VilosCohaagen kolléga ugyan jelezte, hogy én nem kívánok írni a Szemle filmjeiről, ez azonban csak részben igaz. Ennek oka az, hogy egyrészt tanult barátom szerintem erre a feladatra szakmailag sokkal rátermettebb, így a kihívás oroszlánrészét teljes nyugalommal (úgymint nem furdal a lelkiismeret, hogy ezáltal én kihúzom magam a munka alól) reáhagyom, másrészt én cserébe a teher egy részét mégis csak le kívánom venni a válláról, hiszen senki nem várhatja el tőle, hogy filmítészként még a borbíró szerepét is ő töltse be. Így hát amolyan hűséges Sancho Panza-ként, aki pontosan tudja, mire van szüksége gazdájának (de pontosabb lenne a meghatározás, ha a szuperhősképregényekben a supervillain-ek henchmen-jeire hivatkoznék, akik még nem sidekick-ek, de már nem is minion-ok), megérkezése előtt komoly felderítést végeztem a vetítések helyszínének alkoholrajzi természetéről, ami egy igen meglepő, teljes mértékben tudományos alapokon nyugvó felfedezéshez vezetett: a MOM Parkot a gyalog tőle 3 percnyire elterülő Pali bácsi sörözőjének ellenpólusaként építették, mintegy ellensúlyozva az olcsó házisör, a frissen sült fasírt és a tökélyre fejlesztett lilahagymás zsíroskenyér szenthármasát.
A tény, hogy ehhez egy Paulaner sörfőzdét tartalmazó bevásárlóközpontot kellett emelni, magáért beszél.

A világ eme nyolcadik csodáját természetszerűleg azonnal zarándokhelynek nyilvánítottuk így teljes mértékben érthető, hogy vallásos bódulatunkban oly gyorsan szállt tova az idő, hogy mire felébredtünk az óidők táltosait is megszégyenítő szent révületből, már a Szemle aznapra tervezett utolsó filmtekercsei peregtek.

A szerdai, második napot már az előző nap megszerzett tudás birtokában kezdtük, így a dokumentumfilmekre fordíthattuk teljes figyelmünket. Nyilván megosztva az időnként megjelenő, rendkívül dekoratív hostesshölgyek között. Az első kiszemeltünk, A kémek a porfészekben, a dokuk legszellemesebb címével büszkélkedhet, és maga a téma is igen tetszetős: a hetvenes évek magyar rögvalóságában ténykedő, Szudánban a CIA által kémnek beszervezett Rimner Gábor személyes története. Van itt minden, ami csak a Kádár-korszak kémei szem-szájának ingere: féltégla méretű hangfelvevő, karórába épített mikrofonnal, asztali, korunkbeli tűzőgépre hajazó öngyújtóba szerelt poloska, ballonkabátujjból kibújó Szokol rádióantenna, mint a lézeres puskamikrofon őse. A szudáni vadászkés markolatába rejtett mikrofilmolvasó használatához amolyan magyarosan és karcosan életszagú jelenet párosul: hősünk hurkapálcikákkal szocreál porcelán mélytányérba öntött előhívó folyadékba tunkolja a postán kapott levelet, hogy a belefűzött mikrofilmet kiáztassa és egyúttal elő is hívja. Az atomcsapásnál is pusztítóbb női féltékenység ezúttal egy tizenkét éves börtönbüntetésben és a Magyarországon tárolt nukleáris ballisztikus rakéták létének felfedésében kulminálódik (természetszerűleg már csak a szovjet csapatok kivonulása után), az azóta átlagos halandólétbe kényszerült, teljes rehabilitációjáért küzdő, és a Hazáért érdemrenddel kitüntetett Rimner pedig döbbenten és értetlenül áll a kádári politikai ítéletekkel a mai napig jogfolytonosságot vállaló magyar hatóságok előtt.

Miután kitámolygunk a vetítőteremből, megállapítom, hogy újfent átlagon felüli tervezőkészségemnek (mert ugye a logisztikai érzékemet épp tegnap temettük) és velem született, ámde hosszú évtizedeken keresztül gondosan csiszolgatott és így félelmetes hatékonysággal forgatott lustaságomnak köszönhetően elégedetten vigyorogva integethetek VilosCohaagennek, amint bánatos kutyatekintettel útra kél a messzi Bem mozi felé a szomorúan kopogó, szürke esőben, míg én a következő három dokumat ugyanebben a teremben fogom abszolválni.

