Sergio Martino (Segítség, felszarvaztak!) az olasz film egyik legterményekebb, ha nem is annyira igényes alakja, aki 1983-ban meglepő nemzetközi sikert ért el 2019: After the Fall of New York című C-filmjével (korábban a giallo és az exploitation tette ismertté nevét). Martino ugyanezzel a stábbal forgatta le Paco kalandjait is, méghozzá eredeti arizonai helyszíneken (még néhány helyi tájszólásos színészt is sikerült szerződtetnie). 

Pacót az a Daniel Greene játssza, aki testépítőként szerzett hírnevet, játszott néhány felejthető produkcióban, az utóbbi években pedig csak barátai, a Farrelly testvérek foglalkoztatják kisebb szerepekben. Greene amolyan Schwarzenegger / Patrick Swayze keverék, tipikus nyolcvanas évekbeli arc. John Saxon a cast legnagyobb neve, ő játssza Paco teremtőjét és ősellenségét, Turnert. Janet Agren, a szép svéd modell a bártündér, George Eastman a szkanderbajnok kamionos, Claudio Cassinelli pedig a főhős után küldött fejvadász (szegény Cassinelli a forgatáson lelte halálát, mikor helikoptere lezuhant). Nem tudom, ki játssza a fejvadász folyton napszemüveget viselő társát, de nem egy Mr. Smith, annyi szent.

A Hands of Steel máskülönben a Kobra (1986) szegény kistestvéreként írható le. A színészi játék csapnivaló, a párbeszédek rémesek, akcentusok jönnek-mennek, a kivitelezés pedig igazán nagyon olcsó. De például (ex-Goblins) Claudio Simonetti kísérőzenéje, mely John Carpenter és Harold Faltermeyer között viaskodik, egész nívós. A kocsmai bunyók pedig a Bud Spencer / Terence Hill-mozik "ezer közül is megismerem" típusú hangeffektusait vonultatják fel. És akadnak felszabadult, roppant szórakoztató pillanatok, amelyeknek gyerekkoromban is örültem.

Ilyen mikor Paco a kocsmában egy vécépapír-gurigát kap a rosszfiúktól, rajta a "beszartál?" felirattal. Nos, hősünk egy ideig tűrtőzteti magát, hiszen hosszú nap volt, elfáradt, különben is a srácok sokat ittak - aztán mégis lekapja a bárpult márványborítását, rávési válaszát, és odakúrja a kamionosok asztalára. Cool, cool és cool! Hatalmasat röhögtem, amikor az ál-Daryl Hannah kiborgnő rettenetes olasz akcentussal beleböfögi Paco képébe: "I am the perfect cyborg, and I was sent here to kill the traitor!" - mire Paco elegánsan letépi a fejét a nyakáról.

A legszebb a filmben mégis a fináléja. A finálé nélkül két csillagot adtunk volna, de így megérdemli a hármat is. Egyrészt Paco itt mérhetetlen leleményességgel végzi ki bukósisakos áldozatait. Egyiknek betöri, a másiknak összelapítja, a harmadiknak szétnyomja a fejét. Mikor pedig Saxon feltűnik egy bazi nagy lézerágyúval, Paco benyögi a film tanulságát, és egyben legviccesebb sorát: "You thought you owned me by controlling my brain. But what you didn't realize you don't own a man until you control his heart!" No persze, ez a sor attól olyan vicces, hogy hősünk rögtön ezután kitépi ellenfele szívét.

Mintha ez nem lenne elég frappáns befejezés, megérkezik Paco szőke barátnéja, akit egyébként ekkor már halottnak hitt. És hogy, hogy nem, Paco agya megbomlik, amolyan Shakespeare-i hős lesz belőle, aki bosszúját beteljesítve nem találja életcélját. "Ember vagyok, vagy gép?" - teszi fel a kérdést. "Mi értelme az életemnek?" Miközben a kocsmárosasszony megközelíti, egyfajta Szépség és a szörnyeteg befejezés, amolyan unhappy ending sejlik fel, ami furcsamód igen hatásos. És amikor Paco elmondja utolsó mondatát, és felfedi élő szövetét a fémvázon, egyszeriben megértjük, hogy a Hands of Steel mitől több, jobb, mint a nyolcvanas évek ezer hasonló alkotása: "You see, Linda? Maybe Paco Queruak never even existed."