Folytatódik a a Jó, a Rossz és a Geek, a téma még mindig Giuliano Gemma korai spagettiwesternjei. Elsőként jöjjön a személyes kedvencem tőle, utána pedig egy aránylag ismeretlen film, amiről elöljáróban azt érdemes tudni, hogy ebben a westernben tűnt fel először Gemma valódi neve a stáblistán, előtte ugyanis a Montgomery Wood művésznevet használta. Az angolos csengésű álnév nem volt egyedi akkoriban. Az első spaggetiwesternek stáblistáján csupa kitalált angol név szerepelt, azt az illúziót keltve, hogy nem is olasz az olasz western. Hogy miért? Mi is ismerjük ezt az érzést: ami Amerikából jön, az csak jó lehet.

Ringo visszatér (Il Ritorno di Ringo, 1965)

Győztes csapaton ne változtass - vallhatta Ducio Tessari, ugyanis amikor a Pisztolyt Ringonak után rögtön belevágott egy újabb western készítésébe, ugyanazzal a bevált alkotógárdával fogott munkához. A városi jeleneteket a Barcelona melletti Alcazar Studios díszletei között forgatták, a városon kívüli sivatagos részeket pedig Aragóniában. Tessari Eredetileg az Odyssey of the Long Rifles címet szánta a filmnek, de a Pisztolyt Ringonak sikere közbeszólt és a bevételmaximalizálás érdekében ennek a filmnek a címébe is belecsempészték a Ringo szót. Ami azért is vicces, mivel a főhőst igaz, hogy Giuliano Gemma játssza, de semmi köze nincs az első rész Ringojához, mégcsak nemis úgy hívják. A film az Odüsszeusz vadnyugati környezetbe helyezett feldolgozása. Montgomery Brown a trójai háború helyett az amerikai polgárháborúból tér vissza, távolléte alatt egy mexikói rablóbanda vette át az irányítást az Egyesült Államok és Mexikó határvidékén fekvő Mimbres városában.

Esteban Fuentes (Fernando Sancho) és testvére, Paco (George Martin) vasmarokkal uralkodik a városon, a fehérek pedig páriáként tengődnek. Őrült ötlet ez a játék a rögzült sztereotipiákkal és ép ezért működik. A kocsma elé ki van írva, hogy Kutyák, gringok és koldusok számára tilos a bemenet, a fehér seriff (Antonio Casas) pedig az alkoholizmusba menekül és nem tart magánál fegyvert, mert "Amerikai vagyok. Egy alsóbbrendű faj tagja. És ha alsóbbrendű vagy, akkor fegyver nélkül sokkal tovább élsz." Montgomery is kénytelen átvedleni mexikóiá, északi egyenruhája helyett szalmakalapot és szakadt ponchot húz, szőke haját, világos bőrét befesti. Elborzasztja amit talál: apját, a néhai szenátort megölték, Paco a feleségének, Hally Brownnak (Lorella de Luca) udvarol.

A dollártrilógia antihősei az állandóság szobrai, rajtuk nem alakítanak az események, ugyanazok a karakterek távoznak a film végén, akik az elején feltűntek. A karakterfejlődést meghagyják az olyan klasszikus hőstipusok privilégiumának, mint amilyen Montgomery Brown is. Brown színelváltozása távolról sem csak külsődleges. Haragja először mindenki ellen irányul, és sokáig az is kérdéses, hogy ki ellen csapódik le először, mivel első felindulásában a hűtlennek hitt feleségét is meg akarja ölni. Amíg bosszúvágya határtalan, addig nincs kit féltenie és ez hitvallásában is tükröződik: "Mindenki meghal egyszer. De aki fél, az minden egyes nap meghal. Aki nem fél, az csak egyszer halhat meg." Csak miután tudomást szerez arról, hogy távollétében lánya született, támad fel benne a családja iránti féltés, ami valóssággal megbénítja. Ha van a spagettiwesternnek katolikus hőse, akkor Brown mindenképpen az. Jézusi alázattal szedi fel a porból az elé dobott nyers húscafatot és eszi meg. A katolikus ikonográfia spagettiwesternek nagy részében inkább csak egy gesztus az olasz nézőknek, hogy a vadnyugat otthonosabbá váljék, egy provokatív díszlet, hogy lám, a szenvedés, az erőszak nem áll meg a templom ajtajában. A Ringo visszatérben azonban a vallási események, helyek, tárgyak megtartják eredeti jelentéstartalmukat, Montgomery Brown vendettájának jogosságát, tisztaságát hivatottak hangsúlyozni. A család a keresztény erkölcs alapegysége, ennek újraegyesítéséért küzd Montgomery, és ezt csúfolja meg Paco, amikor a pap elé ráncigálja Hallyt. A kamera sosem mutatja őket együtt, hiába térdepelnek egymás mellett. Hally arcát fekete fátyol takarja, háta mögött egy koporsó. Új értelmet nyer a holtomiglan-holtodiglan esküje - a házasság és a temetés egyidőben történik.

