Hét napon át gyűlt bennem a méreg, mert mindössze egyetlen filmet vetítenek a sajtónak a japán hatos csomagból. De a szervezőknek volt igazuk, és ez az egy is túl sok.
A Szamócás süti négy fiatal nő sorsát követi végig, de hiába van a kamera velük a hálószobában vagy a mosdóban, tehát a legintimebb pillanatokban, a film távolságot tart tőlük. Nem tudjuk, mit szeretnének hőseink, ezért nem is izgulunk értük. Az események csak megtörténnek a lányokkal, ők maguk azonban nem alakítják sorsukat.
Chihiro már kamaszkorában elhatározza, hogy szerelmes akar lenni, aztán pár év múlva egy „Menyország Kapuja” nevű, escort-klub diszpécsere lesz. Talál egy meteoritot, amiről azt hiszi, ez maga az Isten. Imádkozik is hozzá minden nap, hogy legyen olyan kedves és ölje meg a főnökét. Már kilépett a klubból, hogy egy gyorsétteremben dolgozzon és megtanítsa annak kínai szakácsát a japán nyelvre, amikor tényleg megtörténik a csoda.
Akiya luxus call-girl az escort-klubban. Mindent megtesz a pénzért, de lelkében már a halálra készül, hiszen nem akar megöregedni. Koporsóban alszik és csak azért vett emeleti lakást, mert onnan könnyű a mélybe vetnie magát. Amikor egyik ügyfelét óvszer nélkül vállalja be, teherbe esik.
Mindez azonban olyan unalmas, hogy a másik két lány közül csak egyre emlékszem, egy illusztrátorra, aki épp azt a megbízást kapja, hogy rajzolja le Istent. Ő mellesleg krónikusan sovány, mert étkezés után azonnal a vécécsésze fölé hajol, hogy mindent kiöklendezzen.
Szinte folyamatosan szűk belsőkben vagyunk, a nagyvárost legfeljebb háztetőkről pásztázza a kamera. A lányok aranyosak, van egy ’arcra élvezés’-jelenet is, de még ez sem dobja fel a filmet, ami rideg és barátságtalan, de leginkább semmilyen. Bár nem egyszerre, hanem egyenként, de negyven ember mégiscsak elhagyta valamiért a nézőteret.
A Kek vetítése közben azon töprengtem, hogy milyen filmes hatások érhetik az embert, ha kazahnak születik. Tényleg szeretném tudni, hogy egy korrekt nagytotál utáni beszélgetős jelenetben mégis miért oda tették a kamerát, ahova került, és így tovább.
A történet nem különösebben érdekes. A film elején egy család offscreen lemészárlásában lehet részünk, de a gyermek természetesen megmenekül. Ugrunk pár évet és megtudjuk, hogy az Adai és a Jaumic törzs régóta háborúban áll egymással, de hiába akarnak ennek véget vetni, nem teszik. A gyermekként elrabolt Jersor ereiben Adai vér csörgedezik, úgyhogy egyik család sem repes a boldogságtól, hogy összejön Jemallal, az ellenséges klánba tartozó csajszival. Időtlen történet. Főleg, mert amit Magyarországon – Borat-ot most nem véve számításba - gondolunk a kazahokról, az alapján mindez történhetne mondjuk 1200-tól napjainkig.
Végtelen sztyeppéket, sziklafalba vájt barlangokat, jurtákat, lovakat, bárányokat, muzulmán szertartásokat látunk és színészeket, akik olykor túljátszva, máskor pedig lenyűgöző naivitással élik át szerepüket. A zene főleg lant- és furulyaszó, amit néha doromb hangjával vegyítenek, utóbbi italo-western hangulatot teremt és ez roppant mókás. A látványon viszont nem spóroltak. A világításon kívül ugyanis még egy-két komolyabb kameramozgató eszközre is futotta a büdzséből. Az elkövetett bakik azonban épp emiatt súlyosak. Amikor Jersor és Jemal találkozik egy kisebb vízesésnél, hogy aztán együtt töltsék az éjszakát, az akár lehetne egy szépséges, romantikus pillanat is. Lehetne, ha a csúcsponton a rendező észnél van, mert azt a tengelyugrást, amit produkál, nem viseli el a mozivászon. Én sem.
