Romantikus mágikus realizmus, magyar fantasy beszélő állatokkal, poszt-posztapokaliptikus drogmámor, BMX-nindzsa és egy pár Desert Eagle-el Dante (nem Alighieri) nyomdokain: kóstoló a 18. Képregénybörzén megjelent magyar szerzői kiadások színe-javából.

 12 óra

Emtrexx (Ács Zsolt) képregénye már megjelent annak idején a Sushi Strip második számában, de a szerző most lényegesen kibővítve, és újrarajzolva ismét kiadta, méghozzá ingyen: a 12 órához a börzén lehetett hozzájutni, bármely Panel vagy különszám megvásárlása esetén. A történet egy fiatal fiúról és lányról, Davidről és Alisonról szól, akik szerelmesek egymásba, ám egy furcsa átok miatt nem lehetnek együtt: egyszerre csak egyikük van ébren, a fiú a nap éjjeli felét, a lány a nappalit alussza át, és abban a pillanatban, hogy egyikük felébred, a másik elájul (a koncepció erősen emlékeztet Richard Donner 1985-ös fantasyjére, a Sólyomasszonyra). A 19 oldalas, kisalakú képregény „csak” ennek a szituációnak a bemutatása, azaz a titokra, az átok miértjére és mikéntjére, a szereplők múltjára nem derül fény – de ami célt a 12 óra kitűz maga elé, azt el is éri. Az első felében a szerző gondosan, egy lendületes jelenet segítségével felépíti a rejtélyt (David lélekszakadva igyekszik haza, mert otthon kell lennie, amikor az „eszméletcsere” megtörténik), a másodikban pedig a karaktereken keresztül elmondja, mi is a rejtély lényege. A képregény a jól eltalált tempónak, és a két főszereplőnek köszönhetően működik: a misztikus szál ellenére David és Alison reakciói teljesen hitelesek, emberiek, nincs bennük semmi, ami egy fantasyt sejtetne a háttérben (a realisztikus, kifejező, határozott vonalvezetésű, és a szürkeárnyalatokat ügyesen használó rajzokra ugyanez áll), így pl. az egymásnak hagyott üzeneteik is megkapóan hétköznapiak. Afféle mágikus realista képregénnyel állunk szemben, ami az alapok felvázolásához tökéletes – de az igazi próba alighanem a szerző ígérete szerint hamarosan érkező folytatás lesz.

Charax #2: Moriturus

Kevés a viszonylagos rendszerességgel megjelenő magyar képregénysorozat (a Johnny Fellow első részére még mindig türelmetlenül várunk), úgyhogy annak a kevésnek örülni kell – és szerencsére nem csak azért, mert egyáltalán vannak, hanem azért is, mert kellemesen magas színvonalat képviselnek. A Charax az elvont és/vagy művészi igényű hazai comicok mellett az egyik üde színfolt, ami bátran vállalja, hogy csak szórakoztatni akar, és azt sem elsősorban trendi megoldásokkal. Az író-rajzoló Spuri (polgári nevén Tálosi András) képregénye Hosszú-Völgy antropomorf, és persze fajuknak megfelelően viselkedő állatokkal benépesített erdejében játszódik, műfaját tekintve pedig egy szövevényes, fordulatos krimi, méghozzá egy bájos, régimódi stílusú mese köntösébe öltöztetve. A cselekmény rejtélyes okokból elrabolt madárfiókák körül bonyolódik, a bátor csigával, Spurival, a gyáva nyúllal, Tappanccsal, és a híres, leleményes nyomozóval, Szimattal a főszerepben, megbonyolítva némi világvége hangulatú meteoritfenyegetéssel, királyi bürokráciával, gengszterfilmhangulattal és persze kedves humorral. Furcsa egyveleg a Charax, de ellenállhatatlanul olvastatja magát: a sztori épp a megfelelő tempóban gördül előre, a karakterek szeretnivalók, a poénok, bár nem falrengetők, de hatásosak és nem tolakodók, kifinomult, elegáns nyelvezete pedig külön dicséretet érdemel. A rajzot egyszerű, letisztult vonalak, fantasztikusan kifejező mimikák és gesztusok, aranyos és markáns, könnyen megkülönböztethető figurák jellemzik – rendkívül igényes munka, ami viszont még jobb lehetne, ha színes volna (vagy legalább végig szürkeárnyalatos – ez az üres fekete-fehér képi világ nem áll jól a sztorinak), de mivel önfinanszírozó szerzői kiadványról van szó, ezt kénytelenek vagyunk elnézni neki. A másik megoldás: vegyen mindenki Charaxot, és akkor előbb-utóbb talán erre is lesz pénz…

