Az éteri szépségű Lynn Lowry csomóra kötött, átázott ingje majdnem takarja gyönyörű kebleit, miközben a kamera felé (felénk!) fordul, szemében a nemi vágy hátborzongató intenzitással lobogó tüzével, a szintén bódulatig felajzott tömeg pedig körülveszi és megragadja az emberségéért küzdő főhőst is. A Paraziták záró képsora ugyanúgy az egyetemes horrortörténelem részévé avanzsált, mint a Holtak napja álombéli falon áttörő, rothadó kéz-rengetege vagy a Dolog széjjelszakadt, elburjánzott emberhúsból kihajtó alakváltó szörnyetege az Antarktiszon (csak hogy két másik kedvenc horrorfilmes szerzőmtől is idézzek egyet-egyet).

A helyszínt, a költségvetés minél kisebbre fabrikálása érdekében, gyakorlatilag egyetlen épület jelenti. Szerencsés húzás ez azért is, mert a Parazitákhoz igen hasonló, két évvel későbbi Veszett nagyobbra veszi a léptéket és alul is teljesít, úgy a lényegi motívumok, gondolatok kézben tartását, mint a feszes és logikus cselekményvezetést illetően. A hatalmas társasház azonban remek mikrotársadalomként is felfogható közösségként szolgál a furcsa, féregszerű, nyálkás lények által kiváltott káosz fokozatos elszabadulásához. Ahogy egyre több és több lakó produkál furcsa tüneteket, gesztusokat, a komplexum orvosa növekvő kétségbeeséssel próbál fényt deríteni az okokra, végül egyszerűen csak menteni saját életét... no nem mintha az élete, a szó szoros értelmében, veszélyben volna.

Ez a film legkülönösebb húzása egyébként, mely a halálfélelem helyett egészen más, meglepő helyről mozgósítja a nézőben ébredő, a feszültséget szolgáltató kényelmetlen érzést. Cronenberg szokatlanul határozott módon, rögtön első egész estés alkotásában felvállalja a későbbiekben sem csillapodó, már-már kamaszosan beteges, analitikus komolyságú érdeklődését a szexualitás és a szexuális aberrációk iránt, sőt kinyilvánítja ars poeticáját is egy emlékezetes, a filmtörténet egyik leggyönyörűbb bitch-slap-jével záruló monológ keretében. Egyetlen dologban látszik csak az elsőfilmes szárnypróbálgatás: a biohorror mestere későbbi szerzői főműveinél sokkal közelebb maradt a horror zsáneréhez, annak is az exploitív jellegű, szégyentelen vonulatához.

Nem is csoda! 1975-öt írunk, a grindhouse a virágkorát éli, Kanadában pedig pezsgő amatőr filmes élet zajlik, és a fiatalok az Egyesült Államok szomszédságában is felkavaró, tabudöntögető dolgokra áhítoznak. Túl néhány kezdetlegesebb, későbbi kedvenc témáinak csíráit hordozó rövidfilmen, Cronenberg számára eljött az idő, hogy szárnyat bontson. Nem tört nagy babérokra, a számára legfontosabb közegként a New York-i undergroundot nevezi meg a második lemez extrájaként szereplő interjúban.

A Shivers azonban nemcsak anyagilag lett sikeres film széles körben (Amerikában They Came from Within címen forgalmazták), de jelentős lépés a horror evolúciójában is: összekötő kapocs az ’56-os Testrablók támadása (Invasion of the Body Snatchers) és klónjai, valamint a belekben, majd akcióban is egyre gazdagabb Alien-sorozat között, de Romero műfajteremtő klasszikusa, az Élőhalottak éjszakája is azonnal eszünkbe jut majd a nehézkesen haladó, csoszogó tömeg látványára.

Cronenberget azonban kevéssé érdekli a horror elemi rémületet okozó vonulata, az ijesztegetés, sőt még az explicit erőszak sem: annak ellenére, hogy filmjének címe, zsánere és története megengedné az olcsó, exploitív húzásokat, a Parazitákban még a merészebb jelenetek (homoszexualitás, incesztus, pedofília...) is mérsékelt tempójú, csendes, szuggesztív stílusban kerülnek bemutatásra. A film egyértelművé teszi a fogékonyabb nézői számára: itt nem az olcsó tabudöntögetésen van a hangsúly (bár aki csak arra vágyik, azért az sem fog csalódottan felállni a kanapéról).

