Frank Costello komor ember. Sosem mosolyog. Nincs is oka rá. Életében először teszi be a lábát Macaóra, most is csupán azért, mert megtörtént a legszörnyűbb tragédia, ami egy apát csak érhet: az unokáit és a vejét kivégezte, a lányát pedig örökre megnyomorította három ismeretlen férfi.

Fizetniük kell.

Johnnie Tónak ebben az újabb, majdnem-tökéletes akciófilmjében az idő játszik velünk: azzal, hogy a főhősét Frank Costellónak nevezi el, To és a forgatókönyvíró Wai Ka Fai arra utal, hogy a film Melville Le samourai-jának folytatása. Vagy legalább is egyfajta rokonság köti a francia noir leghíresebb filmjéhez. Bár előfordulhat, csak tisztelgés a név: Frank Costello esendőbb, emberibb, mint Delon szótlan, hideg harcosa.

Frank Costello figuráját eredetileg Delon játszotta volna, és mikor lemondta a szerepet, To Johnny Hallidayt szerződtette helyette. Néha az életben ami balszerencsének tűnik, később áldásba fordul. Sem Halliday, sem Delon nem túlságosan tehetséges szinészek, de vénségére Delon arca elhasználódott, míg Halliday feje szenzációs változáson ment keresztül. A jóképűsége "alienségbe" fordult, egzotikus vonásai, feketére festett hajával és kecskeszakállával egyfajta modern, eurázsiai Fu Manchut adnak ki, egy kulturális gyökerektől mentes, múlttalan, szenvtelen, hangtalan, árnyéktalan villaint. A ráncaiba nézel, és félreállsz az útjából.

A látszat azonban, mint Wai Ka Fai forgatókönyveiben általában, ezúttal is csal. Costello közönye és kérge csak védelem a világ ellen. Túlságosan öreg harcos, már messze nem az, aki egykor volt, az esze pedig fokozatosan megy el. Ha nem lennének fényképei a családjáról, már őrájuk sem emlékezne, sőt, még arról a három gengszterről (Anthony Wong, Lam Ka Tung, Lam Suet) is fotókat kénytelen csinálni, akik hajlandóak melléje állni bosszúhadjárata során. Costello lehet hogy egykor szamuráj volt, de ma már csak törékeny, szenilis öregember.

Ők négyen, csapatként erednek nyomába a gyilkosoknak. Igaz, a kínaiak pénzért vállalják el, hogy segítenek neki, sőt, Costello még a párizsi éttermét is nekik adja, Wai Ka Fai forgatókönyve kevés tisztaszívű fordulatának egyike mégis az, hogy ezek az emberek az első pillanattól befogadják és szeretik Costellót, aki a maga alzheimeres módján viszontszereti őket. Ugyanis hiába a bosszú Johnnie To remek filmjének csalós vezérfonala, a valódi a befogadás. Hogy még ha el is veszted a családodat, az egzisztenciádat, mindenedet, az emberekben, sőt idegen emberekben megvan az a képesség, hogy a közösen kiállt harc mementójaként befogadjanak téged.

A Vengeance meditáció a család természetéről, annak különböző formáiról - néha klasszikus és vérszerinti, vagy lehet testvériség, de mindig harci egység, tetszik avagy sem. És a vérontás után, az elhullottak eltemetésének befejeztével tovább kell lépni. Nincs ebben semmi rossz. És ezért mosolyog az utolsó jelenetben, a film során legelőször Costello, miközben pálcikával eszi a tésztát egykori harcostársai gyerekeinek körében, már a harmadik családjával. Mert tudja, hogy bár minden képzeletet felülmúlóan kegyetlen a világ, ő mégis egy szerencsés ember.