Utolsó kommentek

Szocializálj velünk!

A legfrissebb filmkritikák

Nincs megjeleníthető elem

A legújabb előzetesek

Nincs megjeleníthető elem

Batman: Arkham Elmegyógyintézet

2008.08.06. 07:24 Parraghramma.

A Hold gyönyörű szép. Egy hatalmas ezüst dollár, amit Isten feldobott. És a sérült oldala került felülre… Ezért teremtette a világot. (Harvey Dent, a.k.a. Kétarcú)



Véletlen és fatalizmus – ezek Grant Morrison és Dave McKean majd húsz évvel ezelőtt kiadott graphic novel-jének működtető erői, logikái.



Már abban is van valami váratlan s egyben sorsszerű, hogy pont most, mikor a nappalok a hátralévő éjszakák, az éjszakák pedig a bárányok számolgatásával telnek, és mindenki, kortól, nemtől, zöld avagy bozontos hajkoronától függetlenül minden idők legjobb filmjét áhítva készül Bruce Wayne surrogó entrée-jára, a Képes Kiadó – amolyan A5-ös nikotintapasz gyanánt – elérhetővé tette a hazai közönség számára is ezt a már ötlet szintjén is félelmetesen nagyszerű kísérletet, amiben is Bob Kane és Bill Finger 1939-es ihletésű lovagja a fekete legsötétebb árnyalataiban kapálózik lélegzetvételnyi fény után.

A világháborút követő derűvárás, majd az agresszív popkultúrával szembeni aggodalmakat publicisztikai vitorláiba ügyesen befogó Fredric Wertham kelendő tévedése folytán felvett, a batman-i lényeggel biccentőviszonyban sem levő személyiség-tónusok egyre sötétebben történő átsatírozása az 1986-os, Batman: The Dark Knight Returns fémjelezte koncepcionális reboot alkalmával már örvendetes eredményeket könyvelhetett el, Frank Millerék értékesítési és kritikai sikereinek farvizén azonban két ambiciózus fiatalember nem pusztán a franchise legzordabb, legnyomorúságosabb történetével evezett a bátrabb olvasók elé: deheroizáló szerzeményükkel remegő húscafatokra és pszichotikus víziókra szaggatták a szuperemberek kaptafakompatibilis mítoszát. 

Grant Morrison, Dave McKean: Batman: Arkham elmegyógyintézet.



Április elsején a Batman által feltöltött Arkhamban meglazulnak a szíjak és lehullik minden kényszerzubbony: Jokerék átveszik a személyzettől a kontrollt, és túszként tartják őket; követelésük mindössze egy látogató.

Igen, ő.

És igen, „hősünk” bemegy, tudjuk és tudja: ez a sorsa.

Nem, a véletlen és a fatalizmus helyett itt még mintha inkább a ponyvás lazaság medreiben hömpölyögne a kettéágazó cselekmény. Zavarba ejtő ritmikával vált a képregény a tébolyult túszdráma és az intézet huszadik század elejébe kalauzoló eredettörténete között. E kronológia puszta ténye persze nem sokkoló. A tulajdon szüzséiben nem hívő posztmodernitás legolcsóbb trükkje csak akkor hat, ha hőse valóban az emlékezet e rekonstruálása által jut el valahova – többnyire saját magához.

Vagy általa nem jut el sehova – szintén „magához”: mintegy szembesülve önnön ürességével, az identitás illúziójával.

A normalitás a legunalmasabb absztrakció, és Morrison fülig érő vigyorral zárkózik el az olvasó untatásától. A mentális egészség, mint viszonyítási pont nem kerül reprezentálásra az orvosok személye által, míg – a végig denevér-kosztümben, azaz álruha nélkül kóborló – Batmant annyira sem tekinthetjük ilyesféle origónak, mint a külvilág megjelenítés során szigorú embargóval sújtott szcénáit. Amadeus Arkham, az alapító lélekgyógyász naplójának legelső, gyermekkori bejegyzései (1901-ből) is termékenyen skizoid hajlamról adnak számot. A „Sötét oldal” foganatosította, klasszikus dichotómia megkerülhetetlen kűr, traumatikus rutinkörök álmosító szervírozása helyett Morrison sokkal félelmetesebb módját választja az elmezavar analitikus demonstrálásának: nála az őrület serény szúként, kifürkészhetetlen okból és feltartóztathatatlan komótossággal eszi be magát a tudat architektúrájába.

