Egy lány meztelen holttestére bukkannak egy észak-olasz kisváros melletti tó partján. A film nemzetisége és a kiinduló helyzet miatt adja magát a jellegzetesen olasz krimik, a giallok felemlegetése. Aldo Lado gialloiból (Who Saw Her Die, Malastrana) ismerős melankolikus, tragédiát sejtető atmoszféra hajnali ködként telepszik rá erre a filmre is. Másrészről nem árt észben tartani, hogy manapság Dario Argenton kívül már senki nem próbálkozik a műfaj életben tartásával - A giallo mesterének kései filmjein kívül az Eyes of Crystal a kivétel, ami erősíti a szabályt – és igazából neki is fel kellene hagynia vele, mert a sorozatos önismétléseivel csak a saját legendáját rombolja.

Visszatérve a Tó leányára, ott kísért benne az elődök szelleme, de ha a zsáner bombasztikus stílusjegyeire várunk, hogy feltűnjenek, akkor csalódnunk kell. Andrea Molaioli rendezői debütálása visszafogott, minimalista munka, mindig csak sejtet, és alig mutat meg valamit. Nélkülöz mindenfajta vizuális extravaganciát, burjánzó szexualitásnak híre-hamva sincs, hiányoznak a gondosan megkoreografált gyilkosságok, valamint a pezsgő nagyváros helyett rurális környezetben bonyolódik a cselekmény. A helyszín miatt még eszünkbe juthat Lucio Fulci Don't Torture a Duckling című alkotása, mivel a vidéki táj hasonló dramaturgiai szerepet tölt be mindkét filmben. Mindkettő a perifériára száműzi szereplőit. A Tó leánya az Alpok vonulatai között megbúvó kisvárosban és környékén játszódik, Olaszország északkeleti csücskében, Udinese tartományban, Fulci pedig Szicília kopár, napégette táját választotta helyszínül filmjének. Hiába azonban a viszonylagos periférikus helyzet, Olaszország gazdasági-társadalmi kettéosztottsága ragyogóan szembetűnik a két helyszínt látva. A Don't Torture a Ducklingban a vallási hiedelmek, babonák még társadalomalkotó szerepkörrel bírnak, az alpesi kisváros közösségéből azonban már csak a gyerekeket és a „falu bolondját” hozza lázba a tóról szóló legenda. Már csak ők hisznek abban, hogy valóban él egy kígyó a vízben, és aki a hüllőnek a szemébe néz, az örökre elalszik. A gazdaságilag prosperáló, jóléti Észak-Olaszországban nincsen helye már az ilyen ósdi babonáknak, a tartományi székhelyről kirendelt nyomozó is a gyilkosság racionális magyarázatát kezdi kutatni.

Hiába a címbeli hasonlóság Raymond Chandler, Lady in the Lake című detektívregényével, Sanzio felügyelő szöges ellentéte Chandler nagypofájú, bicskanyitogató modorú privát kopójának, Philip Marlowe-nak. Annál nagyobb a hasonlóság viszont a Morgan Freeman által alakított, bölcs nyomozóval a Hetedikből, vagy, hogy friss és hazai példát hozzak, a Bűnös Budapest nyugdíjból visszahívott rendőrfelügyelője is ebbe a mindenki által ismert archetípushoz tartozik. Ők azok, akik már mindent láttak, amit a szakmában lehetett. Sanzio felügyelő (Toni Servillo, a 2007-es Velencei Filmfesztiválon a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat nyerte el alakításáért) is közéjük tartozik tehát, azonban a bűnüldözéssel eltöltött évek nem múltak el nyomtalanul, kiültek viharvert arcára. Szomorúan néz maga elé, és csak akkor érzi magát elemében, ha kérdéseket tehet fel. Egy nem részletezett fiaskó következtében, megrekedt a ranglétrán, ezért is kaphatta ő ezt a jelentéktelen bűnesetet. Emberiessége azonban nem sorvadt el, a „vén rókákra” jellemző rezzenéstelen elszántsággal veti bele magát a nyomok felgöngyölítésébe. Ő a film megfáradt, de még mindig érző lelkiismerete, ahogy Gittes a Kínai negyedben, úgy Sanzio felügyelő is szinte mindegyik képkockán jelen van.

