Lássuk be: bárminek a kapcsán lehet a válságot emlegetni. Hogy valójában egy nagybetűs Gazdasági Világválság miben is nyilvánul meg, azzal mindenki nap mint nap szembesül - legyen az a munkanélküliség, vagy az áremelkedések, esetleg a hiteltörlesztő részletek csillagászati magasságokba emelkedése - egy filmes újságíró azonban más tünetekből tudja lemérni, hogy mekkora is a baj valójában. Az idei Titanic Filmfesztivál - amiről tavaly is megállapítottuk, hogy alapvetően a legjobb hazai fesztiválok egyike - nem sokban különbözik az eddigiektől.

Kezdjük azzal, hogy mint öt éve mindig - amióta Hullámtörők díjjal jutalmazzák a legjobb filmet - most is láthatjuk a versenyblokkban a Kötelező Iráni Versenyfilmet, a Kötelező Dán Thrillert és a Hagyományos Spanyol Művészfilmet. Vannak megint Francia Filmek Amiket Otthon Sem Akart Senki Megnézni - most hazudok, vannak jó francia filmek idén is - illetve a Távol-Kelet olyan alkotásait is megnézhetjük, amiket - sajnos - normális körülmények között filmforgalmazó még DVD-n sem hoz ki. Először a szerda esti megnyitón vált érezhetővé a meghívottak - és az aljas módon besurrantak - számára a Gazdasági Világválság: a szendvicsek szó szerint harapásnyi méretűek voltak, és az ingyen osztogatott bor mennyisége és minősége is töredéke volt az eddig megszokottnak. "Hová lesz a világ..." borongtam kollégáimmal együtt, miközben (az általam meg nem nevezhető likőrmárka) utolsó cseppjeit próbáltuk összegyűjteni a nyelvünkkel az öblös konyakospoharakból, hátradőltünk a karosszékekben a kései Art Deco mennyezet alatt, és nosztalgiával gondoltunk azokra az időkre, amikor még szatyrot is kaptunk a katalógus mellé.

De nem panaszkodom, mert ezeket az apró-cseprő kellemetlenségeket leszámítva magasan kezdett a fesztivál: a nyitófilm Wes Anderson idén Oscarra jelölt Stop-Motion technológiával készített bábfilmje, A Fantasztikus Róka úr volt. A film alapjául szolgáló regényt az a Roald Dahl írta, aki a Charlie és a csokigyárat is köszönhetjük. A történet lényege röviden annyi, hogy a címszereplő - aki korábban a környék nagy zsiványaként fosztogatta a tyúkólakat - mára középkorú, megállapodott családapa. Amikor azonban a család új otthonba költözik, Róka úr olyan lehetőséget kap, amelyet nem tud visszautasítani: három hatalmas, egymással szomszédos tanya várja, hogy valaki kifossza őket - ezzel pedig olyan események láncolatát indítja el, amely az összes állatszomszédja életét felborítja. Aki látott már Wes Anderson filmet - nos, ez sem másmilyen. Ha valakinek nem tetszett a Tenenbaum, a háziátok (bevallom, engem is idegesített az első húsz perce) ez sem fog. De aki képes arra, hogy félretegye az elvárásait akkor jobban fog szórakozni, mintha beszívva nézte volna meg a Wallace és Gromitot egy hatalmas, pulzáló zselétorta tetején. Különös, ugyanakkor elképesztően vicces figurák, nagyszerű párbeszédek és már-már a szatíra határát belülről vastagon súroló történet - kezdetnek nem rossz.

Folytatnám a vidám bábfilmmel megkezdett sort, de nem lehet: Francois Ozon új filmje, a Menedék a következő állomásunk, amelyben Mousse (Isabelle Carré) és barátja, Louise már-már klisészerűen túladagolják magukat, amelyet csak a lány él túl, de van még egy csavar: terhes. A lány elhagyja Párizst hogy megbírkózzon fájdalmával - és eldöntse, mi legyen születendő gyerekével - amikor hónapokkal később betoppan szerelme bátyja, Paul (Louis-Ronan Choisy, aki egyébként a zeneszerzője is a filmnek). Belép a képbe még egy helyi férfi is, Serge, hogy aztán a trió különböző felállásokban tegyen különböző dolgokat - amiket egyébként az ember egy Dél-Francia tengerparti házban tenne. Kevés szex, némi intimitás, három-négy tengerparti jelenet, sok baguette és sok alkohol. A tempója elég lassú, - nyolcvannyolc percet kell végignézni - de aki értékeli Ozon pszihoanalízisét, az úgyis megnézni attól függetlenül, mit írnak róla mások.