Talán mindig is ott volt.



Ehhez pedig keresve se találhatott volna jobb tolmácsot, mint a The Sandman-nel tehetségét már bebizonyító Dave McKean, kinek művészi önkifejezése ép ésszel beláthatatlan spektrumon mozog. Képregények, naptárak, lemezborítók teleecsetelését megunván, van, hogy kamerára, van, hogy zongorabillentyűkre vetemedik, vagy éppen a The Rolling Stones Voodoo Lounge-jához termel… stripeket.

McKean szinte kizárólag álló formátumú, keskeny paneljei a mélybe, a lélek ingatag, illeszthetetlenné repedezett eresztékeihez húzzák a tekintetet. Megátkozott eresztékekhez, melyekre intézmény épül: az Arkham Elmegyógyintézet.

Az „épül” ugyan talán nem a legjobb kifejezés, hiszen a H. P. Lovecraft által életre hívott, majd a Cthulhu mítoszban számtalanszor felbukkanó, fiktív helység – Arkham – már rendelkezett saját szanatóriummal, a Denevér legendáriumába pedig már 1974-ben bevonta azt – az amerikai gótika hangulati-tematikai örökséget többnyire tiszteletben tartva – egy bizonyos Dennis O’Neil. Az 1988-as, fősodrású történetfolyamba lényegében illeszthetetlen Arkham Elmegyógyintézet önkényes tabula rasa: Morrison először ledózerol mindent, hogy kénye-kedvére rakhassa egymásra a (nála leginkább metaforikus) intézet tégláit. Hogy Lovecraft részéről mennyire volt tudatos a névválasztás, vagy inkább Morrison szemét dicséri e „fonetikai véletlen” konstruktív kizsákmányolása, tán titok marad, mindenesetre a mű az „Arkánum”okból álló Tarot jelzésértékű cselekménybe szövésére vetemedik – de erről majd később.  

Most McKean munkáját vegyük górcső alá. Jómunkásemberünk izmusok szilaj, de következetes halmozásával hívja életre a valós, valamint vizionált-metaforikus szereplőket, és a kontúrok, világos felületek szűk kordában tartásával, expresszionista lelkesedéssel és pszeudo-pointilista precízióval maszatolja el a banális képi megoldások puszta lehetőségét. A szövegbuborékok specializálásával is hatásosan elenyelgő maestro a karakterek stilizációját Batman esetében viszi legtovább. A Jim Lee-féle, idealizált anatómia helyett pusztán egy hegyes fülpár és két kunkorodó szárnycsonk sziluettje keretezi a lovag átláthatatlan, egyre labilisabb jelenlétét. Mert szemérmesen nyeldesve tán fogalmazhatunk úgy is: Batman nem ura a helyzetnek. Egy órája van elrejtőzni az épületben, utána, aki bújt, aki nem alapon, indul ellene összes korábbi, ki- és beszámíthatatlan kliense. Batman pedig elkeseredetten lát neki: bújócskázni. Pont, ahogy egy héroszhoz illik.

McKean viszont mindeközben fölényesen parádézik. A gazdasági részleg figyelmébe ajánlható: vajon mennyivel nőne a látogatottság, ha – a mindenkori kiállításokat meghagyva –a Szépművészeti Múzeum falait eme Batman oldalaival tapétáznák ki?

