Wong Kar-Wai, bár a '90-es években, Hong Kong popkultúrájának legszebb filmes hagyományaival felvértezve kezdett el filmezni (forgatott rabló-pandúr krimit és művészi igényű wuxiát is), mégis művészete határozott rokonságot mutat a francia új hullám jeles képviselőivel is. Nemzetközi elismertségét megteremtő, mára legendássá vált, kanonizált alkotásai nagyobb részt a tematikájuk alapján romantikus műfajú, stílusukban azonban abszolút szerzői filmjei közül kerültek ki (persze ne felejtkezzünk el az Ashes Of Time című nagy sikerű wuxiájáról sem).

A film

Wong Kar-Wai szentimentális, mégsem szirupos történetei, a szerelem legfőbb jellemzőjeként az örök kielégületlenséget, az idealizált beteljesedés, a megmaradás lehetetlenségét látó-láttató nézőpontja, karaktereinek egymást kerülgető finom tánca és gesztusai, valamint remek színészei nem csak a romantikus lelkűeknek teszik maradandó élménnyé filmjeit. A Vadító szép napok azonban, meg kell hagyni, nem a könnyebben emészthetőek közül való.

Yuddy (az isteni Leslie Cheung!) egy igazi elvadult, fiatal szívtipró: bárkit megkaphat és senki sem kell neki igazán. Éppen hűvös pillantása, még szexuális vágyai peremén is ott csillogó érdektelensége az, amivel egy tét nélküli játék során egy őszinte, tiszta lelkű, naiv lányt ugyanolyan könnyen megkap (a Wong Kar-Wai későbbi filmjeiben is gyakran felbukkanó Maggie Cheung játssza), mint később egy forró vérű, a szerelmi színészetben előrébb járó nőt. Ő és az ő egyik sikeresen leterített prédájába beleszerető, egyszerű lelkű rendőr ellentétei egymásnak, talán ezért is értik meg egymást olyan jól. De ez már a film legvége, és közben átsiklottunk mindenen, ami miatt érdemes másfél óráig Wong Kar-Wai precízen szédelgő vezetése mellett elveszni egy fiatalember magánéletének labirintusában.

Érdekes lenne  egyszer, csupán  kísérletképpen, műfaji szemszögből is rápillantani a Vadító szép napokra, hiszen a történet elsőre, nagy vonalakban (félhomályban, fél szemmel hunyorogva, néhány lépés távolságból, ahogy Karinthy mondaná) elmehetne akár egy könnyed zsánerdarabnak, egy magányos fiatalokat és andalgó párokat vonzó mozinak is. De hát miféle romantikus film az, amiben se hatalmas plátói szerelem, se lassanként beteljesülő boldog párkapcsolat, de még egy könnyű nézői azonosulást kínáló főhős sincsen?

Az új hullámos hatás igen erős Wong Kar-Wainál, ez talán ennél a korai, csiszolatlanabb művén (és még a Bukott angyalkákon) látszik a leginkább. A sok érzelmi tipródás és a hősök olykor megjósolhatatlan viselkedése a Jules és Jim repetitív szerelmi csapongására emlékeztet, csak ezúttal a nők érkeznek vissza újra és újra a férfihoz, nem fordítva. Mesélői stílusa a Kifulladásig hányaveti, időben töredezett és gyakran tempót váltó jellegzetességeivel bír: a rendőr például pillanatok alatt tűnik el a történetből, csak hogy később mindenféle nagyobb csinnadratta nélkül, mintegy észrevétlenül érkezzen vissza (jellemző: a várható, találkozásukat követő, a főhőssel folytatott nagy beszélgetés teljesen ki is marad).

Mindezt azonban lassú, nyugodt zenei motívumok, precízen beállított és hosszan kitartott közelik ellenpontozzák: Christopher Doyle, WKW kedvenc operatőrjének zsenije már itt is megmutatkozik. A film nagy súlyt helyez Leslie Cheung vállaira, aki szerencsére a szerepre termett. Szó szerint: meleg volt, tehát a nők iránti érdektelensége, ha úgy vesszük, akár teljesen autentikus is lehetett.... Mégis a forgatókönyv diktálta lassú, szomorkás ritmus (érdemes megfigyelni, mennyire rímel rá a zene!) a meghatározó, a mű gerince.

A Wong Kar-Wai-féle héjanászban csak egy főszerep van: a magányos, lábaszegett madáré, aki addig repül, amíg meg nem hal. Fészektől fészekig, szeretőtől szeretőig, anyától anyáig. És mi is kénytelenek vagyunk így összerakni az egyes jeleneteket, szituációkat az életéből: látszólag egyértelmű és kézzelfogható, de teljesen soha össze nem állítható darabkákban, kifürkészhetetlen pillantásokban, a teljes felkínálkozás, odaadás rövid periódusai során, amit az elfordulás, az érdektelenség és unalom hirtelen beköszöntő jégkorszakai zárnak le. Nincs értelme a váratlanul bekövetkező lövöldözésnek sem, amit a rendező mégsem hagy sorsszerűvé magasztosulni: ez csak egy értelmetlen sérülés, a magányos halálhoz vezető út, aminek csak a legvége, akaratlan végcélja volt előre megsejthető.

És éppen ez a darabosság, ez a kamaszos éretlenség teszi olyan szerethetővé a Vadító szép napokat, szemben a számomra túlságosan is aprólékos, már-már követhetetlenül rétegzett, mozaikszerű 2046-tal vagy a bájosan optimista, ám éppen ezzel hitelét vesztő Chungking Express-szel - hiába, Wong Kar-Wai is érzi, hogy a szerelem végső soron mindig fájdalmat és csalódást jelent.

Mégis, a záró jelenet (egy későbbi, esetleges folytatás előlegeként felvett hosszú snitt Tony Leunggal – jóval később, a 2046-ban köszön vissza) már újra a készülődést mutatja a harcra, egy másik férfit, amint fegyverkezik, cigarettát és köteg bankjegyeket tesz a zsebeibe és a haját fésüli egy szűkös tetőszobában, ahol még kiegyenesedni sem tud teljesen. Jelképes, hogy ezzel a képsorral és nem a halál, a keserűség ízével búcsúzik a film: tovább kell menni. Wong Kar-Wai-nak pedig még volt bőven mondanivalója az elkövetkező évekre is...

A kiadvány

A kép a film korához képest jó minőségű, 16:9-ben indul, azután 4:3-ra vált. Ennek nem tudom, mi lehet az oka, de kellemes VHS-hangulata volt, régen minden kazetta így indult.

A magyar szinkron igényes és tipikusan hazai hangulatú, azaz alaposan artikulált és hangsúlyozott (úgy vettem észre, nálunk rengeteg szinkron sikerült kicsit vagy jóval humorosabbra, mint az eredeti, például a 101 Reykjavík vagy az Őrült Stone – de ez a téma messzire visz). Mégis, aki egyszer is hallotta az eredeti kantoni dallamos, éneklős csicsergését, kétlem, hogy a szinkront választaná. (Különben is, nem olyan nehéz dolog a feliratot olvasni...)

Máskülönben a kiadás nincs eleresztve extrák terén. A menü csinos, de puritán (ez még mindig jobb, mint a túlcsicsázottak és unalmasan, hosszan elanimálgatóak), néhány előzetest pedig még mindig nehezemre esik extraként feltüntetni. De hát ne feledjük, ez a kiadás az alsó árkategóriában található, egy ezresért pedig így is bőven megéri.