"- Ötven rongy sok pénz" - mondtam.
- Nem - mondta Jack. - Csak biznisz."
-- Hemingway: Ötven rongy, 1927.

 "Gondolataitok irtóztatóak, s a szívetek erőtlen. Tetteitek nevetségesek, akár könyörület, akár kegyetlenség vezérel, s olyan mohóság hajt a cselekvésben, mintha ellenállhatatlanul vonzana, hogy megtegyétek. Végtére pedig mind jobban és jobban féltek a vértől. A vértől s a fogyó időtől."
-- Paul Valéry: Yalu, 1895.

A No Country For Old Men egyrészt az egyén döntési szabadságának hiábavalóságáról szól, arról, hogy ez a bizonyos szabad akarat talán nem az emberi fajnál van a legjobb kezekben. McCarthy állandó témája, a kegyetlenség végletessége, és az egyén ebből fakadó megválthatatlansága a Coenék segítségével íme becsusszan a popkultúrába - jelen esetben tényleg a "segítségével" a megfelelő szó a regényíró és a filmesek e szimbiózisára, ugyanis az adaptáció szinte szóról szóra egyezik a könyvvel, Coenék csak minimális dialógfricskákat hagytak el, de semmit nem tettek hozzá. Illusztráltak. A No Country For Old Men igazából Cormac McCarthy filmje.

És McCarthy-t megfilmesíteni, azt aztán tényleg vagy csak egy az egyben, vagy sehogy nem lehet. A huszadik század második felének ez a legfélelmetesebb tehetségű amerikai szerzője (joggal nevezik az "új Melville"-nek: ugyanazt feszegetik) az apokalipszis - néha a társadalmi, néha "csak" az egyéni - krónikása, valaki, aki életének hossza és megpróbáltatásai által tisztába került azzal, hogy mire is vagyunk, akár a körülmények, akár csak elvetemültségünk okán is képesek. ("When God made man the devil was at his elbow" -- Blood Meridian).

Mert nem kell sok, elég egy repedés: ez a civilizációs máz lepereg pillanatok alatt. Hiszen a szokásos, kulturális-narratív sémák által belénkrögzített elvárásoknál fogva Llewelyn Mossnak a történet hősének kellene lennie. Ez a betevőjét vadászattal kereső vietnámi veterán véletlenül talál rá a sivatagban egy félresikerült drogügylet halottaira. Egyetlen súlyosan sebesült túlélője van csak az afférnak, ám Moss őróla azonnal megfeledkezik, amint rábukkan arra a kétmillió dollárra, amely miatt ezek az emberek egymást legyilkolták.

Már otthon, álmában kezdi ki a lelkiismeret, és irónikus módon éppen az egyetlen önzetlen cselekedete sodorja bele a bajba: hogy vizet vigyen a haldoklónak. McCarthy-nak ilyen a humora, kegyetlen és cinikus: ragaszkodj a meggyőződésedhez, ha már elindultál egy úton! Pár lépés után ne visszakozz! a pragmatizmus néha mindennél előbbre való, ez egy morál nélküli világegyetem. Moss megfizet a jóságáért, az éjszakában, a sötétségben ráakadnak, utánalőnek, a kocsiját beazonosítják. Kapzsisága, majd meggondolatlansága miatt neki is, feleségének is menekülnie kell. Az asszonyt a szüleihez küldi, ő pedig kóbor kutya módjára kénytelen nekivágni a világnak, nyomában mindenféle, a vérére áhítozó emberszörnnyel.

De álljunk is meg rögtön, ez nem Llewelyn Moss története. Hát akkor kié? Bell seriffé, aki a határtalan gonoszság láttán meghátrál? Vagy Anton Chigurh-é, a Moss nyomát kutató pszichopata gyilkológépé, aki McCarthy munkássága állandóan jelen levő szociáldarwinista fatalizmusának életre kelt szobra? Nem, ennek a történetnek nincsenek hősei, semmilyen értelemben; a film, ahogy az egyik figura hívja, a "dismal tide"-ról, a "komor dagályról" szól, arról az állapotról, ami ellen a jó emberek még ha akarnának sem tehetnének semmit. És egyre kevésbé akarnak. És akkor már nem jó emberek.