Pszicho Dzsánki

Új magyar sorozat indult a börzéhez időzítve: a Pszicho Dzsánki megjelenését minden geeknek hivatalból örömtánccal kell ünnepelnie, elvégre posztapokaliptikus témájú sztoriról van szó. Pontosabban poszt-posztapokaliptikusról, hiszen Mráz István (író) és Oravecz Gergely (rajzoló) alkotása egy olyan jövőbe viszi az olvasót (valahova, és legfőképp, valamikorra, ahogy az ismertető szól), ami infrastrukturálisan és társadalmilag már lábadozik a nagy, „gombák” okozta világégésből. Van közlekedés, benzin, autó, sőt, rádióadó is. A zene egyébként különösen fontos szerepet tölt be a 18 oldalas terjedelmen testvérként osztozó három, nyúlfarknyi hosszúságú kis történetben (Intro, Tiszta zene, Egy csillag vigyáz rád). A nyomasztóan sötét képek fekete-fehérségéből csak a zölddel vagy kékkel ábrázolt zenei hanghullámok emelkednek ki, mintha csakis a dallamok (illetve az őket csiholó, itt teljes valójában még meg nem jelenő muzikális próféta, Franco Real) hozhatnának bármiféle színt a jövő sivár, és látszólag (újra) fejlődő, valójában azonban kilátástalan és depresszív világába. E három, erősen horrorisztikus szösszenet afféle nyugtalanító kórképet mutat a globális katasztrófa utáni Földről, egy szótlan punk bizarr, drogmámoros kalandjain keresztül – antihősünket őrültek, gyilkosok, szörnyszülöttek, szocio- és pszichopaták veszik körül, és elég nyilvánvaló, hogy e kategóriák közül néhányba ő maga is besorolható. A morbid, vigasztalan látványvilág helyenként egészen szuggesztív erővel bír, különösen az Intro teljesen néma, roppant kifejező képei ragadják magukkal az olvasót – puritán, mesteri történetmesélés. A nagyjából albumméretű Pszicho Dzsánki mindenképpen hiánypótló a magyar piacon: erőteljes atmoszférájával a bőr alá férkőző műfaji képregény, ígéretes koncepcióval. Ahogy a 12 óra, úgy ennek esetében is a folytatáson múlik, hogy valóban működőképes lesz-e – de az eddigiek alapján nincs okunk kételkedni.

(Olórin)