Egyetlen magyar filmként Pápai Pici rendezőnő Szakítópróba című rövidfilmjét tűzte műsorára a 15-ik Titanic Filmfesztivál. Autó hozza a nőt (Pokorny Lia) a budai lakásba, ahol már várja őt a kedvese, aki zenész. Jobb kezén kötés virít, ráadásul a lány még azzal is megvádolja, hogy egész nap csak otthon döglik, ahelyett, hogy a hangszerén próbálna. Aztán vitatkozni kezdenek, a dialógusból egy perc sajnos a Bëlga együttes Az a baj című számára hajaz. Ez nemcsak nekem, de a filmbeli férfinak is sok, úgyhogy előbb kidobja az utcára a nő holmijait, majd összefirkálja a bútorokat, a falakat, sőt még a tévét is. Aztán lenyugszik, rádöbben, mit csinált. Másnap reggel a nő már ismét mellette ébred.
Pasi létemre engem jobban érdekelt volna, hogyan érinti mindez a lányt, de amikor a veszekedés elkezdődik, Pokorny Lia szinte kikerül a képből. Ettől függetlenül érdekes, hogy látja egy nő a veszekedő férfit. Szerintem nagyon vicces. A látványt illetőleg szinte végig a garzonlakásban vagyunk, de a díszlet és a berendezés, vagy épp a fali dekorációk képesek lekötni az embert erre a tíz percre. Nem csoda, hiszen az operatőri munka az egyik fiatal tehetség, Győri Márk keze munkáját dícséri.
Az izlandi Sigur Rós 2006-os koncertturnéját feldolgozó film, a Heima egy ideje már kapható ugyan a jobb lemezboltokban, de a fesztivál zenei blokkjába azért belefér. Emófrizurás 15 éves loliták, répanadrágot viselő lányos arcú fiúk gyülekeznek a mozi előtt, amit enyhén szólva is furcsállok. Az egyébként nehezen kategorizálható Sigur Rós-t ugyanis jobb híján vagy a poszt-rock, vagy – elektronikus zene felől közelítve legalábbis – a chill out címkékbe sorolják a szakértők. Az, hogy a világ körüli turnéról visszatérve ingyenkoncerteket adtak Izland-szerte, sok mindent elmond az együttes ars poétikájáról. Számukra a szülőföld szent, minden, amit a zeneipar gépezete jelent, számukra a külföldhöz kötődik.
Dean DeBlois valószínűleg a legegyedibb filmográfiával bíró rendező, mert a Disney animációs rendezőjéből és a Lilo és Stich társrendezőjéből avanzsált koncertfilmessé. A leglehetetlenebb helyeken – például egy rét kellős közepén, hóesésben fellépve, vagy akár egy vászon mögül, árnyjátékként, mint például Reykjavikban is – látjuk koncertezni a zenekart, de akinek ez nem elég, a szigetország ködös, borongós tájképeiben is gyönyörködhet. Színtiszta képzőművészet. Ha a számok között nem interjúrészleteket kellene végighallgatnunk, a zeneileg képzetlenebbeknek simán ajánlanám a filmet, hogy kezdjék ezzel a Sigur Rós-sal való ismerkedést. Így azonban marad valamelyik CD.
A mexikói Felégetett hidak című ifjúsági kamaszdráma egy testvérpár, Helena és Sebastian útkereséséről szól. Villa a város közepén, szolgálólány, mindez minimum felső középosztálybeli életet sejtet. De a szülők külön élnek, a testvérekre vigyázó anyuka pedig halálos beteg. A katolikus iskola azonban kemény hely, a gazdagabb fiúk naponta elverik a szegényeket és hogy nekik bántódásuk se essék, aki teheti, az például két testőrrel és egy sofőrrel jár be. Helenáéknak ennyire nem megy jól, ráadásul Sebastian belezúg az egyik kemény, sebhelyes arcú srácba, Juanba is. Vagy vele lóg, vagy otthon festeget, hol Juant, hol a végtelen tengert, ahol elmondása szerint sosem járt. Mindez természetesen csípi Helena szemét, hiszen így ő az, aki mamája ápolására kényszerül. Amikor azonban a mama meghal, egyedül maradnak a hatalmas házban. Hogy fedezzék a költségeket, albérlőt fogadnak.
Körülbelül ennyi. A korábbi tévés rendező, Francisco Franco-Alba biztos kézzel vezényli le a sztorit, dolgozik a rutin, a forgatókönyv is érezhetően ki van dolgozva, de a jelenetek egymás mellé helyezésén kívül többre mégsem futotta. Pedig a film nem unalmas, pörög rendesen, ennek ellenére nem képes mély nyomot hagyni. Talán a fakó színek teszik, hogy egy képre sem emlékszem belőle. De a zenéje jó volt.
