Alison Lohman sírban turkál, gennyet nyel, vért spriccel, és egy öregasszonyt rugdos. Mi pedig, amikor már azt hittük, hogy Hollywood feláldozta Sam Raimit a nyálas szuperhősfilmek oltárán, egyszercsak visszakapjuk a rendezőt olyannak, amilyennek sok-sok évvvel ezelőtt ismertük, és szerettük meg: egy lelkes mozimágusnak, aki egyszerre hozzá ránk a frászt, és dolgozza meg rekeszizmainkat.

Pedig idestova több mint 10 éve, hogy az egykor nagy becsben tartott Raimi értékelhető filmet készített (A szimpla ügy), értékelhető horrorért pedig még mélyebbre kell ásnunk a filmográfiájában. Szerencsére azért nem felejtette el, mitől is döglik a légy ebben a műfajban, és ellentétben a Pókember adaptációkkal, a bő egy évtizede tervbe vett Pokolba taszítva leforgatásával nem köpte szembe saját magát sem. A film a zombis, vámpíros, sorozatgyilkosos, szellemes, szörnyes vérontásoknál jóval kevésbé felkapott átkok témáját tette magáévá, főhőse pedig egy fiatal hitelügyintéző lány, Christine Brown, aki magára haragít egy vénasszonyt, amikor a karrierlétra mielőbbi megmászása érdekében visszautasítja kérését, hogy késleltesse házából való kilakoltatását. A nő megátkozza Christine-t, aki lassan ráébred, hogy a Lamia nevű démon három napig fogja kínozni, mielőtt végleg magával ragadja, és lerántja a pokolba.

A Pokolba taszítva jól bevált séma szerint épül fel: egy bevezetőben előrejelzik nekünk a főhősre váró borzalmakat, és szegénykénk fejére a karakterek felvázolása után nem sokkal már hullik is az átok – aztán jön a hatástalanítására tett kísérletek sora, természetesen egy okkult szakértő segítségével, a kudarcok és a teljes reménytelenség (meg egy macska elföldelése) után az édes bosszú, majd pedig a kellemesen szemét csavar a végén. A cselekményt tehát rutin szülte, de ez sosem jelentett problémát Raiminél, hisz humora és ötletei segítségével már az Evil Dead filmekben is frenetikusan el tudta adni a legbanálisabb szituációkat is. Nincs ez másként most sem: bravúrosan egyensúlyozik az ijesztő, undorító jelenetekben bőven megmártózó horror és a játékosan túlzó, eszement komédia között, burleszkszerű haláltánccá fokozva Christine vesszőfutását. Mindezt szépen megtámogatják a többnyire szándékosan sarkított mellékkarakterek, a karót nyelt anyósjelölttől a szkeptikus vőlegényen át a kétszínű, aljas munkatársig, akiknek fő funkciója az, hogy a rémisztő jeleneteket helyzetkomikumokkal párosítsák (ld. a férjjelölt szüleinél elköltött megismerkedős vacsorát, amibe Lamia természetesen belerondít).

A rajongók persze hőbörögtek, amikor kiderült, hogy Raimi a PG-13-as besoroláshoz igazítja a filmet, de bármennyire is szeretnek manapság belekben turkálni a gagyibbnál gagyibb Fűrész-folytatások és lelki társaik, egyrészt a horror színvonala még mindig nem áll egyenes arányosságban a kiöntött vér mennyiségével, másrészt pedig a Pokolba taszítva a fenti korhatár keretein belül is kellően ijesztő és gusztustalan. A vér ugyan csak egyszer spriccel, és akkor is komikus elemként, de a játékidő során mindenféle testnedvek folynak mindenféle nyílásokba, ahová nem kellene nekik, és ez általában semmivel sem kevésbé sokkoló, mint egy premier plános szívkitépés… sőt! A Pokolba taszítva talán egyetlen nagy hátránya a menthetetlenül viszonyítási alapot jelentő Evil Dead filmekkel szemben a főszereplő személye: Alison Lohman sem karakteréből, sem színészi játékából adódóan nem emelkedik a szürke átlaghősök felé, az őrülten cool Bruce Campbellhez meg hasonlítani sem érdemes. Persze láncfűrészkezű hősünkkel egyrészt nem működött volna a történet morális tanulsága (mondjuk az elvicceléseknek köszönhetően itt is csak alig), másrészt meg neki amúgyse hitte volna el senki, hogy nem rugdossa vissza Lamiát egészen a Sátán küszöbéig, miután felnégyelte az átokszóró vén ribanc hulláját.