Vannak még, akik szerint egy történet nem attól válik igazi horrorrá, hogy maszkos őrültek öldökölnek benne félmeztelen tinédzsereket, vagy hogy zombik zabálják fel benne tehetetlen emberek belsőségeit. Vannak, akik ennél mélyebbre ásnak, bőven a felszín alá, akik az ijesztgetés helyett a félelmet, a vér helyett a borzalmat, a belek helyett a lelket helyezik előtérbe – és többnyire ezek maradnak fenn remekművekként az utókor számára. Charles Burns kerek egy évtizedig íródott 12 részes minisorozata minden jel szerint „csak” egy felkavaró dráma a tinédzserlétről, ami annak metamorfózisait és nehézségeit egy kizárólag tizenéveseket megtámadó, deformációkat okozó kór találó metaforáján keresztül tárja elénk. Valójában azonban horror a javából: nem hivalkodó, nem hatásvadász, de alattomos, magát a bőr alá fészkelő, zsigerekig hatoló, depresszív horror – vagyis egyike a legjobbaknak a zsánerben.

Valamikor a ’70-es évek közepén járunk, egy csendes, tipikus amerikai kisvárosban, ahol különös kór terjed a lakosság sorai között. Csak tinédzsereket támad, szexuális úton terjed, az áldozatokon pedig egyénenként eltérő, zavarbaejtő fizikai deformációkat okoz. Vannak, akiknek eltorzul az arcuk, vannak, akiknek új testrészeik nőnek, vagy épp bizarr kitüremkedések keletkeznek rajtuk. Ezek a rendellenességek egyeseknél könnyen elrejthetők, míg másoknál azonnal láthatók, és az illetők társadalomból való száműzöttségéhez vezetnek. A történet középpontjában egy lány, Chris, és egy fiú, Keith áll, s valamilyen módon mindketten kapcsolatba kerülnek a kórral. Életük addigi menete felborul, egy ijesztő és morbid világba kerülnek, ahonnan még a tiszta szerelem ígérete sem mentheti meg őket – ráadásul a városszéli erődben élő kitaszítottak közül többen is nyom nélkül eltűnnek.

A kórra nem kapunk magyarázatot sem a sorozat elején, sem pedig később. Egyszerűen létezik, mindegy, hogyan és miért (a minden rész elején felbukkanó rövid bevezető szövegek egyikéből tudjuk csak meg azt is, hogy egy idő után egyszerűen elmúlik), tényként kell kezelnünk, ami nem is esik nehezünkre, ugyanis metaforáról van szó. És hogy minek a metaforájáról? Könnyű lenne rávágni, hogy egyértelműen az AIDS-éről, hogy a képregény bizonyos módon a betegség felbukkanása utáni első pár év körülményei elé tart sajátos tükröt: szexuális úton terjedő betegség, amit senki sem ért, az érintettek egyre inkább rettegnek tőle, miközben a külvilág alig vesz róla tudomást, áldozatait pedig kitaszítottakká teszi. Ennél azonban jóval többről van szó: Burns a tinédzserlét keserveire és kérdéseire koncentrál, bizonytalanságról, félelemről, szerelemről, veszteségről, változásról, elidegenedésről, szexualitásról mesél, vagyis a kór valójában a felnőtté válás metaforája, ami pusztán radikálisan felnagyítja, és igazán rémisztővé teszi az egyébként is meglévő, mindennapi problémákat. Így témája szempontjából a Black Hole olyan művek mellé sorolható, mint a The Originals, a Demo, a Chosen, sőt az X-Men, hiszen ezek mindegyike egy-egy extrém szituáción keresztül foglalkozik a tinédzserlét visszásságaival.

