GeexKomixPéntek! A hét híre pedig: Pókember meghal, Batman újra él! Ha ez nem elég ahhoz, hogy felkeltsem az érdeklődéseteket, akkor nem tudom, mire van szükség… Na jó, kaptok még egy kis ízelítőt… H. R. Giger savvérű xenomorfjai újra köztünk vannak, így 30 évvel az első Alien film után, és örömmel jelenthetem, hogy ők, és a nagy, futurisztikus puskával szaladgáló katonák meg a terraformáló telepesek még mindig elválaszthatatlanok. De itt lesz még többek közt Garth Ennis, aki egy kis extrabrutális, családon belüli mészárlásba hajszolja a brooklyni maffia tagjait, Rozsomák, aki levágott fejjel is megőrzi a hidegvérét, és a Megtorló, aki most a gyilokpornó világában, meg művelőinek beleiben merül el – legnagyobb örömünkre.

Aliens 1

Történet: John Arcudi
Rajz: Zack Howard
Kiadó: Dark Horse Comics

Nemrég röppentek fel a hírek, amelyek szerint a minden szempontból gyalázatosan leszerepelt Alien vs. Predator után a 20th Century Fox vissza kívánja terelni az Alien franchise-t annak eredeti medrébe, és az 1979-es film rendezőjének, Ridley Scottnak produceri felügyelete alatt fognak hozzá egy ma oly divatos prequel elkészítésének. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az említett első rész bemutatásának idén van a 30. évfordulója, akkor világos, hogy a Dark Horse nem is választhatott volna jobb időpontot arra, hogy H. R. Giger rémálomlényeit hosszú szünet után ismét rászabadítsa a képregény-rajongók táborára. Az új ongoing elindításának feladata a mindig megbízható John Arcudira jutott, akit az utóbbi időkből a jobbnál jobb B.P.R.D. történeteknek köszönhetően ismerhetünk, és aki annak idején már írt több Alien képregényt is. Ezeknél a sztoriknál mindig az az egyik legizgalmasabb kérdés, hogy vajon az író melyik klasszikus mozifilm hangulatához húz majd: Scott klausztrofóbikus horrorjához, vagy Cameron totális háborúba torkolló akciófilmjéhez. Az új Aliens comic esetében Arcudi választása egyáltalán nem egyértelmű. Az első pár oldal egy félelemtől remegő nővel és egy keménykötésű, rettenthetetlen (de igen rövid úton fűbe harapó) katonával az utóbbira hajaz, ám egyben ezek az első oldalak az utolsók, amiken a xenomorfok felbukkannak. Arcudi eztán A nyolcadik utas: A Halál kellemesen lomha kezdését idézi meg. Egy űrhajó legénysége álmosan készülődik a küldetésre a mélyálomból való ébredés után, jókedvűen fecsegnek, viccelődnek, de közben lassan már gyülekeznek a viharfelhők: célállomásuk, egy közeli bolygón lévő terraformáló telep ugyanis ismételt hívásaikra sem reagál.

