A hardcore ovis legendárium egyik legambíciózusabb fejezete elmondja, hogy a WWF műsoroknak létezett egy spéci, vágatlan változata, amelyben az ismert mutatványosok nem az arcközeli oxigénmolekulákat fenyítették nonstop, hanem, például, egymás bőrét tépték le és ették meg, sőt előfordult olyan is, hogy Tomi mosóport zúdítottak a satupadba űzött ellenfél ÜVÖLTŐ SZÁJÁBA. Ezt a műsort éjfélkor, tehát a lefekvés utáni ötödik óra metafizikai bizsergésében, a misztikus hangzású 9-es csatornán vetítették.

…Az információ birtokosainak furcsa, nem evilági hangon cuppant a cipője az udvar kövén, a homokváruk peckesebben állt a többiekénél, tekintetükben félreismerhetetlenül lobogott a poszt-tévémaciánus öntudat tüze, és mindig-mindig volt Hubba-Bubbájuk.
Magyarán szólva iniciáltak, beavatottak voltak, a többiek pedig azok, akik továbbra is zsákszámra lopták az óvónő gyerekének jugóból szervált klafa sárga indiánjait, és akiket Abdallah Ibn Majmun nemes egyszerűséggel úgy nevez: „a seggek”.

A nyolcvanas évek sokaknak a karcjátékot (sic!), a „müllertejet”, Bruce Lee-t, a Popcorn magazint, valamint a szagosradír mértéktelen fogyasztását jelentette – volt azonban egy dolog, aminek hiányában a fentiek birtokosa/művelője/nézője/fogyasztója csupán izzadt hónaljú strébernek érezhette magát, olyannak, aki csak mímeli a nagyokat. Ez pedig: a kábel.

Ugyanis, míg a „seggek” kipihent arcán reggelente a Magyar Népmesék bamba, szürkéskék fénye villogott, addig az udvaron a kiválasztottak mindenféle Super Channel-ről, Sky One-ról és hasonlókról suttogtak. GI-Joe, Filmation Ghostbusters, M.A.S.K., Cops – többek között ezek a „felnőtt műsorok” voltak azok, amikhez a háztetőjükön PARABOLA-ANTENNÁT őrzők, a jövő birtokosai hozzáférhettek.
És persze a WWF bajnokság (manapság már WWE), benne Royal Rumble-lal, Survivor Series-zel, és ezek főszereplő héroszaival: Earthquake, Texas Tornado, Ultimate Warrior és Hulk Hogan kompániájával.

A fentieket figyelembe véve cseppet sem meglepő tehát, hogy a játékboltok polcain az ő vinyl hasonmásaikkal is könnyen szembetalálkozhatunk.
A figura Hulk Hogan, a MESTER legendás pólóletépésnek csúcspontját jeleníti meg, ijesztő hitelességgel. Komolyan mondom, nem is tudom, kinek nem könnyezik be a szeme ilyen böszmenagy büntetés láttán, legalább egy ici-picit. Hulk minden meccsén ezzel az agressziótól vibráló produkcióval nyitott, a közönség pedig féktelenül őrjöngött, mert megértette: két, legfeljebb három perc, és a fecnikre tépett póló sorsára jut majd az ellenfél is.

A szobrocska szépen kidolgozott, a póz tökéletes, az izomzat és az arc hibátlan (ah…), tehát dögös az egész. A figura a kevésbé mozgatható fajták közé tartozik, vagyis a készítők inkább szánták dísztárgynak, mint a rapid termelődő gyermeknyál halálos áldozatának – és képes is betölteni ezt a funkciót.

Akit tehát érdekel a pankráció, vagy aki úgy érzi, szívesen tartana egy múltba révedős sessiont pukkanós rágóval, magyar dzsedibábuval és Black Emanuelle-el körülbástyázva magát, mindenképpen nézzen utána a dolognak.