Fordítva kellett volna. Hadd tombolja ki magát Mark Millar 12 részben, ahogy akarja, remegjen a föld, szakadjon az ég, Brian Michael Bendis pedig koncentráljon tényleges történetekre és karakterekre 33 részen képregényen keresztül. Kár, hogy nem így történt, és ez csak az Új mutánsok elolvasása után válik igazán nyilvánvalóvá. A Szenzáció még csak egy szórakoztató ujjgyakorlat volt, afféle bevezetés a Marvel sztárírója számára, egy kis pókemberes, fenegyerekes családi összejövetel néhány nagyszerű, karakterközpontú jelenettel, ez viszont már egy kemény fejesugrás, egyenesen a mutánsok világának mélyébe. Kapunk politikát, összeesküvést, csatát, halált, érzelmeket, nameg egy rakás új karaktert, és közben néhány régiről ráadásul kiderül, hogy nekik vannak tényleges jellemvonásaik is, amik Millar ideje alatt ravasz módon megbújtak a cool mutáns képességek mögött.



A Szenzációban felvezetett, aztán gyorsan lógva hagyott kormány-összeesküvés elmélete kerül újra előtérbe, bár eleinte ez egyáltalán nem nyilvánvaló. Az első rész Angyal bevezetésével foglalkozik, a második egy roppan kínos és keserű morális dilemmát feszeget egy elszabadult ereje által több száz embert akaratlanul lemészároló mutánssal kapcsolatban, és csak a harmadikban – Káprázat és Emma Frost első színrelépésénél – kerül a elő egyértelműen a fő történetszálat jelentő mutánspolitika. Az elnököt tanácsadói óva intik az X-Men vezetőjével való, rossz visszhangokat keltő közösködéstől, és egy kevésbé militáns mutánscsapat létrehozása mellett kardoskodnak. Mások azonban meg vannak győződve róla, hogy az elnök Xavier irányítása alatt áll, és nincs más választásuk, mint mindkettejüket eltörölni a Föld színéről.



Az Új mutánsok esszenciális X-Men történet, az első az újvilágiak közül, ami csaknem felér a klasszikus vonulat nagyjaihoz. Megvan ugyanis benne minden, aminek ezt a sorozatot jellemeznie kell: a mutánsok és az emberiség szembenállása, a Xavierre és tanítványaira háruló felelősség, és a vállukat nyomó morális döntések súlya, a képességek kontrolállhatatlansága, és az abból fakadó tragédiák, és persze mindezekhez az egyes karakterek viszonya. Bendis már az első részben figyelemreméltó ötletek egész sorával lepi meg az olvasót. Angyal bevezetése a történetbe az egyik legjobb, amit valaha, bármilyen (!) X-Men képregényben láthattunk: bibliai megjelenését intelligens dialógusokkal hangsúlyozza ki, szülei iránta érzett undorát visszafogottan, mégis húsbavágóan érzékelteti, Viharral folytatott beszélgetése pedig mintapéldája annak, hogy milyen az, amikor Bendis csúcsformában van. Nem csak Angyal, hanem az afrikai szépség karakterét is szépen elmélyíti, a mutánslét legfontosabb problémáit foglalja össze hat oldalban – és még egy leheletfinom flörtöt is belecsempész.



A második rész egy brutálisan sokkoló sztori egy tinédzserről, aki nem képes kontrollálni erejét – legalább százszor láttuk már ezt, Bendis mégis el tudja adni százegyedszerre úgy, hogy csak ámulunk és bámulunk. És nem csak a konfliktus morálisan finoman szólva is megkérdőjelezhető, durva (és hihetőséget csak kicsit később, de okosan nyerő) feloldásával, hanem szokásosan intelligens dialógusaival és figyelemreméltó arányérzékével: panelről panelre pontosan tudja, hogy épp mit kell tennie a maximális hatás elérése érdekében. És a java még csak ezután jön. Bendis egy olyan témába ártja bele magát, amit már Millar is egészen ügyesen használt: hogyan lehet bárki biztos benne egy telepata társaságában, hogy az illető nem manipulálja a gondolatait? Hiszen ha manipulálná, sem tudna róla. És csoda, hogy a Fehér Ház hatalmasainak szöget üt a fejébe a gondolat, hogy az elnök pro-mutáns politikája talán nem véletlen? Az író az egész konfliktust erre a roppant kényelmetlen kérdésre építi fel, és hadd áruljak el valamit: ez a kérdés, igen, már csak maga a kérdés is, mocskosul ijesztő, és minden eddiginél nagyobb és reálisabb okot (ürügyet) szolgáltat a mutánsellenes intézkedések meglépésére. Mert ha csak egy percre elfelejtetd a fikciót, és belegondolsz, hogy mi lenne, ha valóban létezne egy ilyen ember, mint Xavier… valószínűleg rájössz, hogy nem akarnád, hogy létezzen.



Egy másik érdekes, bár kevésbé feltűnően tálalt dilemma az X-Mennek a világ előtt betöltött, elvileg pacifista, gyakorlatilag katonai irányba hajló szerepe, ami éles kontrasztba kerül Emma Frost békés új mutánsaiból álló csapatával. Ugyan Bendis ezt a dilemmát itt kicsit túl direkt, sőt, talán demagóg módon oldja fel (egyébként is, a kicsit elkapkodott finálé a sztori kevésbé erőteljes részei közé tartozik), de tény, hogy ebben a sztoriban a témával kapcsolatos legfontosabb kérdéseket feszegeti. Mindehhez továbbra is David Finch van segítségére, aki eddigi pályafutása talán legjobb munkáját végezte Bendis keze alatt. Mindegy, hogy egész-, esetleg duplaoldalas, totálokat, a teljes lapmagasságot betöltő, keskeny, az akciónak roppant dinamizmust kölcsönző paneleket, vagy az íróra jellemző dialógusokat legjobban szolgáló, sűrű, kis képkockákat kell rajzolnia, mindig megtalálja a legjobb szempontot és a helyes arányt. Frank D’Armata élettel teli, ha kell, gyönyörűen élénk, ha kell, baljósan sötét színeit pedig mindig öröm látni.

Az Új mutánsok az újvilági X-Men eddigi legerőteljesebb története, amit a Fumaxnak hála ráadásul az itthon (szerencsére) szokásosan színvonalas körítéssel (tetszetős borító, szép, fényes lapok, gördülékeny, igényes fordítás) vehetünk kézbe – úgyhogy vegyük is!

(Az Ultimate X-Men eddig meg nem jelent részei beszerezhetőek angol nyelven a kiadó  megújult, 5 éves fennállását ünneplő webshopjából.)

Megjelenés: 2004 (Magyarország: 2008, Fumax)
Történet: Brian Michael Bendis, Rajz: David Finch