Arcudi direkt indítja megtévesztő lassúsággal a sztorit, hogy aztán a végén olyan fordulatot szőjön bele, amire senki nem számít. Mindössze pár oldal elég neki, hogy nagyjából bemutasson egy pár karaktert, és néhány egyszerű, de roppant hatásos fogással kifejezetten szimpatikussá varázsolja őket az olvasó szemében – főleg Dr. Terese Fante-t, akiről a vak is látja, hogy igazi főszereplő-matéria: hamisítatlan szőke szépség humorral, bájjal, elszántsággal, és egy pofátlanul magas IQ-val. Aztán Arcudi ezekkel a főszereplőnek tűnő figurákkal úgy elbánik, hogy csak úgy pislogunk magunk elé… És nem, nem a xenomorfokról van szó: az író nagyon is tisztában van vele, hogy az Alien filmekben mindig az ember volt az igazi gonosz, hisz ahogy Ripley megjegyezte a lényekről, ők legalább nem haszonlesésből ölnek. De hogy a képlet ne legyen ennyire egyszerű, a szemét csavarhoz és a nyitó akcióhoz (amiknek látszólag egyébként semmi közük egymáshoz) hozzácsapódik még egy rejtély egy földönkívüli bányával kapcsolatban, és egy záróoldal, amin egyelőre nem igazán értem, hogy mi történik, de átkozottul úgy néz ki, mintha a holtak feltámadnának rajta. Úgyhogy az borítékolható, hogy Arcudi jóval többet tartogat nekünk egy egyszerű „jönnek az alienek és tíz kicsi négert játszanak a szereplőkkel” koncepciónál. Rajzolónak Zach Howardot kaptuk, akinek munkája már nem ilyen egyértelműen pozitív. Képei részletgazdagok és szépek (az idegen bánya kétoldalas képe lenyűgöző) – ide kicsit talán túlságosan is. Mert bár ez a stílus sok más képregénybe simán elég volna egy elismerő vállon veregetéshez, egy Aliens comicba nyomasztóbb, sötétebb hangulat, nyersebb, durvább (és nem szinte rajzfilmes) arcvonások kellenének. De ezzel együtt is, ez egy ígéretes kezdet.



Amazing Spider-Man 595-596

Történet: Joe Kelly
Rajz: Paulo Siqueira
Kiadó: Marvel  Comics

Az utóbbi pár hónap nem volt kegyes a Pókember-rajongókhoz. Marc „a hülyék még mindig nem tiltottak el a képregényírástól” Guggenheim minden kritikán aluli Character Assassinationje után jött a baromi unalmas, és semmiről nem szóló 24/7, és bár a kettő közt szerencsére volt egy szórakoztató interdimenzionális kaland a Fantasztikus Négyessel, a pók mérlege látványosan negatív volt. De most itt van Joe Kelly, aki az American Son című sztorit végre rápakolhatja a pozitív oldalra, hogy helyreálljon a világ rendje. A címbeli „fiú” Harry Osborn, Peter barátja, akit a One More Day kontinuitáskúró eseményei után hipp-hopp visszahoztak a halálból, hogy aztán jó ideig ne kezdjenek vele semmit. Másfél év, és egy rakás pocsék sztori, nameg egy Secret Invasionből kinövő Dark Reign kellett hozzá, hogy ez végre megváltozzon. A skrull invázió után ugyebár Norman Osborn, Harry apja kapta meg a „királyság kulcsait”, ő vezeti többek közt a gyilkosokból és pszichopatákból álló, hősökként parádézó Bosszú Angyalait is. S minthogy Osborn Pókember örök nemezise, csak idő kérdése volt, hogy ez a pozíció mikor vezet köztük újabb konfliktushoz. Kézenfekvő megoldás volt, hogy ennek a konfliktusnak épp Harry legyen a középpontjában: ha visszahozásának volt bármi értelme, az ebből a sztoriból derül majd ki. Sőt, még az utóbbi évek egyik legröhejesebb és legostobább Marvel gonosza, Menace is új megvilágításba kerül, ahogy fontos és szerves részét képezi a történetnek, ahelyett, hogy csak szánalmas gonoszsággal röhögcsélne és repkedne a hülye deszkáján.

