A Losttal kapcsolatos legfontosabb kérdés a sorozat indulása óta ugyanaz: blöff-e avagy sem, amit a fékezhetetlen agyvelejű írók és producerek elénk tárnak? Konkrétabban: össze áll-e vajon egyszer (legkésőbb az utolsó, hatodik évad fináléjára) koherens egésszé a történet, helyére kerül-e a kirakós minden darabja. Az első két évad még csak a kérdőjeleket halmozta, a megoldás esélye nélkül sorjáztak a rejtélyek és a Szigettel kapcsolatos misztikus események, cserébe viszont (a flashbackek segítségével) a karakterek folyamatosan mélyültek elfele. A harmadik évadban, meghallva tán a netszerte zúgolódó fanok óhaját, el kezdett - látszólag - oszladozni a nagy fekete füst, és itt-ott kitisztult a kép: kiderült, kik azok az Other-ök, és, hogy mi közük a Dharma Intézethez, azoknak meg a Szigethez. Persze, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, minden egyes megadott válasz 3-4 új kérdést generált, és ebben a negyedik évad sem hozott változást. Jelen állás szerint tehát csak egy biztos: ha blöff, ha nem, a Lost olyan mint a Népszínház utca este 10 után: minél mélyebbre hatolunk benne, annál durvább élmények várnak ránk. [Spoiler-free elemzés a tovább után.]



A negyedik évad nem csak, hogy a legjobb évad mind közül, de egyben annak is ékes bizonyítéka, hogy az alkotók 2 db. nagyon fontos dologgal tisztában vannak. 1.: a nézői elvárások arra valók, hogy játsszunk velük. 2.: minden csak tálalás kérdése. Ami az első pontot illeti, már az elején rájátszottak a „lakatlan sziget” toposzára, aztán arra a nézői igényre, amely mindenáron „jók vs. gonoszok” felállást óhajt, és persze ezeket mind kipukkasztották. A legeslegnagyobb írói bravúr viszont (és itt jön képbe a 2. pont), az, ahogyan a főszereplők Szigetről való távozását megoldották. A rajongók jó része valószínűleg katartikus képeket vizionált, megkönnyebbülést és boldogságot a hősök arcán, és mindezt persze az utolsó évad utolsó jelenetére prognosztizálta, amikor mellesleg az összes rejtély is feltárul egy füst alatt. A Lindelof-Cuse író-producer páros ehelyett már a harmadik évad utolsó részében kiszabadította Jackéket a Szigetről, és ezzel a baromi egyszerű, de annál zseniálisabb húzással megalapozta a további évadok dramaturgiáját. Addig a pontig csak a flashbackek reagáltak folyamatosan a jelenben zajló történésekre, most viszont már a flashforwardok is fokozzák a kellemes zűrzavart.

Látjuk, hogy honnan jönnek a szereplők, és hogy hova tartanak, csak azt nem tudjuk, hogy fognak oda eljutni. A két pont összekötése pedig, ameddig nem jön a következő rész vagy évad, a néző fantáziájára van bízva. Lehet agyalni, elméleteket gyártani, magányosan vagy netes fórumokon, és ez majdnem olyan élvezet, mint nézni magát a sorozatot. Megkockáztatom: nem csak unalmasabbnak, de helyenként kifejezetten kínosnak és B-kategóriásnak tűnne a Lost abszurd sztorija, ha lineárisan, valós időrendben kéne követni.



A Lost igazi trükkje tehát a tálalás, a virtuóz formai játszadozások, és az információk kreatív adagolása / visszatartása, amivel keményen meg lehet a közönség fantáziáját dolgozni. Hogy is mondja Lynch mester? „A titok mágnes. Bármi, ami ismeretlen, vonz magához. Ha egy szobából ajtó nyílik valahová, mögötte lépcsők vezetnek lefelé, és félhomály van, hát nagyon csábítana, hogy lemenjünk oda. Ha valaminek csak egy részét látjuk, sokkal erősebb, mintha az egész előttünk volna.” Lynch már csak tudja: az überzseniális Twin Peaks (1990-91) ugyanolyan (internetes!) nézői rajongást (lásd: kultusz) generált, mint most a Lost.

Egy jelentős különbség azért akad: Lynch-nek nem volt célja, hogy megfejtésre váró enigmákat adjon ki házifeladatul a közönségének, nála ezek ösztönösen jönnek. A Lost készítői viszont tudatosan adagolják a WTF-pillanatokat és húzzák csőbe menetrendszerűen a nézőket. És épp ezért nem lehet még a 4. évad után sem bízni bennük, ezért nem látszik még most sem, hogy a bravúros dramaturgiai húzások és formai flikk-flakkok mögött van-e (lesz-e) valami. Egyes szereplőket filozófusokról elnevezni ehhez édeskevés, hogynemondjam: parasztvakítás. Önmagában csak arra jó, hogy az egyszeri néző meggyőzve érezze magát, hogy amit lát, az bizonyára több egy fordulatos, izgalmas sztorinál, mert – állítólag – van benne valami mélyebb is. A Lost 5. és 6. évadának épp az lesz a legnagyobb kérdése – legalábbis számomra – hogy valóban így van-e. A készítők annyi képtelenséget hoztak össze trópusi jegesmedvéktől misztikus füstön és szellemeken át az időutazásig, hogy itt egy szimpla, logikus magyarázat már nem lesz elég. Itt csak valami spirituális, a nagy végső kérdéseket is boncolgató metafizikai-slusszpoén lenne kielégítő lezárás.



A negyedik évaddal mindenestre az is kiderült, hogy nincs már olyan elborult ötlet, ami a Lost univerzumán belül cápaugrásnak számítana. Halottlátás, teleportálás, szellemjárás, örökifjúság: a készítők mindent le tudnak nyomni a torkunkon, dicséretes pofátlansággal. Az első évadban még túltengett a melodráma, és a tempó sem volt túl őrjítő, most viszont már egyértelműen a fordulatokra épül minden epizód, több a feszültség, nagyobb a pörgés. Ráadásul szinte minden rész más műfajba kóstol bele. A The Constant például az időparadoxonra építő thrillereket (Pillangó-hatás, A Fiók) idézte, a The Economist a Bourne és Bond-féle kémsztorikat, az Eggtownban kaptunk egy kis bírósági drámát, a The Other Womanben egy tipikus szerelmi sokszöget, a Meet Kevin Johnson a beépülős krimik és a matrózfilmek hangulatát villantotta fel, a Cabin Fever pedig a 13. rendőrőrs-féle ostromfilmekét és a kommandósmozikét. A motivációk hihető felvázolása (lásd: SPOILER ON Jin vagy Sawyer önfeláldozása SPOILER OFF), és a „pszichológiai hitelesség”, mint olyan, viszont nem mindig tartozik a sorozat erősségei közé: úgy néz ki, nem lehet egyszerre fordulatosnak és konzekvensnek is lenni (lásd még: 24, Prison Break).

A Lost viszont még ezt is elbírja: amíg ugyanis minden rész és évad végén a padlóról kell felszedegetni az állunkat, addig a démoni Lindelof és társai azt csinálnak velünk, amit csak akarnak.