Fülsértő kattogás, agresszív dobszólam, barátságtalan, karcos férfinarrációval kísérve: egy vonat nagy robajjal tör ki a fénybe a sötét alagútból, ahogy „Baby Boy” Frankie Bono megérkezik New Yorkba, hogy megöljön egy embert. Ahogy Frankie is nagy robajjal tört ki a fénybe az anyaméhből: „Remembering, out of the black silence… you were born in pain.” Egy bérgyilkos sivár, jéghideg lelkivilága az egzisztencialista dráma és a film noir illúziók és romantika nélküli határvidékéről.

Az egyes szám második személyben beszélő, és a nézőt a főszereplő szerepébe ily módon belekényszerítő narrátor már a nyitójelenetben megmondja: Frankie beépített dühvel és gyűlölettel született. Üvöltve érkezett a fénybe, mintha csak tiltakozna ellene, mert ebben a fényben nincs keresnivalója. Mert gyűlöli. Gyűlöli a nagyvárost, gyűlöli az áldozatait, gyűlöli az embereket úgy általában. Árvaként egyedül nőtt fel, és egyedül is maradt egész életében. Mindig jéghideg tenyere hirtelen izzadni kezd, ha másokkal kell kapcsolatba kerülnie. Gyűlöli a karácsonyt is. Ahogy december 24-én sétál New Yorkban, hogy a munka előtt elvegyüljön a tömegben, az ünneplő emberek, a parádézó télapók és a lélekemelő dalok közt, az maga a karácsony szellemének a meggyalázása.

Allen Baron filmje a totális elidegenedés szuggesztív erejű látlelete. Frankie a filmtörténelem talán leginkább kompromisszummentesen ábrázolt bérgyilkosa (maga a legkevésbé sem sztárarcú Baron alakítja, tökéletesen), akit teljes üresség és cél nélküli gyűlölet jellemez. Legalább utóbbival kezdenie kell valamit, irányítania kell valamerre, ezért aztán abból él, hogy öl. „Valahogy mindig meggyűlölöd a célpontjaidat, mielőtt megölöd őket.” Egy csendes szociopata, akiben sokáig csak tudat alatt villan fel néha-néha a vágy egy normális életre („Nevetséges. Te is megengedhetnél magadnak egy ilyen házat, ha akarnád.”), amikor pedig végül tudatosan is, akkor már túl késő, addigra már örökre elidegenedett az őt körülvevő világtól. A mindennapi, torkolattüzeket nem tartalmazó emberi kapcsolatokról olyannyira nincs fogalma, hogy egy régi nőismerősének néhány egyszerű, kedves szavára agresszióba csapó szexuális közeledéssel reagál. Elveszett lélek ő, aki nem tartozik ide. Nem tartozik a világba, nem tartozik az életbe.

A Blast of Silence-nek úgy kellene élnie a köztudatban, mint a késői film noir (avagy a korai neo noir, ahogy tetszik) legnagyobb mesterműve. Sajnos Baron remekét annak idején senki nem karolta fel, valamirevaló terjesztő nélkül nyomtalanul tűnt el a süllyesztőben, és csak 1990-ben figyelt fel rá pár kiváltságos mozirajongó, amikor a Müncheni Filmfesztivál felfedezte magának. Mióta 2008-ban a Criterion kiadta DVD-n (márpedig a Criterion nem arról híres, hogy csak úgy dobálja a piacra a semmilyen filmecskéket), már sikerült egy lelkes rajongótábort gyűjtenie magának, de még mindig nem tart ott, ahol tartania kellene.

Baron fillérekből összerakott filmje mind gyönyörűen kifejező képi világát, mind témáját és stílusát tekintve valahol félúton van a Truffaut- és Godard-féle egzisztencialista francia újhullám és a főleg Jules Dassin nevével fémjelzett hiperrealista film noir között. A cselekmény szinte lényegtelen, a fordulatok triviálisak, és már az első pár perc után tudjuk, hogyan fog végződni Frankie története – még azt is sejtjük, hogy miért. De nem ez a lényeg. A lényeg a hidegvérű bérgyilkos lelkivilága, aminek ábrázolásában Baron jó messzire elkerüli a popkultúrának a típusfigurával kapcsolatos romantizálását és idealizálását, megfestve a filmtörténet egyik legmagányosabb antihősének portréját. Beszédesek azok a képek, amiken hotelszobájában, nagy árnyékot a falra vetve cigizik, vagy a hajnali New York kihalt utcáit rója, de még inkább azok, amiken egy karácsonyi partin ül, messze az ünneplő sokaságtól, némán bámulva a padlót. Emberek közt van csak igazán egyedül.

Végül persze még neki is a nő lesz a veszte (igen, mindig a nő, még akkor is, ha ez esetben Lorrie a noir történetének egyik legártatlanabb femme fatale-ja – sőt, még csak nem is igazi femme fatale). A nő, aki összezavarja, elbizonytalanítja, és tudtán, akaratán kívül is célpontot csinál belőle. A nő, aki, bár fogalma sincs róla, ostoba, logikátlan, nevetségesen naiv és végzetes reményeket ébreszt benne egy másfajta élet iránt, aminek megélésére pedig csak annyira képes, amennyire egy hal képes élni egy doboz száraz homokban. Szinte várom, hogy a narrátor figyelmeztesse minderre, de nem teszi – és ez így van jól. Mert Frankie nem tartozik ebbe a világba, számára csak a magány és a sötétség nyújt menedéket, és végül oda is tér vissza: „a hideg, fekete csendbe”, ahol végre teljesen egyedül van, ahol végre abbahagyhatja az üvöltést. Mert üvöltött egész életében, születése óta. Most végre elnémul, és megbékül. Happy end.