BMX-kölyök ’89

Lénárd László, amellett, hogy élőben végtelenül szimpatikus fiatalember, egészséges önkritikával is rendelkezik, amikor első „teljesen amatőr” képregényével, a Viszlát Egerrel kapcsolatban kijelentette, hogy ő tulajdonképpen nem tud rajzolni. Nos, ez már akkor sem volt teljességgel igaz, mostanra pedig a technikája tovább finomodott, hiszen a kezdetben a képregényrajzolásról viszonylag elhanyagolható ismerettel és rögtön tussal az oldalaknak eső szerző a BMX-kölyöknek már ceruzával kezdett neki és nem A3-as méretben. Úgy tűnik, ezt a kétszemélyes Pesti Könyv Kiadó (a Lucky Luke képregények, tudjátok) is így látta, mert Simon István segítségével ez a füzet nem irkafűzött fénymásolatok formájában debütált a 18. Képregénybörzén, hanem 200 nyomtatott példányban. Az önmagát a zsánerek koordinátarendszerében meglehetősen határozottan az „új magyar retro-pulp alternatív történelmi akciódráma képregény”, illetve a „trafik novel” keresztmetszésébe helyező 40 oldalas füzet az 1989-es év Magyarországára kalauzol minket, melyet egy meglehetősen élénk fantáziájú kisfiú szemén keresztül látunk, akinek édesanyját csontvelőrák emészti el lassan, de biztosan a kórházi szobában. A narráció elsőrangú, helyenként egyszerre három réteggel bír, egymásra megfeleltetve az adott pillanatban Lacika felszíni, majd a titkos naplójába elsuttogott belső gondolatait a többi szereplő gördülékeny, életszerű dialógusaira. A panelelrendezés rendkívül ötletes, hol egészoldalasra tárulkozik ki, hol az ajtókon keresztül és a lépcső fokain felhágva követjük a főszereplő útját a lakásban. Mindeközben varázslatos nosztalgia lengi be az egész történetet: a Double Dragon játékgép, a Semic első Pókember száma és Terminator plakát mind csodás emlékeket ébresztenek fel a szerzővel egykorú geekek szívében, de az i-re a pontot a korabeli reklámok Lénárd-féle reprodukciója és a hátoldalon található keresztrejtvény (amit nem merek kitölteni: a vallásom ellen való, hogy képregényre írjak) teszi fel. Hogy a kisfiú újdonsült osztálytársnőjének titokzatos, tatamin teaszertartást előadó nagypapája és a (bizonyára nem véletlenül) talált csodás BMX hová vezeti a történet fonalát, azt majd csak a háromrészes képregény következő két füzetéből tudhatjuk meg, amit remélem minél hamarabb a kezeim közé kaparinthatok. Amellett, hogy egyáltalán semmi kifogásom a BMX-kölyök vizuális textualitásával szemben (sőt!), ha esetleg úgy alakulna, hogy Laci társulna egy Emtrexx, Zorro, neadjisten Lakatos István kaliberű rajzolóval, az lenne aztán a Kánaán. Ahogy a dolgok állnak, ebből bizony interjú lesz.

Kanon

Süli Andrea munkájával először a 2008-as Hungarocomixon találkoztam, az 5 órás képregényrajzoláson, de igazából ott is kissé elsiklottam felette, lévén választott stílusától, a mangák (uhh, itt most tekintsünk el az ennél közelebbi meghatározástól a hosszas vitákat elkerülendő) hazájától jóval nyugatabbra vetett az érdeklődésem (mondjuk ez megint meglehetősen viszonylagos, a japánoknak a nyugat ugye Kína), és így a hazai hasonló stílű kiadványokat sem olvastam (mint a Dharma vagy a Keretbe zárt világ) de aztán egyszer csak belebotlottam a pont az 5 órás kihíváson készült művekből csemegéző Nero Blanco Comix Álomutazó antológiájában (amit egyébként kifejezetten Kemenes Iván iszonyatosan eltalált húsvéti sztorija miatt vettem meg). Pont ebből a művéből nehéz lett volna következtetéseket levonni, de úgy tűnik Bayer Antal többet is meglátott az ifjú alkotóban, hiszen a Börzére megjelentette az első önálló, szerzői képregényét, a Kanont. A vizuálisan eléggé meggyőző one-shot füzet természetesen fekete-fehér és a klasszikus japán fantasykből és konzolos szerepjátékokból ismert Rend és Káosz szembenálló erőinek kényszerű összefogását meséli el, hogy megmentsenek egy fiút, aki létezésük új értelmének kulcsa lehet. A történet kissé kusza és a párbeszédek néhol kissé döcögnek, de az ilyen akciódús cselekményvezetésnél igazából senki nem számít épületes párbeszédekre, szóval ez valójában nem okoz problémát. A rajzok részletgazdagsága helyenként ugyan a követhetőség rovására megy (ez nem ritka sem a mangákban, sem a manhwákban) és ezen az egyenetlennek tűnő panelvezetés sem segít, azonban egyes beállítások elég ötletesek (a két Desert Eagle angyalszárnyat formáló torkolattüzei) és látványosak (a két oldalon terpeszkedő csatajelenet a Rend Hívei és a Káoszkufárok között) ahhoz, hogy biztosak lehessünk benne, legközelebb a szerző még ennél is kiforrottabb munkát tesz le az asztalra.

(Santito)