Egymás után hallgatja ki a fiatalon elhunyt lány rokonait, szerelmét, ismerőseit. A krimi hagyományaihoz híven, mindenki gyanús, az apa, az irigy nővér, a „falu bolondja”, a hokiedző, a házaspár akinél baby-sitterkedett, és hiába süti el egyikük azt az ordas közhelyet, hogy az ilyen kisvárosban nem maradhat semmi titokban, mégis érződik, hogy mindenki rejteget vagy elhallgat valamit. A film egyik nagy erénye, hogy a gyanúsítottak egyike sem red herring, egyikük sem azért van odavetve, hogy még pár percnyi játékidővel el lehessen odázni a gyilkos lebuktatását. Minden egyes gyanúsított kihallgatása közelebb viszi a nézőt és a nyomozót annak a bonyolult viszonyrendszernek a megértéséhez, ami a helyi közösség tagjait összeköti és amelynek központjában a lány állt. Mindenki kizárólag szuperlatívuszokban beszél az elhunytról. De akkor miért kellett meghalnia? Azért mert mindenkinél jobb volt? A válasz a kérdésre csak lassanként dereng fel, mivel a film mesterien él a késleltetés eszközével. Erre kiváló példa, amikor a felügyelő egy home-videot néz. A meggyilkolt lányt követi mindenhova a kamera, a felvétel kezd egyre kényelmetlenebbé válni. A felügyelő arcizmai megfeszülnek, a lány fokozatosanelveszti a türelmét, végül nevén nevezve a kamera másik végén álló voyeurt, felszólítja, hogy hagyja ezt abba. Minden apró előrelépés a nyomozásban felér egy homlokon csapással. És minden új nyomért meg kell szenvednie Sanzionak, mivel a kisvárosban élő emberek átlényegültek az őket körülvevő hegyvidéki tájjá, kövekkel feltöltött folyómederré, sötétzölden hullámzó hegyekké. Nyoma sincs bennük a heves mediterrán vérmérsékletnek. (Ez persze azért is van, mert a film alapjául szolgáló krimi (Don't Look Back) Norvégiában játszódik.) Érzelmeiket magukban rejtegetik, mint a hegyek, a gyomrukban futó búvópatakokat. És titkaik csak a felügyelő gondos vallatómunkájával kerülnek a felszínre. Ez a kínkeserves folyamat tükröződik a film gépi zörejeket, vonósokkal keverő zenéjében (Modern Institute) és a film tempójában is, amely az Alpok völgyeit kivájó gleccserek sebességéhez hasonlatos.

Lehet szimpla whodunnitként nézni a Tó leányát és azt találgatni ki lehetett a gyilkos és miért tette, de emellett van egy másik rétege is a filmnek. A filmbeli konfliktusok majdnem mindegyike a generációk közti szakadékra vezethető vissza. Sanzio felügyelő jegyzi meg rosszallóan, látva egyik kolléganőjénak öltözékét, hogy manapság rejtegetik növekő hasukat a várandós nők. És ez a távolságtartás később sem változik. Szülők értetlenkedve figyelik, hogy mit csinálnak a gyermekeik, nincs kulcsuk hozzájuk, nem tudnak a közelükbe férkőzni. Sanzio felügyelő sem kivétel, képtelen kommunikálni a tinédzserkorú lányával, úgy vallatja vacsora közben, mintha egy gyanúsított lenne. Nyomozása a tóparton talált lány gyilkosa után, egyben kutatás egy rég elvesztett kapocs után, ami összekötötte a saját gyermekével. Azonban hiába sikerül megoldania a bűntényt, megnyugvást – ahogy a „falu bolondja” is – csak a misztikumban talál. Életében talán először nem racionálisan értelmez egy jelet, nem a legvalószínűbb eshetőségre következtet belőle, hanem arra, ami a lányának a legkedvezőbb. És ez az oly' emberi tulajdonság néha elég a családi békéhez.