strike Commando „sztárja”, de volt ő Amerika Kapitány is) erre a szerepre termett, pont annyi tehetség szorult belé, mint az ilyen szőke kékszemű izomtibor katonák megformálásához kell, de a slepje is hasonló filmeken érett kultikus figurákból áll. Itt van a sok szarból ismerős amerikai Jim Gaines, aki úgy néz ki, mint egy csimpánz, és ráadásul sokkal rosszabb, ha még mosolyog is. Láthatjuk még a veterán Romano Puppo-t, és a nem kevésbé kultikus és általában ilyen lökött katonaszerepekbe ragadó Massimo Vanni-t is, aki erre a forgatásra a Chuck Norris hasonmásversenyről érkezett. Vicces egyébként, hogy a végén a stáblistán összekeverték Vanni-t és Gaines-t, mivel előbbi az Alex McBride művésznevet használta, és ez elég volt a kreditekért felelős kolléga összezavarására.