Az első nap meg is volt az első skandináv thriller - a dán Szabadíts meg minket a gonosztól! Az alaptörténet elég egyszerű: egy elszigetelt dán falu lakói - köztük Johannes a jófiú, testvére, a semmirekellő Lars, Ingvar, a fiát boszniában elvesztő második világháborús veterán, Anna, az áldozat és Alain, a bosnyák menekült. Rögtön az elején a részeg Lars kamionjával elüti Annát - majd az egészet igyekszik a leglogikusabb gyanúsítottra, Alainre kenni. Azonban az események olyan fordulatot vesznek, hogy senki sem marad sértetlen. Mint a skandináv drámák általában, ez is elég lassan és komikusan indul. Az első negyed óra után azt gondolhatnánk, ebből akár egy cseh bohózat is kijöhetne - azonban a film lassan de fokozatosan elkezd bedurvulni. A szerkezete - mit az a katalógusban is olvasható - Peckinpah Szalmakutyákjára rímel, azonban ebben a filmben nagyobb szerepet kapnak az előítéletek és a mai modern, koránt sem homogén társadalmunk ellentmondásai. Kiderül, hogy nagyon gyorsan a nem hozzánk hasonló ellen lehet fordulni - és ehhez még csak bujkáló rasszistának sem kell lennünk.

/wurlitzer/ Egy filmre volt érkezésem, ami utólag nem is baj, ugyanis a Méhviasz nem tartozik a könnyen befogadható alkotások közé. Sehonnan sehová tartó, szüntelenül folyó párbeszédek, jobbára felszínes locsogások töltik ki a játékidőt. Frusztrálólag hatott, hogy szusszanásnyi idő sem jutott a csendnek, gyakran a mondat közepén van elvágva a dialóg és rögtön következik egy újabb tesze-tosza élethelyzet, amelyben átlagos huszonéves amerikai fiatalok évődnek, bazsalyognak, problémáznak, de leginkább mellébeszélnek. Van azért a Méhviaszban egy negyedórás kisfilmre elegendő konfliktus- és feszültségforrás, vajon beperli-e a használtruhabolt egyik tulajdonosa a másikat, vajon szétválik-e hosszabb időre az ikerpár, vajon összejönnek-e, vajon talál-e munkát, de egyről sosem jut kettőre a film, ahogy a szereplők, úgy a történet is megragad egy köztes állapotban, foglalkoznak ugyan az őket érintő problémákkal, de képtelenek kenyértörésig vinni a dolgot. Felszínes és határozatlan kommunikációjuk rabjai. A súlytalan csacsogás válik a film főszereplőjévé, a tengés-lengés dagasztja másfélórássá a játékidőt, olyan mindennapos szituációk sorjáznak egymás után, amelyekre az ember másnap már nem is emlékszik, hogy megtörténtek vele. Itt mégis a vásznon kell viszontlátnia őket.

Ez a szokatlan a csúcs-, mély- és fordulópontokat szinte teljeséggel mellőző, mondhatni filmszerűtlen szerkezet, sokaknak kikezdte az idegeit: jelentős számban hagyták el a nézők a termet a vetítés alatt. Aki azonban kellő türelemmel van megáldva, és úgy gondolja, hogy van értelme a lényegtelent mindenféle dramatizálás nélkül filmre vinni, azoknak teljes szívből tudom ajánlani a Méhviaszt, mert a semminél azért többről van itt szó. A kihasználatlan lehetőségek és a függőben hagyott döntések filmje a Méhviasz. Egy jól körülhatárolható korcsoportról szól, akiktől már elvárható, hogy elkötelezzék magukat a felnőttlét mellett, ők ímmel-ámmal tesznek is ennek érdekében lépéseket, de azért még sodródó életstílusukat sem akarják feladni. Szorongásaikat, létbizonytalanságukat pedig állandó dumálás mögé rejtik.