Felesleges a Days of Heaven pontos mondanivalóján töprengeni, mert ahányszor megnézzük, mindig valami más jelentést üzen felénk. Néha egyszerűen csak gyönyörű képek és gondolatok egymásra vetítésével varázsol el – sőt, egyik hatalmas pozitívuma, hogy sosem lesz nyilvánvaló az üzenet. Ha a munkásosztály dicsérete akar lenni, miért idegenít el tőlük? Ha az uralkodó osztály elnyomásáról szól, miért olyan szimpatikus figura a film egyetlen gazdag embere? Ha egyszer olyan észveszejtően gyönyörű a táj, miért kell végkimerülésig küzdeni vele?

A filmet a legendás Terrence Malick rendezte, aki 35 év alatt csupán néhány filmet készített. Az 1998-as Az őrület határán nagyot bukott, mert nem tudta felvenni a versenyt a szintén II. Világháborús témájú Ryan közlegény megmentése című Spielberg-eposszal. Sem közönség, sem kritikusok nem lelkesedtek érte túlságosan, bár utóbbiak körében azóta megnőtt az ázsiója. Az őrület határán és a Days of Heaven egyaránt a kontrasztjából él, ellentétes dolgok egymásra vetítéséből; ember és természet találkozásának eseményeiről szól, egyszer harcosan, másszor – a 78-as film esetében - szelídebben, de nem kevésbé mitologikusan.

A történet impulzív, csakúgy, mint főhőse, Bill (Richard Gere), aki nyughatatlan alkat: állandóan bajba, verekedésbe keveredik, kirúgják a vasgyárból, majd nemsokára már a városból is mennie kell. Barátnőjével, Abby-vel (Brooke Adams) és húgával, Lindával (Linda Manz) egyetemben a texasi búzamezők felé veszik az irányt. Az ország utazó munkásait vonzza a nemsokára bekövetkező aratás, és mi velük tartunk: a film végére profi gazdálkodóvá válhat a figyelmes néző, annyira részletes a parasztgazdasági robot leírása. Mint Ábrahám és Sára az Ótestamentumban, Bill és Abby is testvérnek mondják magukat – megpróbáltatásaik ezen az „idegen” földön több szempontból is megkönnyítődnek így.



Abby megtetszik annak a csendes és kedves farmernek, aki egyedül él a Nagy Házban (Sam Shepard). A férfi belészeret. Az opportunista Bill nem ellenzi a románcot, anyagi lehetőséget lát benne a saját maga számára. Egy ideig működik is a dolog: Abby az éjszakáit Billel tölti, míg nappalai a gazdáé. Mondom, egy ideig, mert épp ahogyan Isten lesújtott arra, aki el akarta venni Ábrahám asszonyát, a föld, a termőföld is szerencsétlenséget terem, ótestamentumi vehemenciával.

Mindez csendben, sötét nyugalomban hömpölyög, mint a búza. Az emberek alig beszélnek, és ha megszólalnak, a gépek zaja legtöbbször elnyomja szavukat. A hely és idő nem is számít talán. Ami a lényeg: a film egy hihetetlenül szép búzamezőről, egy folyóról, és a gigantikus égboltról szól, néha pedig emberek keverednek a kompozíciókba. Elejétől végéig úgy érezzük, hogy amit látunk, már lejátszódott, már kőbe vésődött, és csak a természet emlékezik vissza arra, ami történt, egyszer, régen, egy sosemvolt nyáron… Morricone zenéje varázslatos, a hangulat visszafogott, ám a látvány – naplementék, búzamezők – nagyon is konkrét. A munkások szórakozását csak a távolból figyelhetjük, mert ők is csak részei a tájnak.

A történet narrátora a kicsi Linda, aki gyermeki hangon és egy gyermek szavaival mesél, bár mintha évek távlatából gondolna az egészre vissza. Rácsodálkozás vagy ráérzés nélkül beszél a családjáról, mint egy valódi gyerek és nem mint egy film-gyerek. Közben mintha valami mást csinálna, ami jobban érdekelné – nincs introspekció. Mi is távolból látjuk a figurákat, és csakúgy, mint Linda, nem igazán értjük őket. A felnőtt világ érzelmeit és motivációit megtapasztaljuk ugyan, de feldolgozni képtelenek vagyunk. Kőbe vésett dolgokat felfogni nem a mi feladatunk.