Két és fél óra alvás után talán nem csoda, hogy az Engedj be! első perceit ellenszenvesen, ásítozva fogadom. Húsz perc is eltelik, mire érdekelni kezd a film, aminek a felénél viszont már erős a gyanú, hogy egy remekmű pereg előttem, az utolsó kockáknál pedig egyenesen drukkolok, hogy a svéd rendező, Tomas Alfredson el ne rontsa nekem a végét. De nem. Az Engedj be! briliáns, káprázatos, óriási és zseniális.
1982-ben járunk valahol Stockholm külvárosában. A nagyon szőke, 12 éves Oskar a mamájával él együtt egy lakótelepi lakásban. Az iskolában terrorizálják, az otthon magányában viszont sorozatgyilkosokról gyűjt cikkeket. Időszerű hobbi, mivel egy gyermeket holtan találnak a közeli erdőben, majd egy felnőtt férfi is rejtélyes körülmények között eltűnik.
Oskar összebarátkozik Elivel, aki nem régen költözött a szomszédba egy férfival. Eli is tizenkét éves, többnyire egy szál pólóban mászkál a legnagyobb fagyban, a csokitól hánynia kell és különben is csak éjszakánként jelenik meg. Merthogy vámpír.
Ez talán nem túl eredeti, de a történet Oskar és Eli barátságára koncentrál. A két gyermekszereplő ritka tehetséges. Olyannyira, hogy a szép lassan erotikus vonzódássá alakuló kapcsolat bensőségessé formálja át a skandináv tél nyomasztó hangulatát is. A túláradó érzelmek ellenére nem kell lemondanunk a borzalmakról sem.
Leszakadó végtagokat, savval leöntött, eldeformálódott arcot, vérszomjas vámpírnőt látunk, akit digitális macskák támadnak meg, de Tomas Alfredson nem viszi túlzásba. Sokkoló látvány és ijesztgető hangeffektek helyett inkább a lassúságból fakadó feszültségre és a nézői képzeletre épít, sőt még humora is van. Nagyon sokat lehetne még írni róla. Nagyot sokat kellene még írni róla. De még most sem tértem teljesen magamhoz a döbbenettől. Mert az, hogy egy erős közepes felhozatalú filmfesztivál végén jön egy ember az ismeretlenségből és lerak egy olyan elegáns és intelligens mozit, mint az Engedj be!, az megismételhetetlen élmény.
Sajnos ez volt az egyetlen film, ami után már nem osztottak szavazólapokat a sajtónak, mondván a szavazás már lezárult. Azon már meg sem lepődtem, hogy semmiféle díjat nem kapott.
A Szamócás süti négy fiatal nő sorsát követi végig, de hiába van a kamera velük a hálószobában vagy a mosdóban, tehát a legintimebb pillanatokban, a film távolságot tart tőlük. Nem tudjuk, mit szeretnének hőseink, ezért nem is izgulunk értük. Az események csak megtörténnek a lányokkal, ők maguk azonban nem alakítják sorsukat.
Chihiro már kamaszkorában elhatározza, hogy szerelmes akar lenni, aztán pár év múlva egy „Menyország Kapuja” nevű, escort-klub diszpécsere lesz. Talál egy meteoritot, amiről azt hiszi, ez maga az Isten. Imádkozik is hozzá minden nap, hogy legyen olyan kedves és ölje meg a főnökét. Már kilépett a klubból, hogy egy gyorsétteremben dolgozzon és megtanítsa annak kínai szakácsát a japán nyelvre, amikor tényleg megtörténik a csoda.
Akiya luxus call-girl az escort-klubban. Mindent megtesz a pénzért, de lelkében már a halálra készül, hiszen nem akar megöregedni. Koporsóban alszik és csak azért vett emeleti lakást, mert onnan könnyű a mélybe vetnie magát. Amikor egyik ügyfelét óvszer nélkül vállalja be, teherbe esik.
Mindez azonban olyan unalmas, hogy a másik két lány közül csak egyre emlékszem, egy illusztrátorra, aki épp azt a megbízást kapja, hogy rajzolja le Istent. Ő mellesleg krónikusan sovány, mert étkezés után azonnal a vécécsésze fölé hajol, hogy mindent kiöklendezzen.
Szinte folyamatosan szűk belsőkben vagyunk, a nagyvárost legfeljebb háztetőkről pásztázza a kamera. A lányok aranyosak, van egy ’arcra élvezés’-jelenet is, de még ez sem dobja fel a filmet, ami rideg és barátságtalan, de leginkább semmilyen. Bár nem egyszerre, hanem egyenként, de negyven ember mégiscsak elhagyta valamiért a nézőteret.
A Kek vetítése közben azon töprengtem, hogy milyen filmes hatások érhetik az embert, ha kazahnak születik. Tényleg szeretném tudni, hogy egy korrekt nagytotál utáni beszélgetős jelenetben mégis miért oda tették a kamerát, ahova került, és így tovább.
