Nem szokásom a kritikára kiadott helyet fogyasztóvédelmi panaszkodásra használni (erre a célra más, egyébként kiváló blogok szolgálnak), de A dolgok állásának sajtóvetítése - ki tudja miért - borzalmas volt: minden tekercsváltásnál eltűnt a kép, vagy ha megjelent, nézhetetlenül homályos volt percekig. Majd úgy az ötödik tekercsnél be is fejeződött, úgyhogy át kellett menni egy másik terembe. Mindezt csak azért jegyzem meg, hogy jelezzem: a vetítésen történtek egyáltalán nem befolyásolnak akkor, amikor kijelentem, hogy az idei év legnagyobb csalódása számomra ez a film.

Cal McCaffrey (Russell Crowe) az ügyeletes hosszúhajú, borostás hős, aki éppen egy egyszerű bandaleszámolásnak tűnő gyilkosságról próbál tudósítást összehozni. Régi barátja, Steven Collins (Ben Affleck) a védelmi kiadásokat felügyeli bizottság elnöke, és úgy tűnik be tud fűteni a terrorizmus-elleni háborún meggazdagodott gonosz biztonsági cégen, amikor megtudja, hogy az ügyön dolgozó asszisztensét elütötte a metró. Hamarosan az is kiderül, miért is érintette olyan mélyen a baleset: a lány a szeretője volt. Azonban kiderül, hogy a két haláleset összefügg és megkezdődik a többfrontos háború - kérdés, hogy megéri-e mindez, hogy kiderüljön az igazság.

Russell Crowe szokásos rutinnal hozza a munkájának hőst, időnként talán néhol túlságosan is férfiasra véve. (Magánvélemény on: nem tudom, mikor szoknak végre le Hollywoodban arról, hogy azzal hangsúlyozzák egy karakter tökösségét, hogy borostás és elképesztően rendetlen: én is így nézek ki, aztán mégis geek vagyok. Magánvélemény off.) Morog, eltökélt, amilyen általában szokott lenni, függetlenül attól, kit kell játszania. Ben Affleck vele ellentétben élete talán legrosszabbját nyújtja - zárójelbe téve a kérdést, hogy jó színész-e vagy sem - mindenesetre tény, hogy A dolgok állásában van egy sírós meg egy nem sírós arca. Ennél csak akkor válik hiteltelenebbé, amikor dühösen próbál nézni, mert nem jön össze neki. A többi szereplő közül a jelenlegi legtehetségesebb Bill Nighy pótlék díjra esélyes Helen Mirren emelhető ki - jól csinálja, amit csinál, de mégis csak hakni, ezen ő sem tud segíteni.

Az első egy óra nem is rossz. A beállítások szépek, a díszletek jók - talán csak a "város felett repkedő helikopterek" snittekből lehetett volna kevesebb. A történet szépen halad, egyre beljebb kerülünk a szépen felépített összeesküvés-elméletbe, hogy aztán a film közepére egy nagyon gonosz és baljós jövőkép álljon előttünk, ahol egy cég ural mindent - itt azonban Tony Gilroy elment szabadságra, ráhagyva Matthew Michael Carnahan-re és Billy Ray-re a végét. A két kópé azon nyomban bezárta Paul Abbottot, a film alapjául szolgáló sorozat atyját a szekrénybe, és írtak egy olyan befejezést, amely értelmezhetetlenebb, mint a fővárosi parkolás rendje. És hogy ebbe belement Az utolsó skót király rendezője Kevin Macdonald, az külön szomorú; a film végére kapunk egy poszt-9/11-es kioktatást hazafiasságról és demokráciáról, amire senkinek sincs szüksége. Az eredeti történet emberi konfliktusai gyakorlatilag egytől-egyik kimaradtak, vagy halvány árnyékuk látszik csak: ami marad, az nem más, mint üres és álszent moralizálás.

Hogy mégsem kap egy csillagot, annak az az oka, hogy néha-néha felcsillant a remény, hogy több lesz ez a film, mint a legújabb bizonyítéka annak, hogy az amerikaiak nem tudnak rendesen másolni. A hangulat csak a felétől válik kínosan egyenetlenné, a ritkán, de előforduló poénok pedig nagyon jók. Csak ne lenne ilyen hosszú - a 132 perc sajnos nincs rendesen kihasználva. Sajnálom, pedig a filmet nagyon vártam - legközelebb maximum éjjel fél egykor láthatjuk viszont az HBO-n. Ott a helye.