A Mit tudjátok ti, ki vagyok én! a szenvedélybetegeknek, ezenbelül főként drogosoknak és alkoholistáknak segíteni kívánó Megálló Csoport Alapítvány munkáját mutatja be 2001 és 2007 között készített felvételek segítségével. A mikroközösségben érettségire, diplomára készülő fiatal ugyanúgy megtalálható, mint családos, munkanélküli tanárember, akiket a közös probléma köt össze: nekik a Megálló horgony, ami lelassítja a kinti "normik" rohanó, kiszámíthatatlan világát, és időt ad nekik a gondolkodásra és a szóban át nem adható tapasztalatok, tudás megosztására, mely egyben felkészülés a rájuk leselkedő kinti élettel szemben. Hasonló témájú dokut láttunk már, a film első fele nélkülöz minden rendező elvet, a módszertani gyakorlatokat pedig csak az ismeri fel, aki valamennyire tájékozott az individuálpszichológiában és a csoportos képzések terén. A rendezés csak később talál magára, amikor egy Palermóba tett utazás fonalára fűzi fel a történéseket és rátér a személyes vallomásokra. A film súlyát növeli, amikor a vetítés végén a nézők sorai közül előjönnek a film készítői és néhány szereplő. Mit mondjak, örülök, hogy csak külső szemlélőként ültem végig mindezt. Ismételten konstatálom mekkora kár, hogy a mozi területén nem kapható alkohol, valamint azt is, hogy én minden bizonnyal örök visszaeső lennék.

A következő film témája ugyancsak nem ismeretlen, de egy személyes vonatkozás, egy magyar lány teszi igazzá a címet az Afrika közel van - Lilla naplójából esetében. Az Ugandában több mint húsz éve zajló háború szörnyűségeit összeszedetten és tudatosan állítják párhuzamba az alkotók a főszereplő önkéntes Magyarországon töltött napjaival és erőfeszítéseivel, hogy kézzelfogható (utcai lomtalanítás során összeszedett játékok és ruhadarabok), majd szemfelnyitó és kijózanítólag ható (beszámoló, könyv és kiállítás) segítséget hozzon. A szörnyű részletek, mint a kéthetente tartott HIV szűrés, melynek mérlege 30-35%-ban pozitív, a szomszéd faluban megerőszakolt fehér nő esete, amit a hiedelem, miszerint fehér nővel hálás kigyógyít az AIDS-ből indukált, és a kisgyerekek rajzain falusiakat lemészárló támadók egy teljesen abszurd és mégis valós világot tárnak elénk. A forgatókönyv csak a végén bicsaklik meg, ahol Lilla (ugyan megrázó) felolvasást tart az egyik túlélő vallomásából, ám ez olyan érzetet kelt, mintha az eddig a dokuban többször megemlített A háború gyermekei című könyv kísérőfilmje lenne.

Számomra mégis a harmadik, legrövidebb, egyben legkifejezőbb, remekbeszabott  Csempelevél volt a nap sikerfilmje. A téma kevésbé felzaklató, mint az előző kettőnél, a kivitelezés azonban jóval profibb: a szomorúan vidám videónaplót vagy inkább üzenetet egyedül a Brazíliából Lisszabonba került Nober Sanders narrálja, aki álmait feladva, a megélhetés érdekében kitanulta a portugál csempe, az azulejo festését, hogy aztán a kislánya segítségével, vidám derűvel békéljen meg helyzetével. Avagy ahogy azt Benjamin Button-nak is összefoglalják: "Két dolog számít: az, hogy mit kapsz az élettől, és hogy mit kezdesz vele". Így hát ezzel a tanulsággal a zsebemben elvonultam a Paulanerbe és a nap befejezéseként szép lassan elkortyolgattam egy korsó könnyfakasztóan fenséges rozssört.

(A kémek a porfészekben, a Csempelevél és az Afrika közel van a filmklik.hu-n a Szemle ideje alatt ingyen megtekinthető.)