A beteg anyját gondozó, majd a családi házat pszichiátriává átalakító Arkham brutális sorstragédiákkal szegélyezett élete, munkássága, intézménye nemhogy egy kiadvány retrospektív szegmenseire, de különálló sorozatra elég fájdalommal és tünettel teltek. A dramaturgiai, vizuális tőkével bőven eleresztett múlt azonban eleinte csupán a Joker, a Kétarcú és a többiek által kezdeményezett, mesterkélt játék háttere.



A jelen eseményeinek a panelek illesztése, az ecsetkezelési stílus is szuverén képi világot biztosít – itt is a vertikális beosztás dominál –, miközben az előzmények nem kizárólag szellemi, de grafikus beszivárgása is tetten érhető. McKean meglehetős kedvet mutat a kollázs iránt, valamint szeret találomra, akárcsak egy képrészlet illetve egy kép erejére előre (illetve vissza) szaladni a történetben, így könnyen megeshetik, hogy egy textilfelület, egy kártyalap vagy egy egész csík is csak később ölti fel teljes jelentését. A térben, időben elkülönülő elemek folyamatos interferenciája garantálja azt a kivételes erényt, miszerint minél többször olvassuk az Arkhamot, annál teljesebb, annál izgalmasabb.

A képregény zsenialitása ugyanakkor nem ebben rejlik, azt funkcionálisan önreflektív intertextualitása avanzsálja remekké.

Figyelem! Figyelem! Szolgálati közlemény! Hogy a már eddig is megtizedelt olvasók önostorzó különítménye ne pont most, a cél előtt adja fel végleg e sorok nyűggel és homloktájéki fájdalmakkal tarkított elsajátítását, természetesen, póriasabb, szellősebb kifejtés tárgyává tesszük az iménti tutit.

Maga a mű egy Lewis Carroll idézettel kezd, és az interjúkban munkáját alkalomadtán az Alice Csodaországban remake-jének parafrázisának tekintő Morrison valóban nem levegőbe óbégat, hisz ezzel egyenesen megelőlegezi Batman belső barangolásainak sokáig öncélú, kaotikus voltát. A fabula villain-ek hol rettegve kerülgetésével, hol indulatos vegzálásával elütött, középső szegmense oksági dinamikát és kohéziót nélkülöző montázs, mely Alice álombirodalmánál is esetlegesebb. (Mi több, Morrison néhol szinte túlzott szabadkozásba bocsátkozik: „Az univerzum látszólagos rendezetlensége valójában egy magasabb, implicit rend, amely meghaladja elménket.” – adja egyik őrültjének szájába a sorokat.)

Ami a képregény már pedzegetett Tarot-használatát illeti: Morrison nyílt lapokkal játszik – meg nem is. Több ízben utal a Hold (18. Arkánum) szimbolikájára, míg vélelmezhetően (vagyis nem feledve annak lehetőségét, hogy mindez csupán a Véletlen műve) idézi a Nulladik Nagy Arkánumot. Az tudniillik nem más, mint a Bolond… és valószínűleg senkinek nem kell a pókerpartikon összeblöffölt pénzét magán- és mássalhangzók vásárlására költeni, hogy kitalálja: ugyan vajh, melyik francia kártyalap korai megfeleltje a Bolond?

Ámbátor ez még mind smafu! Csakugyan érdekfeszítővé a most történései akkor válnak, amikor a narratíve beiktatott Carl Gustav Jung, valamint a balján somfordáló Aleister Crowley szellemei kéz a kézben kopogtatnak be az Arkham Elmegyógyintézet vaskos kapuján (Amadeus Arkham utazásai során találkozik velük). Crowley okkult doktrínái egyrészt akármikor jól jöhetnek egy misztikumra fogékony sztoriban, és hasonlóképpen bizonyulhat hasznosnak annak a Jungnak az evokálása, aki a személy álmában, tévképzeteiben, látomásaiban és a vallási szövegekben lévő alaktani hasonlóságokat a kollektív tudattalan archetípusaira vezeti vissza. (Nolan első Batman-filmjében Crane doktor is találékonyan játszik erre az effektusra.)