Van azért egy másik, egy bajkeverő oldala is Ringonak. Montgomery a templom falának dőlve egy szent szobrára emeli a tekintetét, majd cinkosan rámosolyog, mintha csak azt mondaná neki, hogy igaz, hogy ugyanazokért a célokért küzdünk, de azért nekem van humorérzékem is. Ezt pár pillanattal később meg is mutatja: a kijáratnál, Esteban elgátolja az utat a kifelé igyekvő Brown előtt. Montgomery eltolja maga elől Esteban kezét és a szentelt vízbe nyomja. Esteban leforrázott képpel néz utána, mint az ördög aki először ért szentelt vízhez és legnagyobb ámulatára nem történt semmi. Ne felejtsük el, hogy a hatvanas években divatos terminológiával élve, a burzsoázia és a proletáriátus közül, az utóbbi számára készültek a spagettiwesternek. Amíg az értelmiség húzta a száját, addig a mozik megteltek közönséggel. Érdekesség, hogy Olaszország legelmaradottabb, déli régióiban voltak a legnépszerűbbek az olasz westernek. Montgomery - átváltozása után - tulajdonképpen a "dologtalan" dél-olaszokról alkotott rosszindulatú prekoncepciók megjelenítésével éri el, hogy viszonylagos szabadsággal közlekedhet a városban: a kocsmában megkérdezik tőle, hogy netán munkát keres, erre ő azt feleli, hogy nem, mert már aznap evett. Ezzel elérte, hogy Estebanék elkönyvelték egy semmirekellő vándornak, akivel ezután már nem is foglalkoztak. Kikacsintás ez a nézők felé: néha a sztereotípiákból is lehet előnyt kovácsolni.

A Pisztolyt Ringonakhoz képest a filmzenében (Ennio Morricone) és a fényképezésben tapasztalható a legnagyobb előrelépés. A Ringo visszatér legalább annyira hagyatkozik a képek és a zene történetmesélő ereje, mint Leone filmjei. Nem túlzás azt állítani, hogy ha kivennénk a a szöveget a filmből, az nem menne az érthetőség és az átélhetőség kárára. Ellensúlyozva a költségvetésből fakadó hiányosságokat, a szuggesztív képekkel és zenével érték el azt az érzelmi töltetet, amit egy eposz feldolgozása megkíván. Több jelenetre is ráillik az alábbi leírás: Egy szabadon behelyettesíthető ragadozómadár kecsességével mozog a kamera a szereplők között, vágás és párbeszéd nincsen, csupán mozdulatok, arcok és tekintetek, a zene fokozatos erősödésével, épülésével fokozódik a feszültség. Ilyen szöveg nélküli jelenet például az, amely Montgomery metamorfózisát mutatja be, Brown felébred részeges henyéléséből, összetöri az alkoholüveget, kilép a konyhába, megtapogatja a a szalmakalapot és a ponchót, a zene eközben mind jobban, mind erősebben árad, Brown végül a kondérhoz lép és belemártja a kezét a barna testfestékbe. A zene abbamarad, a jegygyűrű koppan a földön. Az unionista tisztből, földönfutóvá lesz. A zene és a kép immáron szerves egységet alkot, a zene előlép a háttérből és rögtön reagál a vásznon történtekre, amikor a templomban vannak, orgonán hangzik el a lecsupaszított fődallam, amikor Brown kinyitja a zenedobozt, csilingelve hallható ugyanaz, a fedél lezárásával pedig, teljes zenekari kísérettel megint elhangzik. Az érzelmi csúcspont egyértelműen Brown első találkozása a lányával. Előző pillanatban még a feleséget akarta meggyilkolni, a következőben a gyermeke nyújt át neki virágot. Szöveg megint nincsen, csak Morricone, Wagner operáit megidézően súlyos zenéje. (Fun fact: Ezt a számot Tarantino is felhasználta a Becstelen Brigantykban.) A Maestro egyébként Muszorgszkij Egy éj a kopár hegyen című zeneművét dolgozta fel.