A történet szerint Norman minden eszközt bevet, hogy magához láncolja fiát, aki végül Lily terhessége miatt megy bele a dologba (legalábbis látszólag), hogy hűséges gyermeket játsszon apja színe előtt. Valójában azonban megvannak a maga tervei, ahogy természetesen Peternek is: hősünk elkapja Venomot (méghozzá egy fantasztikusan jól kitalált, ötletes és vicces jelenetben), és a fantasztikusoktól kapott segítséggel átveszi helyét Norman csapatában. A dolgokat még bonyolítja, hogy Peter egyik újságíró munkatársa, Norah szintén beépül a Bosszú Angyalai toronyba, mint alkalmazott, hogy kompromittáló információkat szerezzen Amerika új góréjáról. Kelly ügyesen fonja a történet különböző szálait, mindegyikben van lehetőség, mindegyiknek van értelme, szépen kapcsolódnak egymáshoz, és már most látható, hogy az egész valami nagy esemény felé tart (persze, hiszen a sztori az Amazing 600. számában éri majd el a fináléját). Az nem is meglepő, hogy a dialógusok erősek (nagyon jól átveszi Bendistől az Angyalok egymás közti ellenségeskedő, arroganciával, cinizmussal és agresszióval teli viszonyát is), és nagyszerűen ír minden egyes karaktert, akire ráteszi a kezét. Egy alkalommal vétett csak: az 595. részben el kellene hinnünk, hogy Peter végleg kivonja a forgalomból Osborn. Pókember és a gyilkosság? Na ne. Ezt még akkor sem vettük be, amikor J. M. Straczynskinak hála egy egész sztori épült a lehetőségre May néni lelövése után (Back to Black). De egyébként minden más rendben van, így Paulo Siqueira semmiképpen nem egyéni, de kellemesen trendi, hatásos rajzai és a szép színek is.



Back to Brooklyn 1-5

Történet: Garth Ennis, Jimmy Palmiotti
Rajz: Mihailo Vukelic
Kiadó: Image Comics

Garth Ennisnek láthatóan nehezére esik elszakadni a Megtorló világától – ami nem is csoda, hiszen bő 10 évet töltött el benne. És nem sokkal azután, hogy tavaly a 60. számmal véget ért pályafutása a Punisher MAX-nál, visszatért a szatirikusabb hangvételű Megtorlóhoz egy hatrészes minivel (The Resurrection of Ma Gnucci) – aztán Jimmy Palmiottival közösen elindította az Image-nél a Back to Brooklyn című ötrészes sorozatot, ami stílusát, hangulatát és fő karakterét tekintve akár egy Frank Castle sztori is lehetne. Persze eltekintve attól az apróságtól, hogy a főhős, Bob Saetta, egy maffiózó. Ám ez nem akadályozza meg abban, hogy társai, sőt saját családja ellen forduljon, amikor rájön, hogy a szervezetet vezető testvére kisfiúkat erőszakol, és öl meg. Útja először a rendőrséghez vezet, ahol készen áll rá, hogy mindent kipakoljon a maffiáról – csakhogy bátyja közben elrabolja családját, ezért új alkut köt a hatóságokkal. Azok elengedik, hogy lerendezze a családi ügyét, és aztán mártja be nekik az egész szervezetet. Ami azt illeti, az első két rész alapján sokkal többre és jobbra számítottam. Egyrészt akkor még nem tudtuk, miért fordul a megtorlós faarccal ölő, de sokkal soványabb háttérrel felruházott Bob a saját családja ellen, volt tehát egy rejtély, ami felcsigázta az olvasót. Aztán meg ott volt sajátos, totálisan illegális megállapodása a rendőrrel és az FBI-ügynökkel, ami szerint szabadon elmehet maffiózókat öldökölni Brooklynba, mielőtt hagyja, hogy csuklóján csattanjon a karperec. Ráadásul amikor kezdetét vette a hirig, még teljesen véletlenül összeakadt egy régi szerelmével is, aki azzal kecsegtetett, hogy majd egy plusz színezetet hoz a sztoriba. Hát, nem hozott.