Morrison többek között ezért merít oly bátran a mitologikus vonatkozású idézetekből: a skandináv mitológiától az Artúr mondakörön át a fríg fenyőkultuszig ívelő utalások jóval többek holmi lexikális fitogtatásnál, általuk új mélységekkel bővül például a kínzó emlékeket extrém fizikai fájdalommal elnyomni önkezűleg igyekvő lovag vérpettyes képsora. (Dacára, hogy ezek a hivatkozások tetemes műveltség hiányában alázatos kutatómunkát igényelnek: megérik a fáradságot. Tudom, mert – mint azt a mellékelt ábra mutatja – kipróbáltam.)

De egyben ennek tudható be az is, hogy a szürreálisan csapongó víziók és jelképek a jungiánus és a Crowley által deklarált „törvényszerűségeknek” egyaránt engedelmeskedő rendszerbe foglalják az Arkham szomorú kibeteljesedését. Az intézet berácsozott ablakai között Batman saját démonaival való, elmondva valóban elcsépelt küzdelme – nem kismértékben a Bayer Antal emitt egészen pazar fordításaival feltöltött szövegdobozok jelentésárnyaló-módosító szerepének is köszönhetően – így torzul a predesztináltsággal, az elátkozottsággal való torokszorító szembesüléssé. Ehhez a szembesítéshez az alkotópáros a letakart, majd leleplezett tükör toposzát veszi igénybe, méghozzá a képregény médiumának határait feszegető, impozáns rafinériával. 



Az Arkham elkárhozott "hőseire" a csupasz tükörből mindig a Gonosz, az „Örök Iker” androgün, hátborzongatóan ismerős ősképe kacsint. Ezért kell Batmannek ördögi vihogástól és szitokszóktól visszhangos sötétségbe bambulnia – határozott arcél és metsző tekintet helyett. Persze, ha optimistább, öntudatosabb szemlélőkedv ragadja magával, a tükörben akár intim kételyeit és személyes fixációit is látni vélheti (ahogy teszik azt kanonikus kollégái), elvégre, Alan W. Watts óta köztudott, hogy körülöttünk minden, minden csak Rorschach-féle tintapaca.

23 komment

Címkék: horror 5csillagos képregénykritika

A bejegyzés trackback címe:

https://geekz.blog.hu/api/trackback/id/tr10602611

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

CruelAngel 2008.08.06. 07:56:16

Megyek és megveszem.

bobbyperu · http://twitter.com/bobbyperublog 2008.08.06. 09:36:45

a "minden idők legjobb filmje" kijelentés mind az imdb-re hivatkozásában (a top250 nem a legjobb filmet, hanem a legmagasabb pontszám / legtöbb szavazat / és sok egyéb tényező bonyolult matematikai műveletének mutatója (true bayesian estimate)), mind pedig egyszerű kijelentésében (nagyon messze van "legjobbnak lenni", főleg ezen a blogon:) is bajos.

Parraghramma. · http://torrance.freeblog.hu/ 2008.08.06. 09:55:07

Ez asztán valóban releváns és neuralgikus pontya a kritikának...

... még tiszta szerencse, hogy felvilágosítottad az általam félre jól vezetetteket.

Ingrid 2008.08.06. 10:04:23

őő, a cikkben az van kb, hogy "legjobb filmet áhítva", vagyis az ember reménykedik(kmán)

Beyonder 2008.08.06. 10:11:20

bobbyperu: az a kijelentés idézőjelben volt, akkor is, ha nem :)

weapon x 2008.08.06. 10:26:55

Köszönöm. Lenyűgöző és inspiráló kritika egy hasonló képregényről. Még ma újraolvasom mindkettőt, és megismerkedem a Tarot kártyával is. :)

bobbyperu · http://twitter.com/bobbyperublog 2008.08.06. 10:37:16

Parraghramma, bocsánat, nem tudtam, h kommenttel csak a neuralgikus pontokat szabad érinteni:)

Ingrid, igazad van, akkor csak az imdb link a bajos (nekem az imdb-hivatkozás neuralgikus és kész)

Beyonder: ha nem, hát de. persze, h abban:)

hmikey 2008.08.06. 11:29:57

Parraghramma nevéhez hasonlóan túlcirádázottan (f)irkál. Nem is kicsit. Talán ezért van sok neuralgikus pontja. Amúgy meg, ha azt vesszük, az imdb sosem állította szerintem, hogy a legjobb film, hanem a mutatók alapján a legnépszerűbb. A képregény meg zseniális, már egy ideje megvan.