Az egész film - technikai szempontból bizonyosan - legszenzációsabb jelenete, egy legalább két perc hosszúságú, vágás nélküli felvétel. A Brown család néhai haciendáján járunk, ahol az új tulajdonosok, Fuentesék rendeznek vacsorát. A kamera Rosita (Nieves Navarro) arcával indít, aki egy latin balladát (Mi Corazon) énekel, a kamera egy kört leírva valósággal betáncolja a teret, az udvarról belép az étkezőbe, megmutatva az ünnepi asztalt, ahol ott ülnek a város megfélemlített elöljárói, a ház foglya Hally és átellenben a kérője, Paco. A Fuentes testvérek tökéletes elsajátították az arisztrokrata életstílust. Úgy viselkednek, mintha már hét generáció óta a családjukké lenne a birtok, Brown, a ház jog szerinti tulajdonosa, csak a városi kertész segédjeként tud bejutni a házba. Ez a bravúros jelenet, egy tető alá zsúfolja a film összes fontosabb szereplőjét és egy kimondott szó nélkül képes érzékeltetni a közüttök fennálló viszonyrendszert. Az ablak kinyilik és végezetül ismét az éneklő nő látványán pihen meg a kamera. Majd vágás, előkerül egy gitár (La Bamba di Barnaba) és vad flamenco táncba kezd Rosita, Paco egyik emberével. Fiestahangulat a spagettiwesternben, olé.

Rosita a film legtitokzatosab karaktere, delejesen szép, úgy néz, mintha a birtokában lenne a világ összes tudása és titka. Alig derül ki róla valami konkrétum a film folyamán, de ez is része a karakterének, tarot kártyából jósol, árad belőle a szexualitás, és úgy öltözködik, mint egy romanticizált vándorcigány. Ő Esteban szeretője, de Montgomery is felkelti az érdeklődését, annyira, hogy segít neki bosszúja megvalósításában. Brown antréja rendkívül hatásos. Olyan, mintha a túlvilágról tért volna vissza. Áll az ajtóban és a kint tomboló homokvihar miatt a katonai egyenruha sziluettje látszik. A finálé szokatlanul hosszú és két részből áll. Mintha Tessari rájött volna, hogy a film kétharmadáig, egy spagettiwesternhez képest méltatlanul kevés embert lőttek le, ezért ritka nagy mészárlást rendez a végén. Fricska a városi polgárság irányába, hogy csak akkor csatlakoznak a tisztogató akcióhoz, amikor már eldőlni látszik a küzdelem Brownék javára. Kezdetben - a seriffen kívül - Brown összes segítőtársa outsider: az indián, a bogaras kertész, vagy Rosita. Mivel Montgomery helye immáron a családja mellett van, Rosita lesz az, aki a film végén ellovagol - cigány jósnőhöz illően öszvérháton - az ismeretlenbe, ő veszi át a mitikus vándor szerepét Browntól.