És, láss csodát, a kulcsot jelentő monológot Cronenberg egészen konkrét módon adja kezünkbe,  pontosabban szólva az addigra már fertőzött nővérke szájába. „Minden erotikus... minden szexuális...”, mondja Lynn Lowry lázasan csillogó szemekkel (mit mondjak, neki azonnal elhisszük!). „A fertőzés pusztán két idegen teremtmény szerelmének a gyümölcse.” És hirtelen elveszti minden vonzerejét a testi szerelem, az egymáson fetrengő vadidegenek látványa egyszerre taszító és rémisztő, annyira hiányzik belőle az emberség – az akarat, a méltóság, a természetesség –, de még egy egyszerű csók is undorítónak érződik, mert minden torok mélyén egy idegen test, egy önálló tudatú, erőszakos szörny rejtőzhet...

A normális, az egészséges itt (sem) jelenik meg egyértelmű ellenpontként, mintha Cronenberg nem akarna vagy nem merne ennek megítélésére vállalkozni. A hosszú hajú, bozontos szakállú, virággal teli hajú férfiak és nők személyében azonban nem nehéz ráismerni a társadalom által elfogadott, biztosnak hitt erkölcsi talapzatot vakmerő öntudatlansággal felszaggató hippi mozgalomra. De a Paraziták a hippi-parafilm skatulyába sem hagyja magát betuszkolni: a garázs ajtaja ugyanúgy ontani kezdi az elegánsan öltözött, tisztes megjelenésű középkorú embereket szállító autókat, mint a szabadosabb elvű fiatalokat. Ki, a világba. Menekvésre nincs esély.

A KIADVÁNY

Egy átlagos dvd kiadáson ma már nem meglepő, ha az animált menü is extraként van feltüntetve, ehhez képest a jelen recenzió tárgyát képező kétlemezes kiadás második korongján rögtön ott figyel egy komplett Cronenberg-zsenge, a Jövő bűnei. Nem könnyű alkotásról van szó – no nem mintha a mester későbbi filmjeit e kategóriába sorolnám, de ez a film egy határozottan experimentális darab, a pezsgő késői ’60-as, korai ’70-es éveknek szülöttje. Gyakorlatilag némafilmről van szó, az eleinte nehezen összekapcsolható, feldolgozható jeleneteket a főhős narrációja tartja egyben.

Az egy órás játékidő végére egy igen érdekes utópisztikus helyzetet ismerhetünk meg, főként szociális és kulturális oldaláról. Egy olyan halálos kór pusztít ugyanis, ami a nők számára sokkal veszélyesebb, így gyakorlatilag csak a férfiak maradtak meg. A befordult, depressziós társadalmat a felszín alatt hatalmas levezetetlen szexuális energiák feszítik, és a legtolerálhatatlanabb aberrációk kelnek életre, majd terjednek el. A Jövő bűneiben kevés csillan meg a Paraziták nyers zsenialitásából, de a Cronenberget foglalkoztató témák egyik első kikeltéseként igen érdekes filmélmény, mely a rendező kompromisszumot elutasító krédójának is hű példája.

Ezzel már át is tértünk a következő extrára, a tíz perces Cronenberg-interjúra (bár nem beszélgetésről van szó, inkább csak néhány gondolat megosztásáról – aminek én speciel örülök). Cronenberg kifejti véleményét: a művészet nem lehet kényelmes. A mainstream filmek jellemzője az, hogy nem akarják megzavarni a nézőt, de őt ez sohasem érdekelte, a művész nem tarthatja tiszteletben a határokat, ha el akarja gondolkoztatni a befogadóját. Rendkívül érdekes a forgatáshoz szükséges pénz összeszedéséről és a Paraziták kanadai fogadtatásáról szóló rész is!

A mester munkásságán végigszaladó egyórás doksi, melynek készítői a színészek és stábtagok közül többet is mikrofonvégre kaptak, várakozásaimmal ellentétben intelligensen szerkesztett, érdekfeszítő anyag, sőt mi több, majdnem tökéletesen mellőzi a szokványos sablonos ajnározást. Az egyik megszólaló szerint „David egy őrült”, másvalaki elmeséli, hogy milyen beteg álmai vannak Cronenbergnek, amiket a forgatáson reggelente készséggel megoszt bárkivel. Gyorstalpalóként sem utolsó azok számára, akik eleddig elkerülték őt, ám a Paraziták felkeltette érdeklődésüket. 

Kiadó: Navigátor Film Kft.
Hang: angol (2.0), magyar (2.0)
Felirat: magyar
Képarány: 16:9
Ára: 3990 Ft

Értékelés

FILM: 5/5
EXTRÁK: 5/5
KÉPMINŐSÉG: 3/5
HANGMINŐSÉG: 4/5