És igen, még mindig vannak olyan műfaji kombinációk, amik eddig senkinek nem jutottak eszébe. Ez kicsit furcsa a mai világban, ahol a trendi retrózásnak és hommage-olásnak behódolva mindenféle művészek és kóklerek házasítanak össze mindenféle zsánert és stílust, remélve, hogy a közönség nem gurulni fog a röhögéstől, hanem homlokára csapni, és felkiáltani, hogy óje! Eric A. Anderson és Manny Trembley ehhez az Image ShadowLine imprintje alatt megjelent minihez a noirt és a szamurájtörténetet kavarta össze, és a különös végeredményt felfűzte egy véres bosszúra, és egy Frank Miller-epigon (szintén Trembley) képi világára. Na persze, ha minden rajzoló úgy tudna lopni és másolni, mint ez itt, egy fokkal bizonyosan szebb lenne a világ.



Egy olyan világban járunk, amiben egybeforrt a múlt és a jövő, a feudális és a modern Japán: szamurájok és uraik, öltönyös gyilkosok, ninják, és metropolisok hatalmas felhőkarcolói férnek meg egymás mellett, és az alkotókat baromira nem érdekli, hogy mindez hogyan lehetséges, így nekünk sem ildomos. A sztori egyébként semmiféle hasznot nem húz a modern környezetből, arra nyilvánvalóan azért volt csak szükség, mert a noiros stílus, annak minden képi és szövegi elemével alighanem furcsán vette volna ki magát, ha mondjuk a XVII. századba paterolják – hiszen ez a műfaj egyértelműen kötődik az urbánus környezethez. Főhősünk Sam, a szamuráj magánnyomozó, Miyamoto Musashi és Sam Spade egybegyúrva, akit az írók egy hatalmas sablontengeren rángatnak végig, hogy végül az egésznek semmi értelme ne legyen azon kívül, hogy lemészárol egy egész hadsereget. De ez persze nem feltétlenül baj. Többnyire.



Szóval Sam dolga ezúttal, hogy egy gyönyörű lányt figyeljen meg, anélkül, hogy az tudna róla. Három hónapig megy ez így – na nem mintha hősünknek három napnál többre lenne szüksége rá, hogy végzetesen, reménytelenül és teljesen belehabarodjon a csodálatos teremtésbe, aki egy nap furcsamód felbukkan az irodájában, hogy aztán, mielőtt egy szót is szólhatna hozzá, három hátába mélyedt dobócsillag küldje Samet dühös, vérgőzös bosszúhadjáratára. A sztori ennyi, és bár van benne egy kis csavar, azt elég hamar meg lehet sejteni – de az írók szerencsére nem is tesznek úgy, mintha valami átkozottul furmányos és intelligens dolgot tálalnának nekünk. Nyíltan vállalják, hogy az egész csupán egy dögös, gyönyörű, élvezetesen öncélú mészárszék, és mint olyan, többé-kevésbé helyt is áll.



Azért csak többé-kevésbé, mert minden erénynek minősíthető egyszerűsége ellenére bizony vannak hibái, és itt most nem a sztorira kell gondolni. Eleve, aki sztorit akar, ne is vegye kezébe a Sam Noirt. Csakhogy az írók itt egymásba mostak két népszerű zsánert, és nem mondhatjuk, hogy minden bökkenő nélkül tették. A képregény fő írói eszköze a főhős jellegzetesen noiros narrációja, amiben megállás nélkül értekezik a veszélyes nők végzetes mivoltáról, a gyilkolás szükségességéről, mocskosul cool kardforgató képességeiről és a világ kegyetlenségéről, és ezek úgy kétharmad részben a célnak megfelelően roppant hangulatosak, és helyenként egy kis gonosz, kegyetlen humor is felcsillan bennük. A maradék egyharmad, vagyis erőltetett, túlzó és izzadságszagú, ráadásul feleslegesen szófosó részben viszont az olvasó azt kívánja, bárcsak fogná már be végre, és kaszabolna inkább szépen, kussban. Plusz a szamuráj és a noir zsánere olyan messze áll egymástól, hogy egy ilyen fúzió esetében kihagyhatatlan ziccernek tűnik az azok néhány klasszikus alakjára, történetére tett kikacsintgatás, ironikus megjegyzés és tisztelgés. De csak tűnik, mert a jelek szerint sajna egyáltalán nem az.



Nade a rajz… Trembley tudja, mit csinál, és nem érdekel, hogy a sok Sin City-nyúlás közül pont ez az egyik legnyilvánvalóbb, ha egyszer olyan gyönyörű, hogy kiesik tőle az ember szeme, és rátapad az oldalakra. És ha már Sin City, bizony kevés képregényt olvastam azóta, ami annyira erőteljesen és hatékonyan demonstrálná, hogy egy ügyes rajzoló mennyi mindent képes kihozni a fekete-fehér színekből (amikhez itt azért jár némi szürkeárnyalat is, bár inkább csak a hátterek esetében), mint a Sam Noir. Úgyhogy hiába egyszerű, mint egy pont, hiába agyatlan, az alapkoncepciót leszámítva ötlettelen és üres, mégis élvezi az ember, még akkor is, ha egy picit szégyelli is magát miatta. Ami persze nem akadályozza meg benne, hogy majd kézbe vegye a folytatást is…

Megjelenés: 2006 (három rész)
Történet: Eric A. Anderson, Manny Trembley
Rajz: Manny Trembley