A női mellékszereplőnek köszönhetően ugyan kapunk néhány szép, hangulatos jelenetet, de a cselekmény szempontjából az egész karakternek alig van valami jelentősége, csak afféle koloncként lóg a főszereplő nyakán. Bob motivációja nagyjából rendben van, bár egy kicsit fantáziadúsabbak is lehettek volna az írók, és kitalálhattak volna kreatívabbat az erőszaktevő pedofil koncepciójánál. De a legnagyobb kihagyott lehetőség Bob alkuja a zsarukkal: ebből bizony ki lehetett volna hozni egy s mást, legalábbis annál mindenképpen többet, hogy a cselekmény menetét időről-időre megszakítsa a két nyomozó, ahogy újra meg újra arról beszélnek, hogy talán hiba volt elengedni Bobot, mert most minden szar az ő nyakukba ömlik majd. Itt van két karakter, akiknek egy egész sajátos kapcsolatuk van a főhőssel, és az egész mini során nem csinálnak mást, mint üldögélnek a töküket vakargatva, nyafogva, és egymást hibáztatva. A mérleg pozitív oldalán áll Vinnie, Bob barátjának karaktere, néhány jól eltalált dialógus és a véres leszámolások egész sora. A két testvér végső harca a brutalitást és az intenzitást illetően már-már a Megtorló-Barracuda párharccal vetekszik – egyébként stílusában is nagyon hasonló ahhoz, aztán hogy ez jó vagy rossz, azt mindenki döntse el maga. Mihailo Vukelic kissé steril, de (fotó)realisztikus, leginkább Adi Granovéhoz hasonló stílusú képei mindenesetre rendben vannak, és összességében  nem egy rossz képregény ez, csak sokkal több lehetőség volt benne.



Batman and Robin 1

Történet: Grant Morrison
Rajz: Frank Quitely
Kiadó: DC Comics

Elnézve az utóbbi években a DC-nél végzett munkáit, Grant Morrisonnak bizony van mit javítania a renoméján. Még csak pár hónapja ért véget nagyra törő, és nagyon pofára eső crossovere, a Final Crisis című zagyva dramaturgiai rémálom, a Batman címekben okozott, súlyosabbnál súlyosabb ámokfutásairól (Batman & Son, The Resurrection of Ra’s Al Ghul, Batman R.I.P.) pedig jobb nem is beszélni. Így aztán, amikor felröppent a hír, hogy Morrison írja az új denevérember és az új Robin kalandjait is, finoman szólva nem vertem a földhöz a seggem lelkesedésemben. De az első szám alapján szerencsére úgy tűnik, hogy az író rácáfolt negatív előérzeteimre, ugyanis egyszerűen piszkosul jól sikerült. Ahogy azt a csúnyán félresikerült Battle for the Cowlban láttuk, Batman „halála” után az első Robin, vagyis Éjszárny, Dick Greyson ölti magára a sötét hacukát, segédje, az új Robin pedig Bruce fia, Damien lesz. Ez tehát az új dinamikus duó, és örömmel mondhatom, hogy kiválóan működik. Morrison ráérzett a karakterekre, Dick megfontolt, nyugodt, Bruce-nál kevésbé sötét és mogorva Batman, Damien pedig arrogáns, agresszív kis pöcs, de hát őt ezért szeretjük, illetve utáljuk.

A képregény hangulata fantasztikus. Morrison nem veszi véresen komolyan magát, az üldözéssel kezdődő, és egy új gonosz bemutatásával végződő első rész látványos akcióit és remek karakterpillanatait (Alfred és Damien kapcsolata frenetikusan jónak ígérkezik) kedélyes hangulat és finom humor, vagyis egyfajta kellemes játékosság oldja, de csak pont a megfelelő mértékben – vagyis szerencsére nem annyira, hogy egy Batman képregény hagyományosan sötét atmoszféráját szétrobbantsa. Ami pedig az említett új gonoszt illeti, belőle még csak egy-két oldalnyit kapunk, de az alapján egy igazán izgalmas, ötletes, félelmetes, groteszk és beteg figuráról van szó, alig várom, hogy többet lássunk belőle. Na és Gotham? Rég láttam ilyen gyönyörűen és kreatívan ábrázolni ezt a várost. Frank Quitely csodálatos munkát végzett, képein az oldschool járművek és a modern technika kéz a kézben járnak (tessék csak megnézni rögtön az első duplaoldalt: akinek nem esik le az álla, azzal valami nagy baj van), de öröm ránézni a korábbi stílusához képest kifejezetten tiszta, kisimult és kifejező arcokra és az ügyesen elrendezett panelekre is. A pontot az i-n Alex Sinclair elegáns, visszafogott színvilága jelenti – szóval mire vártok még? Vegyétek, mert úgy tűnik, hogy végre megint lesz egy jó Batman ongoing a piacion.