A történet nem különösebben érdekes. A film elején egy család offscreen lemészárlásában lehet részünk, de a gyermek természetesen megmenekül. Ugrunk pár évet és megtudjuk, hogy az Adai és a Jaumic törzs régóta háborúban áll egymással, de hiába akarnak ennek véget vetni, nem teszik. A gyermekként elrabolt Jersor ereiben Adai vér csörgedezik, úgyhogy egyik család sem repes a boldogságtól, hogy összejön Jemallal, az ellenséges klánba tartozó csajszival. Időtlen történet. Főleg, mert amit Magyarországon – Borat-ot most nem véve számításba - gondolunk a kazahokról, az alapján mindez történhetne mondjuk 1200-tól napjainkig.
Végtelen sztyeppéket, sziklafalba vájt barlangokat, jurtákat, lovakat, bárányokat, muzulmán szertartásokat látunk és színészeket, akik olykor túljátszva, máskor pedig lenyűgöző naivitással élik át szerepüket. A zene főleg lant- és furulyaszó, amit néha doromb hangjával vegyítenek, utóbbi italo-western hangulatot teremt és ez roppant mókás. A látványon viszont nem spóroltak. A világításon kívül ugyanis még egy-két komolyabb kameramozgató eszközre is futotta a büdzséből. Az elkövetett bakik azonban épp emiatt súlyosak. Amikor Jersor és Jemal találkozik egy kisebb vízesésnél, hogy aztán együtt töltsék az éjszakát, az akár lehetne egy szépséges, romantikus pillanat is. Lehetne, ha a csúcsponton a rendező észnél van, mert azt a tengelyugrást, amit produkál, nem viseli el a mozivászon. Én sem.
Egyetlen magyar filmként Pápai Pici rendezőnő Szakítópróba című rövidfilmjét tűzte műsorára a 15-ik Titanic Filmfesztivál. Autó hozza a nőt (Pokorny Lia) a budai lakásba, ahol már várja őt a kedvese, aki zenész. Jobb kezén kötés virít, ráadásul a lány még azzal is megvádolja, hogy egész nap csak otthon döglik, ahelyett, hogy a hangszerén próbálna. Aztán vitatkozni kezdenek, a dialógusból egy perc sajnos a Bëlga együttes Az a baj című számára hajaz. Ez nemcsak nekem, de a filmbeli férfinak is sok, úgyhogy előbb kidobja az utcára a nő holmijait, majd összefirkálja a bútorokat, a falakat, sőt még a tévét is. Aztán lenyugszik, rádöbben, mit csinált. Másnap reggel a nő már ismét mellette ébred.
Pasi létemre engem jobban érdekelt volna, hogyan érinti mindez a lányt, de amikor a veszekedés elkezdődik, Pokorny Lia szinte kikerül a képből. Ettől függetlenül érdekes, hogy látja egy nő a veszekedő férfit. Szerintem nagyon vicces. A látványt illetőleg szinte végig a garzonlakásban vagyunk, de a díszlet és a berendezés, vagy épp a fali dekorációk képesek lekötni az embert erre a tíz percre. Nem csoda, hiszen az operatőri munka az egyik fiatal tehetség, Győri Márk keze munkáját dícséri.
Az izlandi Sigur Rós 2006-os koncertturnéját feldolgozó film, a Heima egy ideje már kapható ugyan a jobb lemezboltokban, de a fesztivál zenei blokkjába azért belefér. Emófrizurás 15 éves loliták, répanadrágot viselő lányos arcú fiúk gyülekeznek a mozi előtt, amit enyhén szólva is furcsállok. Az egyébként nehezen kategorizálható Sigur Rós-t ugyanis jobb híján vagy a poszt-rock, vagy – elektronikus zene felől közelítve legalábbis – a chill out címkékbe sorolják a szakértők. Az, hogy a világ körüli turnéról visszatérve ingyenkoncerteket adtak Izland-szerte, sok mindent elmond az együttes ars poétikájáról. Számukra a szülőföld szent, minden, amit a zeneipar gépezete jelent, számukra a külföldhöz kötődik.