Stílusát, elbeszélésmódját és hangulatát tekintve azonban igencsak messze áll mindegyik felsorolt példától. Burnsnél nem egyszerűen problémás tinédzsernek lenni, hanem egyenesen borzalmas, és itt lép be az olvasót a 12 rész alatt lassan, de biztosan megdolgozó horror (jellegében talán David Cronenberg műveihez hasonlít leginkább – aki mellesleg kiváló választás lenne az adaptáció rendezőjének, az azonban David Fincherrel van tervbe véve). A kór által okozott deformációk már önmagukban szörnyűek, de a következmények az igazán húsbavágóak. A Black Hole kitaszított, testileg-lelkileg tönkretett, kilátástalan helyzetben lévő és nyomorgó tinédzserek panteonja, akik számára a legédesebb gyümölcs (szex) egyben rettenetes átok is, s a közvetlen közlési formákon túl Burns ezt metaforák egész sorával is érzékelteti. Az egyszerre édes, gyönyörű, nyomasztó, félelmetes és ismeretlen szexualitás minden számban jelen van, ha nem konkrétan, hát elrejtve a képekben, mondjuk egy női nemi szervre rímelő seb, vagy széttett lábakra emlékeztető faágak formájában. Maga az erdő, ahol a cselekmény egy igen jelentős része játszódik, szintén az ismeretlent (sötét és riasztó) és a változást (kiköltözés az otthonból) szimbolizálja – a gyilkosságok, a bizarr, groteszk, és nem egyszer véres álmok illetve látomások már csak a pontot jelentik az i-n. Burns mindezzel kiválóan érzékelteti a szereplőknek ezt az irigylésre cseppet sem méltó állapotát, és ténylegesen képes a betegség borzalmaival súlyosbított tinédzserlét ijesztő metamorfózisait a nyomasztó, egyben mélyen szomorú és depresszív horror szintjére süllyeszteni.

Szintén a bizonytalanságot és az ismeretlentől való félelmet mélyíti el a képregény dramaturgiája. Burns szabadon ugrál előre és hátra az időben, olykor vegyíti a valóságot a képzelettel (sőt, az első szám jövőt előrevetítő látomásaival az egész cselekményt egyfajta zárójelbe rakja), és a szereplők közti állandó szempontváltásokkal is növeli a sztori kiszámíthatatlanságát. Ezzel az olvasótól komoly figyelmet megkívánó struktúrával jön létre a tartalom és a forma tökéletes egysége, azaz nem csak a történet beszédes, hanem az is, ahogy tálalja nekünk – és ennek természetesen része a rajz is, amiért ugyancsak őt illeti az elismerés. A 100%-os kontrasztot képező fekete-fehér képek roppant nyomasztó hangulatot teremtenek, ami nem kis részben köszönhető a fekete tinta túlsúlyos használatának. Csak egészen elvétve találkozunk olyan panelekkel, amiknek a fehér uralja a hátterét, egyébként minden alak és vonás a teljes sötétségből nő ki, néha olyan érzést keltve, mintha Burns fehér ceruzával dolgozott volna teljesen fekete papírra, és nem fordítva. Problémát ezen a téren csak néhány szereplő felismerése jelenthet kezdetben, minthogy az arcok (különösen a női arcok) nehezen megkülönböztethetők. De az alkotó munkája már csak azért is rendkívül figyelemreméltó, mert az első szám minden szempontból pontosan ugyanúgy néz ki, mint az utolsó – holott a kettő elkészülése között egy teljes évtized eltelt.

A Black Hole nehéz olvasmány: teljes figyelmet igényel, és cserébe mind szimbólumrendszerével, mind témájával, mind hangulatával még könnyen meg is feküdheti az ember gyomrát. A hatása pedig nem múlik el egyhamar, mert van olyan felkavaró és nyomasztó, hogy elolvasása után legalább is hosszú napokig velünk maradjon, ehhez pedig sok más műtől eltérően még csak lesújtóan tragikus befejezésre sincs szüksége. Sőt, a végszó új lehetőségekkel és bár bizonytalan, de talán reményteli jövővel kecsegtet – más kérdés, hogy ekkorra már mind nagyon jól tudjuk, mi volt ennek az ára.



Megjelenés: 1995-2005
Történet és rajz: Charles Burns