Ultimate Spider-Man 133

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Stuart Immonen
Kiadó: Marvel Comics

Általában igen kevés figyelmet szentelek a Marvel Ultimate imprintjének, minthogy a legtöbb képregény, amit olvastam onnan, a közepes szinttől a katasztrofálisan szarig ingadozott, és hát valljuk be, ez nem egy olvasócsalogató minőségi tartomány. De persze kivételek is voltak mindig (jellemzően: Újvilág X-Men: Új mutánsok, Ultimates vol 2), és most, hogy dübörög Jeph Loeb Ultimatum című crossovere, amiben Magneto ki akarja pusztítani az egész emberiséget, és ami majd új alapokra helyezi az egész univerzumot (mert bizony ráfért már a ráncfelvarrás), gondoltam ideje belefolynom az aktuális eseményekbe. Ööö… dübörög az Ultimatum, ezt írtam volna? Sokkal inkább félholtan hever, és folyamatosan kapja a rúgásokat meg a köpéseket a kritikusok és rajongók széles táborától, méghozzá teljesen megérdemelten – de erről majd lentebb. A sztori lényege igazából annyi (és tényleg nem több), hogy kinyírnak benne egy rakás hőst, akikre az új Ultimate világban már nem, vagy csak később, vagy máshogy lesz szükség – és a jelek szerint ennek a tisztogatásnak áldozatul esett Pókember is, vagyis az Ultimate Spider-Man 133 a magyarul is folyamatosan megjelenő sorozat utolsó száma. Az előző részben hősünk szembetalálta magát Hulkkal és valami lángoló démoni lénnyel, az eredmény pedig egy hatalmas mágikus robbanás lett, a monumentális áradástól félig már amúgyis lerombolt New York közepén.

Mivel hősünk pár méterre állt a robbanás centrumától… ő ebben a számban már nem szerepel. Női klónja (ne is kérdezzétek… főleg mert nem volt szerencsém ahhoz a sztorihoz), Póknő kergetőzik kicsit a Hulkkal, mielőtt utóbbi megunja a banánt, és odébáll. Aztán bejön a képbe Kitty Pryde, az X-Men tagja, és miután megmentek pár embert, együtt keresni kezdik Pókembert – de csak megtépázott, elázott maszkját találják meg. Ennyi történik a sorozat utolsó részében, de ennyi is bőven elég Bendisnek: ez egy gyönyörű képregény. Az író méltósággal, tisztelettel búcsúzik a karaktertől és a címtől, a cselekmény pofátlan egyszerűségét pedig azzal leplezi, hogy egyáltalán nem ír semmilyen szöveget. A történetmesélés fortélyait rábízza rajzolójára, Stuart Immonenre, akinek stílusa ugyan sokkal markánsabb és egyedibb volt bő 10-15 évvel ezelőtt, mint manapság, de ebben a füzetben valóságos csodát visz véghez. Képei fantasztikusan kifejezők, szavak nélkül is tökéletesen viszik előre a sztorit, és érzelmileg is kihoznak belőle mindent, amit csak lehetséges. Szép búcsú, aztán majd meglátjuk, hogy mennyire lesz végleges – valószínűleg semennyire. Az Ultimatum során elhunyt összes fontos hősnek láttuk a holttestét is, szóval az ő esetükben nagyjából mehetünk biztosra. De Peter egyszerűen eltűnt, márpedig olyan szuperhős még nem volt, aki így patkolt volna el. Szóval ez az egész valószínűleg parasztvakítás… de engem elvakított, úgyhogy ha paraszt vagyok, hát legyen…