I love you Madeleine · http://torrance.freeblog.hu/ 2008.08.07. 00:08:47

Beyonder: hagyjad. A Pécsi Tudományegyetemen filmelméletből nem bisztos, hogy tanítják a film, mint olyan fizikai mérhetőségének erős korlátoltságát.

---

Bobbyperu: semmi gond, nem tudhattad, elvégre. Ezért most szólok: ahogy világ legfinomabb étele és legszebb színe sincs, pont tökre úgy nincs legjobb filmje se. És igen, természetesen, ahogy ezt már annyiszor megbeszéltük, kommentekben csak és kizárólag a neuralgikus pontokat szabad érinteni!

Ez az írás például egy baszott nagy neuralgikus folt (stilárisan azér, mer olyan kedvem volt, időm meg kevés, szemantikailag meg azér, mer NEM ÉRTEK A KÉPREGÉNYHEZ, sem), de te kiszúrtad a legtriviálisabban korrekt szegmensét...

...ha nem tudnám, hogy felsőfokú filmes végzettséggel és impozáns publicisztikai eredményekkel bírsz, valamint nem emlékeznék arra, hogy derogatívnak ítélted el anno a személyeskedő hangnemet (egy esendően affektáns balraelt kitáblázva), még talán azt is merészelném hinni, hogy egy rosszindulattól majdnem teljesen steril hülye vagy. Ám - még ha ez is lenne habitusod legkedvezőbb értelmezése - esetedben erről szó sincs.

Welcome back.

---

Parraghramma! te meg figyejjé má oda jobban a fikanikkjeidre!


ILU.m?

Balfake 2008.08.07. 00:28:54

Szép, szép, de ha a t. szerzőnek élőben kéne felolvasni a kritikáit, valszeg rég megfulladt volna.

Konstruktív meglátás: a magyar kiadásban néhol idegesítően kicsik a betűk, titeket nem zavar? (Az eredeti gépen van meg, nagyítgathatom, amekkorára akarom.)

Talented Torrance · http://torrance.freeblog.hu/ 2008.08.07. 00:40:33

1. Tárgyi tévedés. Bírok felolvasni.

2. Nekem az is tök teccett, hogy sok helyütt alig lehet kiolvasni a bötűket. (Pl. Joker lazán széthányt karakterei.)

ringsider · http://fussatokbolondok.blog.hu 2008.08.07. 08:05:01

ILUM 1értelműen hülyebuta, a világ legfinomabb étele a tojásos nokedli, és a legszebb szín a kék!!!!

weapon x 2008.08.07. 08:39:40

Én azt nem értem, hogy ILUM írásai kapcsán mi a pélóért tartunk még mindig csak ott, hogy egyesek nem értik. Elég markáns stílusa van, ami ha valakinek a torkán akad először, másodszor, harmadszor, akkor vélhetően századszorra is ott fog. De ezt miért kell mindig leírni? Nomindegy.