Éppen ezért a korrumpálódás könnyedségéről is szól, a morális univerzumunkat megfertőző milliárdnyi kompromisszumról és bukásról, amelyek szépen-lassan legyűrnek minket. Mikor a film legvégén az öreg seriff arról mesél, hogy a saját halott apjáról álmodott az éjjel, és az apja előrelovagolt, a nyeregkápában tüzet víve, hogy táborhelyet készítsen kettőjüknek valahol a végtelen éjszakában, akkor, bár a helyszín lehet a menny vagy akár a pokol is, az álom végsősoron mégiscsak a halálról szól, talán tényleg csak a halálban találhatnak megnyugvást a véres dagályt visszafogni igyekvő jó emberek.

Amihez kétség sem férhet, hogy a film sötét motorja Chigurh - ilyen félelmetes rohadékot nem is tudom mikor láthattunk utoljára (Bardem elképesztő, sztoikus nyugalommal játssza). A könyvben ő némileg egy üres lap, akire mindenki kivetítheti a maga fóbiáit. Coenék visszavesznek az absztrakcióból, kissé rajzfilmesítik (az a frizura!), ám ettől még csak hatásosabb lesz, egy ember, aki kívül van mindenen ("he is a bit out of touch", mondják a regényben), a társadalomba sem külsejével, sem természetével nem illik bele, a maga univerzumában azonban mindenható.

Az élet szentsége (nem csak a másoké, a sajátja sem) Chigurh számára maximum annyit számít, hogy a feldobott pénzérme melyik oldalán landol - áldozatait, csak játékból, gyakran szólítja fel a választásra: "Fej vagy írás?" (A legelső ilyen eset, mikor egy öreg benzinkutassal szórakozik, az utóbbi tíz-tizenöt év amerikai filmtörténetének legidegtépőbb jelenete.) Bár az, hogy "játszana", meg "szórakozik", mégsem áll meg, ő ezt halálosan komolyan veszi. A saját értékrendjében a vak szerencsén, ezen a súlytalan semmin dől el minden. Kegyetlen isten - az egész filmben amúgy is van valami szörnyűségesen ótestamentumi.

A film szerkezete egy az egyben követi a könyv szerkezetét, egyesek ezért érezhetik úgy, hogy kilencven percnyi már-már elviselhetetlen feszültség után a feloldás félórája a maga radikális szokatlanságável műfaji dekonstrukcióként hat. Pedig ez sem a Coenék érdeme, ez a könyvben is tökugyanígy van. Tommy Lee Jones, aki soha a büdös életben nem alakított jobban, mint itt (pedig ő aztán kurvanagy színész) szögre akasztja a seriffpisztolyát, mert egyértelművé válik számára, hogy a porózus, allmighty gonosz elleni harc problémájának megoldása az, hogy nincs mit megoldani. Hogy félre kell állni. Ez a világ hamu, és mindig is hamu volt.

Mert mit lehet csinálni, ha szertefoszlik a biztonság álma, a jók meghalnak, meg egyre egyértelműbb, hogy nincs isten? McCarthy a No Country... utáni könyve a tavalyi év amerikai regényének kikáltott poszt-apokaliptikus The Road című disztópia volt - érdekes témaválasztás, főleg ha figyelembe vesszük, hogy az All The Pretty Horses óta az összes története kronologikus sorrendben követi egymást. Így lesz a No Country for Old Men-ből, könyvből és filmből egyaránt, a világvége krónikája; nincs benne zene, mert a teljes pusztuláshoz a csend illik, és kész, és megtörtént, és baszhatjuk. Remekmű.