Ultimate Wolverine vs. Hulk 1-6

Történet: Damon Lindelof
Rajz: Leinil Francis Yu
Kiadó: Marvel Comics

A Lost és az új Star Trek mozi egyik producerének, Damon Lindelofnak hatrészes minisorozata az egyik legbutább képregény, amit az utóbbi időben olvastam – és mindeközben az egyik legszórakoztatóbb is. Látszólag komoly ellentmondás ez, de valójában egyáltalán nem, van ugyanis két szó, ami mindent megmagyaráz: guilty pleasure. Az Ultimate Wolverine vs. Hulk egy agyatlan, de iszonyúan tökös és cool comic, tele remek dumákkal, fasza bunyókkal, olykor már-már paródiába hajló, bizarr szituációkkal, és imádnivalóan durva túlzásokkal. Az érdekesség kedvéért említem csak meg, hogy az első és a hatodik rész megjelenése között három és fél év telt el. Lindelofot ugyanis a második füzet kiadása után más irányba szólította az író kötelesség, aztán mire végzett a maradék számok forgatókönyveivel, arra kellett várni, hogy a rajzoló, az akkor épp a Secret Invasionben nyakig lévő Leinil Francis Yu váljon elérhetővé (egyébként megérte rá várni: képei nyersek, elevenek, dinamikusak és élettel telik, panelkezelése kiváló). Aztán idén májusban végre megjelent az utolsó rész is, amiről még mindenképpen tudni kell, hogy valamivel Mark Millar Ultimates vol 2-jének fináléja előtt játszódik. Ami a sztorit illeti, az igen röviden összefoglalható. Fury megtudja, hogy hiába robbantották fel egy atombombával, a Hulk életben van, és utána küldi Rozsomákot, hogy ugyan aprítsa már miszlikbe. Az adamantiumkarmos mutáns puszta hepajból elvállalja a feladatot, felkutatja a zöld behemótot, aztán harcolnak… és harcolnak… és harcolnak. Közben még bemutatkozik az ultimate univerzum She-Hulkja, meg vannak ilyen-olyan fordulatok is, de a lényeg hangsúlyozottan nem a történeten van.

Lindelof ennek ellenére mindent megtesz, hogy úgy tűnjön, intelligens sztorit ír: szétdarabolja a cselekmény idősíkját, állandó flashbackekkel utal vissza az összecsapásokat megelőző eseményekre, és váltogat a különböző szereplők szempontjai közt, így magyarázza a miérteket, hogyanokat és a motivációkat. Szerencsére van érzéke ehhez a struktúrához, határozottan felerősíti vele a képregény dinamikáját, és az így egy vad, őrületes hullámvasúthoz válik hasonlatossá, ami egy pillanatra sem hagyja lankadni a figyelmünket. Mire ráunnánk a szövegelésekre, jön egy frankó akció, mire meg az unalmassá válna, ugrunk egyet az időben. De persze az egész sorozat sikerének a kulcsa az, hogy Lindelof valami elképesztően lazasággal és könnyedséggel nyomja le a torkunkat a pofátlan túlzásokat, amik más körülmények közt (mondjuk egy „hű, de komoly és cool vagyok” Mark Millar kezeiben) bámulatos gyorsasággal röhejessé válnának. Van itt félbetépett Rozsomák, aki többszáz métert kúszik a hóban az egyik hegy tetejére felhajított alteste után, ahol viszont már vár rá a Hulk, és közli vele, hogy választhat, melyik lábát egye meg. És ez még mindig semmi ahhoz képest, amikor Fury hősünk levágott fejével (!) folytat beszélgetést… Az Ultimate Wolverine vs. Hulk ezekben a pillanatokban a paródia határán egyensúlyoz, de Lindelof mindig időben kap észbe, és rántja vissza egy (fél) fokkal komolyabb talajra, ahol még ennyi szórakoztató butaság után is lehetséges, hogy Logan egy morális döntés súlyával szembesüljön a fináléban. Aztán Fury feltűnik szó szerint a semmiből (ennyire laza ez a képregény: mikor Rozsi megkérdezi a félszemű Samuel L. Jacksont, hogy honnan tudta, hogy itt lesznek, foghegyről ennyit köp oda: én tudok mindent), és beszól mindkét főhősnek, akik elsétálnak a naplementébe. Beszarás… Nem lehet nem szeretni.



