Újra Coen–film!, ujjong a szívem, miközben kialszanak a fények. Még egy éve sem roppantott össze, cincált szét és hagyott romokban a zseniálisan nihilista, borongós, hallgatásával hanyagul hetekre a lélekre telepedő Nem vénnek való vidék, és máris itt a következő adag leleményes zsánerturmix a szerzői és közönségbarát műfaji filmek határmezsgyéjén egyensúlyozó hollywoodi alkotópárostól.

A történet alapján a fivérek életművében hangsúlyos szerepet kapó, fokozatosan eldurvuló zsarolásos krimit várhattunk (Véresen egyszerű, Fargo, Az ember, aki ott se volt, A nagy Lebowski), az előzetes alapján egy furcsa fazonokkal teli screwball comedy–t, a poszter és az alapanyagul szolgáló, egy ex–CIA igazgató által írt „Burn before reading” című könyv alapján hidegháborús paranoiafilm–paródiát. És azt hiszem, senki nem lepődik meg, ha azt mondom: ezt mind megkaptuk.

Kapásból az első percekben fel–alá nyargalnak az Öltönyösök a Pentagonban, akik viselkedésükkel Kubrick hidegháborút gúnyoló klasszikusát idézik: mind nagyon fontosak, de fogalmuk sincs semmiről (a film legvégéig – bocsi, spoiler!). Ráadásul kirúgnak egy sokat látott, sokat tapasztalt szakértőt (John Malkovich), aki aztán nekiáll emlékiratokat írni.

De mindent beleír ám, és hála néhány valószerűtlen véletlennek és egy válni akaró, bizalmatlan feleségnek (Tilda Swinton – ő is és a rendezők is mindent megtesznek, hogy totálisan ellenszenves legyen a karaktere, és sikerrel is járnak), a dokumentum egy ostoba fitnesz-edző (Brad Pitt) és munkatársa (a Coen–filmekből elmaradhatatlan Frances McDormand) kezébe kerül. Az előbbi buta, de annyira ám, hogy folyton rágózik és minden szót azzal helyettesít, hogy „shit” (mondom, hogy buta! hahaha, ez annyira vicces!), az utóbbi meg plasztikai műtétre gyűjt, ráadásul nő, és mint ilyen, mindenre képes. Plusz még összekavar egy szövetségi ügynökkel is (George Clooney), aki amúgy az ex–CIA–tanácsadó feleségével csalja a sajátját.

Ebből aztán mindenféle kalamajka kerekedik, és az események egyre váratlanabb fordulatokat vesznek, mondanám, ha egy VHS-doboz hátuljára írnék ismertetőt egy ’90–es évekbeli családi vígjátékról, pedig nem, és ez már régen rossz jel. Csak az a baj, hogy vélhetően Joelnek és Ethannak sem volt sokkal több fogalma arról, hogy hova is kéne tenni itt a hangsúlyt, meg hogy hova akarnak egyáltalán megérkezni. Így hát a forgatókönyv a Coenes, véletlen események mentén ténfergő „minden egyre rosszabb lesz” elvet követi, persze azért inkább vicces, mint drámai, kivéve az első fél órát, ami unalmas szenvelgés: mindenki megcsal mindenkit és közben még piszok szarul is érzi magát. Szerencsére aztán azért magukra eszméltek, és behúzták a féket, mielőtt leforgattak volna egy echte Woody Allen-filmet (ami egyébként is felesleges lett volna, mert épp most jött ki egy oridzsinál).

És innentől: Coenék, ha szórakoznak. De nemcsak ők, a színészeknek is jutalomjáték az egész, lábrázás és lazázás, nagy röhögések forgatás közben (és biztos a szünetekben is jól elvoltak). Kicsit olyan szaga van a folyamatosan érezhető, minden mozdulatban és pillantásban megcsillanó komolytalanságnak, mint a Trópusi viharban, csak ott legalább volt rá némi indok, lévén az említett mű papíron vietnámi háborús film, valójában Hollywood–paródia (iróniában pácolt öntömjénezés?). Itt viszont összeállhatott volna egy egésszé a cselekmény, ha lett volna mondanivaló, vagy legalább egy egyértelmű törekvés, hogy az USA mindenható és főleg mindentudó, rettegve tisztelt hárombetűs szervezetének mutatott fityisz ne elröhögött viccként, hanem komor mosollyal előadott, emlékezetes anekdotaként (ha nem is tanmese!) tárgyiasuljon filmmé.

Csakhogy hiába a csillagos–sávos párna és a gumidildót rejtegető fotel, a cselekmény gyenge, és bár a szerzőpáros van annyira rutinos, hogy menet közben ne tudjuk pontosan rámutatni, mely történetszálak vagy szerzői szándékok mentén feslik szét a film szövete és szivárog el a mozgóképbe életet lehelő mágia, mégis érezzük, hogy valami nem működik. És hiába a boldogan ripacskodó szereplőgárda, valamint az egy–két elegánsan előadott, váratlanul érkező morbid húzás, amiért sok rendező piros pontot kapna (de nem ti, Coenék! ti tudtok jobbat is, tőletek a legjobbat várjuk! közepes, leülni!), mégis hiányérzete marad a nézőnek. Mert ha utólag csak annyi marad meg, hogy milyen vicces volt, amikor az alkesz Malkovich megindult a kalapáccsal piáért, vagy hogy hű de idiótán tud rágózni Brad Pitt, de a film valahol menet közben elsikkadt, az azért mégiscsak kínos. Tőlük mindenképpen. Elszórt nevetések és jóízűen felfalt literes popcorn ide vagy oda.

Szóval a beígérés nélkül is elvárt (felkínált) műfaji egyveleget szépen szervírozzák is a fiúk: benne van minden a lábosban. Igaz ugyan, hogy ennyi hozzávalóból háromfogásos vacsorát is főzhettek volna, de sebaj, jó a lecsó is, ha elég meleg, elég sós.

Déja vu: Betörő az albérlőm–hangulatban hagyom el a termet. Mert végül is meglepődtem és nevettem is párat, viccesek voltak a karakterek, élvezhető a bohóckodás, csak valahogy az egész cirkusz túlságosan átlátszó, túlságosan nyilvánvaló, hogy ezúttal nem maradnak hullák a porondon. Semmiképpen sem a klasszikusok mellé (közelébe!) helyezhető szösszenettel gazdagodott a testvérpáros életműve, ha nem is égető bizonyítékként szolgálva, de ékesen illusztrálva: ilyenek a Coenék, mikor épp lusták jó filmet csinálni.