A betűnagysággal egyébként néha nekem is gondjaim voltak, de mondjuk ezt inkább a fáradtság számlájára írtam, a Kalyber Joe-hoz képest ló méretű betűkkel operál. :)

hmikey 2008.08.07. 12:08:10

Nem nem érti meg az ember fia, hanem olyan, mint amikor valaki teleír egy 1200 oldalas regényt féloldalas körmondatokkal. A mondanivaló szempontjából feleslegesen túl van cirkalmazva. Lehet rá azt mondani, hogy "markáns stílusa van", de ezzel elrejtjük az igazságot (még előle is); egyszerűen nem jó olvasni, márpedig ha egy ilyen, informatív site-ra ír valaki, az lenne a minimum. De az is lehet, hogy csak én vagyok csak ilyen nyavajgós :)

weapon x 2008.08.07. 13:11:32

Végülis ez már tényleg ízlés-kérdés. :) Én szeretem olvasni, még azzal együtt is, hogy néha utána kell néznem egy-egy szónak. :)

virtualdog 2008.08.07. 16:23:17

Ez nem egy informatív site. Itt JÓ írások vannak, basszátok meg. Főleg a Paráiéi.

retro 2008.08.09. 14:17:01

El nem tudom mondani milyen jónak, értékesnek és fontosnak tartom ezt a blogot.
De! Van ez a jelenség, mint ezzel a cikkel is, hogy ráugrok kapásból a téma miatt és először sorokat skippelek majd egész bekezdéseket ugrok és végül "bassza meg ki a bánat írta ezt? Parraghramma?" és igen.
Ez a stílus olyan, mint egy 30 évvel ezelőtti éjszakai műsorsávban okoskodó egymás és saját köldökének csodálatába belefeledkezett kardigános, szakállas "entellektüelek" szellemi maszturbációja. Ez egyszerűen rombolóan öncélú.
Ezzel a stílussal garantáltan fényévekre lehet kergetni minden értelmes, érdeklődő, szemét nyitogató fiatal geekpalántát.

Bocs a kiborulásért a blog nagyon profi és igényes ezt a kedves szerzőt megpróbálom tudatosan kerülni.

PinkHell · http://geekz.blog.hu 2008.08.09. 14:25:39

Dettó. De NEM MEGY!!!!!!!!!!!!!!

_Henrik_ · http://hh.kepregeny.net 2008.08.10. 00:00:15

Lófütty. Szerintem meg egyszerűen lustaság kérdése az egész. Biztos vannak témák, amikről lehetne ( ne adj isten kellene) egyszerűbben írni,nade nem ez a kérdés hanem, hogy érdemes e?! Tessék szépen erölködni picit, megéri!

I love you Milkshake · http://torrance.freeblog.hu/ 2008.08.12. 11:52:24

Ringsider: tevagya buta, mert a világ legfinomabb kajáji:

Rank Rating Title Votes

1. 10.0 Barackkaltöltötttúrógombóc (2)

2. 10.0 Zöldborsófőzeléktarjával (1)

3. 9.1 Milkshake (153.647)

(forrás: www.ifdb.com)

A világ legszebb színe pedig a british racing green, ezt még a nagyon tökre hülyék is tuggyák, baszkikám...

---

"Bocs a kiborulásért a blog nagyon profi és igényes ezt a kedves szerzőt megpróbálom tudatosan kerülni."

Na, asszem most lett vmi naon durva világvége hangulatom. Ha ez volt a célod retro - te álnok, te gaz! - hát örülj!


(Eszt a zegészet most amúgy a paragramma monta, csak ez a nikkje mennyire vicces má, nem?)

virtualdog 2008.08.12. 16:13:31

Internet... 'F'... Database...

De mi az az 'F'? ...

Parraghramma. · http://torrance.freeblog.hu/ 2008.09.04. 17:47:28

Köszi, amúgy én is, csak aza köcsög Varró is írt rolla a Filmvilágba, és így már nem annyira. Én nem is aszt rühellem az Ateszba, hogy mennyi sokat tud, hanem hogy hogy nem szégyelli aszt a sokat struktúráni. Van annyi bőr a képén nekije, bizony mondom...

De majd jól beárulom a Létay Vera néninek, hogy milyen csúnya nagy spoiler is igazából az, amit írt, ám! Fú, de várom már! Mert én gonoszabb vagyok, mint Dárt Véder!

Ja, és az ő cikkébe nincsenek is színes képek... annyira gáz, nem?
süti beállítások módosítása