Punisher: Naked Kill

Nem szórakoztam ilyen pokoli jól Megtorló képregényen Garth Ennis utolsóelőtti Punisher MAX-os sztorija óta (és ez nem kis szó, mert Ennis távozása után is olvashattunk jobbnál jobb történeteket a karakterrel). Jonathan Maberry regényíró one-shotjában Frank egy gyilokpornó hálózatra bukkan, aminek központját, egy röhejesen jól védett és felszerelt irodaépületet az egyik alkalmazott segítségével rohamozza meg – kreatív eszközökkel, mert az épületbe lehetetlen fegyvert bevinni. A Naked Kill még a MAX imprinthez képest is egy szélsőségesen brutális, végtelenül gonosz és cinikus képregény, ami éjfekete humorának is köszönhetően, nem egy frenetikus pillanattal ajándékozza meg az olvasót. Frank szokásos faarcával, de mélyen legbelül nagy megelégedéssel mészárolja végig magát a perverz, szadista gyilkosokkal teli épületben (fantasztikusan jó a narráció), miközben kényszerített segítője, állandó gyilokpornó nézőként akaratlanul is élvezi a vérengzést, és ennek hangot is ad („azt hiszem, elélveztem”, közli, miközben hősünk véres péppé ver egy biztonsági őrt). Ötletes, feszes, véres és sötéten vicces képregény, olyan undorító gazemberekkel, akiknek lekaszálásakor az olvasó maga is ujjong örömében. Laurence Campbell komor, nyers, durva képei, és Lee Loughridge borongós hangulatú színei pedig tökéletesítik az élményt.



Rapture 1

Újabb szerzői képregény, ami a szuperhős mítoszt vizsgálja, természetesen merőben más szempontból, mint a két nagy kiadó sorozatai. Michael Avon Oeming (a Powers rajzolója) és felesége, Taki Soma egy posztapokaliptikus sztorit tárnak elénk egy olyan világról, amit a szuperhősök epikus méreteket öltő háborúja szinte teljesen elpusztított. A mű középpontjában az énekes Gil, és barátnője, Evelyn állnak, akik épp egy szakításféleségen mennek keresztül (a lány repülőre száll, hogy elutazzon), amikor a pokol végleg elszabadul. Később megpróbálják újra megtalálni egymást a szénné égett világban, amit a hősök „dolguk végeztével” elhagytak. Aztán megjelenik egy mágikus lándzsával hadonászó fickó, aki közli Evelynnel, hogy neki kell megmentenie az emberiséget, vagyis azt, ami abból megmaradt. Vagyis: szuperhősös szerelmi történet világvége utáni kulisszák közt. Jó ötlet… de sajnos csapnivaló kivitelezéssel párosul. Ha azt mondom, hogy az egész szám egy nagy katyvasz, akkor finom voltam. A karakterek teljesen üresek, nem érezni köztük semmilyen kapcsolatot (Emlékszünk még az Y: Az utolsó ember első pár oldalának telefonbeszélgetésére, ami bőven elég volt Brian K. Vaughannak, hogy egy több tucatnyi számon át tartó nőkeresési missziót alapozzon meg vele? Na, ez itt nem ilyen.), az idősíkok trendi megkavarásának semmi értelme, a lándzsa elfogadása, és az első csók párhuzamba állítása rettenetesen erőltetett, a sztorivezetés pedig mesterkélt: látszik, hogy nagyon kreatív akar lenni, de végül csak széttöredező, érdektelen lesz. Ráadásul a rajzok is messze elmaradnak a Powers színvonalától. Nem leszek vevő a második részre.



