A Hitler elleni merénylet témakörét mostanában a Valkűr tette kevésbé vonzóvá, de szerencsére Quentin Tarantino volt annyira okos rendező, hogy ne erre az egyetlen mozzanatra hegyezze ki filmjét. A Becstelen brigantyk az átverések mozija. Semmi sem az, aminek látszik, még maga a film sem.

Az első, ami eszünkbe jut a két és fél órás játékidő elteltével, hogy direktorunk végre egy saját lábán is megálló opuszt rendezett, ahol nem kell percenként találgatnunk, vajon éppen melyik kedvencétől idéz éppen (bár sok rajongója épp ezért szereti). A mozi szeretete ezúttal is átitatja a vásznat, de most nem idézetek formájában, hanem úgy, hogy a fő helyszín is egy mozi és az oda szervezett díszbemutató, ráadásul a szereplők gyakran vitatkoznak korabeli német és hollywoodi filmekről.

Eddigi gyakorlatával ellentétben a Becstelen brigantyk forgatókönyvén közel tíz éven keresztül dolgozott, és az átgondoltság tükröződik is a vásznon. Tarantino híres a zseniális dialógusairól, de a Kill Billben és a Halálbiztosban ezek gyakran már öncélúvá váltak. Az volt az érzésünk, mintha minden figura szájából maga a rendező beszélne, és nem a karaktereihez formálta volna a párbeszédeket. Ennek a hibának most nyoma veszett, és a kiváló dialógusok már teljes mértékben a figurákat szolgálják. A franciaországi tejfarmon játszódó nyitójelenetben a Christoph Waltz alakította náci tiszt nemcsak a fantasztikus színészi alakításnak, hanem a papírra vetett mondatoknak is köszönheti egyediségét és félelmetes kisugárzását, és a többi figura is messzi van az egydimenziósságtól.

A Becstelen brigantyk nem az, aminek látszik. A trailer alapján még simán gondolhattuk, hogy egy II. Világháborús környezetbe helyezett, akciódús Kill Billel lesz dolgunk, ahol majd megkapjuk A piszkos tizenkettő és a Vaskereszt idézeteket, ám a filmben a legtöbb konfliktust egy asztal körül ülve, párbeszéd formájában oldják meg, és alig-alig látunk akciót. Továbbá ha valaki főszereplőként könyveli el Brad Pittet, jókorát téved, ugyanis a sztár szerepe inkább csak fontosabb mellékszerep, ráadásul Aldo Raineként leginkább csak passzívan szemléli az eseményeket, és nincs alkalma átvenni felettük az irányítást, a francia és német ajkú szereplőgárdával ellentétben.

A film tempójában a Jackie Brownt idézi, ahol szintén ráérősen hosszú jelenetekben, a párbeszédek közben bontották ki a figurákat és konfliktusaikat. Az események ezúttal kronológiai sorrendben bontakoznak ki előttünk, maximum egy-egy rövidebb visszaemlékezés szakítja meg a cselekménysort, és a rendező abban is hű maradt önmagához, hogy figurái a lehető legváratlanabbul pusztulnak el, tehát egy Tarantino moziban senki sincs biztonságban. Az elhíresült mexican standoffra (szereplők valamilyen fegyverrel/fegyverekkel kölcsönösen sakkban tartják egymást) is mutat be új és fantáziadús példát, tehát rendezőnk úgy tudott önmagához képest újítani, hogy közben számos stílusjegyét megőrizte.

A film befejezése különösen merész és izgalmas, ráadásul a visszafogott stílus miatt Tarantino ezúttal talán azokat is meggyőzheti, akiknek máskor egyszerűen túl sok szokott lenni. Az egyetlen, amit sajnálhatunk, hogy nem az eredetileg főszereplőknek szánt Michael Madsent és Tim Rothot láthatjuk a vásznon, mivel velük a brigantyk csapata valószínűleg sokkal harapósabbra sikerülhetett volna.