Dean DeBlois valószínűleg a legegyedibb filmográfiával bíró rendező, mert a Disney animációs rendezőjéből és a Lilo és Stich társrendezőjéből avanzsált koncertfilmessé. A leglehetetlenebb helyeken – például egy rét kellős közepén, hóesésben fellépve, vagy akár egy vászon mögül, árnyjátékként, mint például Reykjavikban is – látjuk koncertezni a zenekart, de akinek ez nem elég, a szigetország ködös, borongós tájképeiben is gyönyörködhet. Színtiszta képzőművészet. Ha a számok között nem interjúrészleteket kellene végighallgatnunk, a zeneileg képzetlenebbeknek simán ajánlanám a filmet, hogy kezdjék ezzel a Sigur Rós-sal való ismerkedést. Így azonban marad valamelyik CD.
A mexikói Felégetett hidak című ifjúsági kamaszdráma egy testvérpár, Helena és Sebastian útkereséséről szól. Villa a város közepén, szolgálólány, mindez minimum felső középosztálybeli életet sejtet. De a szülők külön élnek, a testvérekre vigyázó anyuka pedig halálos beteg. A katolikus iskola azonban kemény hely, a gazdagabb fiúk naponta elverik a szegényeket és hogy nekik bántódásuk se essék, aki teheti, az például két testőrrel és egy sofőrrel jár be. Helenáéknak ennyire nem megy jól, ráadásul Sebastian belezúg az egyik kemény, sebhelyes arcú srácba, Juanba is. Vagy vele lóg, vagy otthon festeget, hol Juant, hol a végtelen tengert, ahol elmondása szerint sosem járt. Mindez természetesen csípi Helena szemét, hiszen így ő az, aki mamája ápolására kényszerül. Amikor azonban a mama meghal, egyedül maradnak a hatalmas házban. Hogy fedezzék a költségeket, albérlőt fogadnak.
Körülbelül ennyi. A korábbi tévés rendező, Francisco Franco-Alba biztos kézzel vezényli le a sztorit, dolgozik a rutin, a forgatókönyv is érezhetően ki van dolgozva, de a jelenetek egymás mellé helyezésén kívül többre mégsem futotta. Pedig a film nem unalmas, pörög rendesen, ennek ellenére nem képes mély nyomot hagyni. Talán a fakó színek teszik, hogy egy képre sem emlékszem belőle. De a zenéje jó volt.
Két és fél óra alvás után talán nem csoda, hogy az Engedj be! első perceit ellenszenvesen, ásítozva fogadom. Húsz perc is eltelik, mire érdekelni kezd a film, aminek a felénél viszont már erős a gyanú, hogy egy remekmű pereg előttem, az utolsó kockáknál pedig egyenesen drukkolok, hogy a svéd rendező, Tomas Alfredson el ne rontsa nekem a végét. De nem. Az Engedj be! briliáns, káprázatos, óriási és zseniális.
1982-ben járunk valahol Stockholm külvárosában. A nagyon szőke, 12 éves Oskar a mamájával él együtt egy lakótelepi lakásban. Az iskolában terrorizálják, az otthon magányában viszont sorozatgyilkosokról gyűjt cikkeket. Időszerű hobbi, mivel egy gyermeket holtan találnak a közeli erdőben, majd egy felnőtt férfi is rejtélyes körülmények között eltűnik.
Oskar összebarátkozik Elivel, aki nem régen költözött a szomszédba egy férfival. Eli is tizenkét éves, többnyire egy szál pólóban mászkál a legnagyobb fagyban, a csokitól hánynia kell és különben is csak éjszakánként jelenik meg. Merthogy vámpír.
Ez talán nem túl eredeti, de a történet Oskar és Eli barátságára koncentrál. A két gyermekszereplő ritka tehetséges. Olyannyira, hogy a szép lassan erotikus vonzódássá alakuló kapcsolat bensőségessé formálja át a skandináv tél nyomasztó hangulatát is. A túláradó érzelmek ellenére nem kell lemondanunk a borzalmakról sem.
Leszakadó végtagokat, savval leöntött, eldeformálódott arcot, vérszomjas vámpírnőt látunk, akit digitális macskák támadnak meg, de Tomas Alfredson nem viszi túlzásba. Sokkoló látvány és ijesztgető hangeffektek helyett inkább a lassúságból fakadó feszültségre és a nézői képzeletre épít, sőt még humora is van. Nagyon sokat lehetne még írni róla. Nagyot sokat kellene még írni róla. De még most sem tértem teljesen magamhoz a döbbenettől. Mert az, hogy egy erős közepes felhozatalú filmfesztivál végén jön egy ember az ismeretlenségből és lerak egy olyan elegáns és intelligens mozit, mint az Engedj be!, az megismételhetetlen élmény.
Sajnos ez volt az egyetlen film, ami után már nem osztottak szavazólapokat a sajtónak, mondván a szavazás már lezárult. Azon már meg sem lepődtem, hogy semmiféle díjat nem kapott.
Utolsó kommentek