Star Wars: Legacy 36

Új szelek fújnak a galaxisban. A sith császár, Darth Krayt halott, így a Galaktikus Szövetség tábornoka, Gar Stazi, és a száműzött uralkodó, Roan Fel összefognak, hogy legyőzzék a gonosz Birodalom maradékát. Csakhogy itt egykori ellenségekről van szó (a Köztársaság és a Birodalom utódjairól, ugyebár), akik számára nem könnyű hozzászokni a gondolathoz, hogy most vállvetve kell harcolniuk egy közös fenyegetés ellen. John Ostrander remekül érzékelteti a kezdődő kapcsolatot jellemző bizonytalanságot, óvatoskodást, bizalmatlanságot, és az űrcsaták helyett immár éles és ravasz szóváltásokra korlátozódott ellenségeskedést. Hogy teszteljék közös ügyük életképességét, és egyáltalán, egymás bizalmát, összehangolt támadást indítanak Krayt birodalmának egyik legfontosabb, és legjobban őrzött bolygója ellen. A csata természetesen látványos (Omar Francia képei, bár messze nem egyediek, a célnak tökéletesen megfelelnek), de nem elsősorban az akción van a hangsúly, hanem a szembenálló felek egymáshoz való viszonyán. Az erkölcsös, eltökélt Stazi, az alattomos Fel, a büszke birodalmi kapitány, és az áldozathozatalra vakon kész altiszt izgalmas, kiszámíthatatlan négyszöget alkotnak, az olvasó tényleg úgy érzi, hogy a konfliktus és a szövetség helyzete bármilyen irányba elmozdulhat. Újabb remekül megírt Legacy képregénnyel van tehát dolgunk – de ezen három év után már meg sem lepődünk.



Ultimatum 4

Mijazistenezafos? Te jó ég, tényleg ettől a crossovertől várják a Marvelnél, hogy majd új életet lehel az egy ideje már döglődő ultimate univerzumba? Nem újdonság, hogy Jeph Loeb már régen nem tud írni (aki ezt vitatja, az büntetésből olvassa el az új Hulk sorozat eddig megjelent részeit ötször egymás után), de ez még tőle is minden kritikán aluli. A sztori röviden annyi, hogy Magneto most húdenagyon berágott az egész emberiségre, és úgy döntött, hogy kiirtja az egész fajt, úgy ahogy van. Ennek céljából gigászi természeti katasztrófákat szabadított rá az egész bolygóra (legalábbis állítólag, mert azon kívül, hogy egy óriáshullám ellepi New Yorkot, és hogy Latveriában beköszönt a jégkorszak, nem látunk semmit), aminek következtében a hősök egymás után patkoltak el röhejesen jelentéktelen, unalmas, és minden fantázia nélküli jelenetekben. Ennél több eddig nem is történt. Olyan az egész, mint egy pornófilm. A fejesek eldöntötték, kiknek kell meghalniuk (milyen aktusok legyenek a filmben), aztán módszeresen végigmentek a listán, pipálgatva az elvégzett feladatokat (orál, anál…), amiket nem tart össze semmi.  Nyilván úgy gondolták, hogy a sok haláleset (punci és cici) elegendő sokkhatást (ejakulációt) gerjeszt majd a hülyére vett olvasóban, hogy ne törődjön olyan csekélységekkel, mint a logika, a történet és az érzelmek, sőt, a karakterek iránti tisztelet. Most, a negyedik szám végén, miután Valkűr egy FÉMkarrdal levágja Magneto, a MÁGNESSESSÉG URÁNAK egyik karját, kezdetét veszi a végső csata. Hála az égnek: már csak egy rész van hátra.(0 csillagot nem lehet adni?)