Adios Gringo (1965)

Az Adios Gringot csupán azért lehet a spagetiwesternek közé sorolni, mert ezt a filmet is túlnyomórészt olaszok készítették. Ettől eltekintve viszont a műfaj egyetlen stílusjegyét sem viseli magán. Szolgai másolata az ötvenes évek amerikai pszichológiai westernjeinek. A spagettiwesternre egyáltalán nem jellemző, hogy törődne a civil lakossággal, szerepük hasonló a földön guroló ördögszekérhez, védtelen és meghunyászkodó céltáblaként sietnek háztól házig. Az Adios Gringoban ellenben nagyon is aktívak a polgárok, az ötvenes évek amerikai westernjeinek hagyományaihoz híven még lincselésre is összegyűlnek. Tipikus korai spagettiwestern, abból az időszakból, amikor a stílusjegyek még nem rögzültek, és az Egy maréknyi dollárért még nem vált hivatkozási ponttá. Az Adios Gringo alapjául Henry Whittington ponyvaregényíró Adios című műve szolgált, amiből az Ezüst egydolláros társírójából rendezővé avanzsált Giorgio Stegani (Gentleman Killer, Beyond the Law) készítette el a filmváltozatot.

Brent Landers (Giuliano Gemma) véletlenül összefut régi barátjával, akitől megvesz egy marhacsordát. A legközelebbi városban azonban kiderül, hogy a jószág lopott, Landers önvédelemből lelövi a szarvasmarha jogos tulajdonosát, majd menekülni kényszerül. Megfogadja, hogy addig nem nyugszik, amíg tisztára nem mossa a nevét. Régi barátja nyomait követi, hogy elkapja és visszahurcolja a városba. Útközben megmenti Lucy Tilson (Ida Galli) életét. Banditák rabolták ki a postakocsit, majd erőszakolták meg és hagyták magára a lányt. Landers póznához kikötözve, ruha nélkül talál rá Lucyra. Innentől megváltozik a történet iránya, ugyanis Brent pártfogásába veszi a lányt és nyomozni kezd az ismeretlen támadók ellen. Kiderül, hogy az egyik bandita az ő régi barátja, a másik pedig a környék legnagyobb földbirtokosának a fia. Harapófogóba kerül, vissza nem mehet, mert ott gyilkossággal vádolják, a lányt nem hagyhatja magára, mert akkor a banditák végeznek vele, mint a rablás egyetlen szemtanúval, egyetlen lehetősége, hogy bebizonyítja a földbirtokos fiának a bűnösségét.

A történet több pontban is egyezést mutat a Leszámolás a puskák hegyén sztorijával. Ahhoz, hogy az ilyen fajsúlyú dráma működjön egy westernfilmben, mindenképpen szükségeltetik a monumentális és vad amerikai táj, ellenpontként pedig kellenek az olyan színészóriások, mint Anthony Quinn, vagy Kirk Douglas. Az Adios Gringoból sajnos mindkét komponens hiányzik. A kovács, aki a főcím után útba igazítja Brett Landerst, kősivataggal riogat és égető nappal, ehelyett egy már ránézésre is veszélytelen mészkőfennsíkon kell át az főhős. Giuliano Gemma megbízhatóan teljesít, a többi szereplő azonban - a tájhoz hasonlóan - nem képes felnőni a történethez. A bájos Ida Gallival sem volt kegyes a forgatókönyv, övé az egyik legpasszívabb női szerep, amit valaha westernfilmben láttam. Nincs más dolga, mit várni a megmentőjére, és ha megérkezik a karjaiba omlania. Ezek miatt még az a maradék feszültség is hamar elillan a filmből, ami egy westernben alapjáraton megvan. Hiába állt tehát egy fordulatos és kidolgozott történet a készítők rendelkezésére, azt nem voltak képesek izgalmasan elmesélni. Az Adios Gringo elsősorban kísérletként érdekes, megmutatja, hogy mi lesz akkor, ha indigóval másolják le a műfaj elemeit és változtatás, honosítás nélkül ültetik át őket egy alapvetően műfajidegen környezetbe.