De előbb egy kis Dél-Kelet Ázsia. A Megfigyelés alatt ugyan szabvány hongkongi thriller, de a jobbik fajtából. Az alapötlete olyannyira pofátlan, olyannyira egyszerű, hogy kardjába dőlhet minden magyar rendező, hogy ezt nem ő találta ki.

A megfigyelési egység hétköznapjaiba pillantunk be, egy újonc leányzó (Kate Tsui) és pocakos, öregedő főnöke (Simon Yam-ot nagy öröm újra látni) kettőse révén. Egy banda ékszerboltokat rabol ki, vezetőjük (Tony Leung Ka Fai) pontosan megtervezi az akciókat és mindenen rajta tartja a szemét, még a rablás közben is. Csakhogy mindenhol térfigyelő kamerák vannak, gyakorlatilag lehetetlen nyom nélkül eltűnni. A banda azonban alaposan megizzasztja a megfigyelőket. De a végén győz a jó és elhull a rossz, ahogy azt vártuk is.
Nem nagy történet, az elsőfilmes Yau Nai-Hoi azonban kétszáz százalékon teljesít. Azzal ugyanis, hogy a történet szerint megfigyelésről van szó, példának okáért három különbőző, utcán sétáló személy is önmagában izgalmas lesz. Ezáltal garantáltan folyamatos az akció akkor is, ha éppen nem történik semmi érdemleges a fent említett grasszáláson kívül.

Mindezt elektronikus alapú zene festi alá, megadva a film tempóját. A képek egyszerűek, nincsenek szépelgő beállítások, ehelyett svenkek, zoomok és kamerarángatások sorakoznak egymás után, mondhatni sebészi pontossággal. Kevés elsőfilmestől látni, hogy sikerrel oldanak meg nagy bonyolultságú jeleneteket, de itt minden hibátlan. A kedvencem mégis az, amikor Simon Yam megsérül és a saját vérében fekszik egy sötét folyosón, Kate Tsui pedig Tony Leung-ot keresi a szakadó esőben. Brutális, egyben érzelmes pillanat. Azaz csodaszép. Ilyet mifelénk ritkán vetítenek, pláne 35 milliméteres filmről nem.

A Menj békével Dzsamil már nem ennyire jó, de ettől függetlenül nagy mozi, egyenesen a dán Zentropa műhelyéből, ráadásul 2008-as, szóval vadonatúj. A történet közhelyes, vagy ha úgy tetszik olyan ősi témát jár körül, amit már az ókori görögök is dramatizáltak. De azt hiszem ez most túlságosan kevés. Dzsamil megölte Omart bosszúból, de Omar ismerősei és rokonai most az ő – és családja - vérét akarják. Gyakorlatilag ennyi az egész. Nincs sok mellékszál, azokkal is legfeljebb a karakterek rokonságát ismerjük meg, magukat a karaktereket azonban alig. Itt minden dialógus egyetlen célt szolgál, hogy szereplőink hosszasan értekezzenek arról, hogy az erőszak rossz és nem Istentől való.

Márpedig ugyanazt az Istent imádják hőseink, hiszen arabok, de ellenségeskedésüket a személyes bosszún túl a még Dániában is meglévő szunnita-siíta ellentét csak tovább szítja. Merthogy Koppenhágában vagyunk, csak éppen ez alig derül ki a képekből, ahogy a filmben is folyamatosan kizárólag arab beszédet hallunk. De az arcok nagyon súlyosak és hitelesek, a filmbeli egyiptomival nem szívesen futnék össze egy sikátorban még nappal se, nemhogy éjszaka. A fényképezés enyhén túlvilágított, barnás tónusú képekből áll, a zene pedig izgalmasabb filmet sejtet a valóságosnál, de ismétlem: hibái és hiányosságai ellenére ez nagy mozi. Nagy vászonra való.

Akárcsak Ole Bornedal tavalyi filmje, a Csak egy szerelmesfilm. Morbid thriller keveredik itt családi drámával, szerelmesfilmmel és film noir-ral. Nem teljesen sikeresen, de mindenképp egyénien.

Jonas rendőrségi fotós, aki véletlenül okozója lesz egy karambolnak. Amikor meg akarja látogatni a kómába esett Juliát, a lány családja őt hiszi Sebastian-nak, Julia barátjának. Jonas kezdi elhanyagolni saját családját és egyre többet jár be a lányhoz, aki az álomból felébredve alig emlékszik korábbi életére. De valami nincsen rendben. Valaki teherbe ejtette Juliát, amíg kómában feküdt, ráadásul egyre több emlék ugrik be a múltból, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy ez a kedves és törődő személy mellette nem lehet az, akinek mondja magát. Hogy még nagyobb legyen a káosz, még a halottnak hitt Sebastian is felbukkan.

A kollégákkal való viccelődés pillanataiban, vagy a kórházi jelenetekben nem nehéz felfedezni azt a Bornedal-t, aki az Éjféli játszmá-t készítette, de azóta érettebb, komolyabb lett. Morbiditás terén Bornedal most megelégszik a szituációk megalkotásával, de nem feszíti túl őket, ezért csak minimális számú poént helyez el. A látomásos víziókhoz való érzékét azonban ismét megcsillogtatja. A karambol jelenete szinte mágikus szépségű, legalábbis abban a változatban, amikor lassítva látjuk, ahogy a betört szélvédő darabkái Julia arca körül kavarognak a levegőben. Máskor történetszálak, múlt és jelen váltakoznak egy jelenetben, amit például egy zeneszám, Vivaldi Négy évszakja kapcsol össze. A hideg színek, a Juliát körbevevő rengeteg fekete szinte mindig baljós hangulatot jeleznek, de Bornedal azért arra is gondot fordít, hogy a kórházi zöld bensőségesebb legyen, mint Jonas otthonának, steril kékje és barnája. Az ablakon kitekintve magasvasút és egy építkezés látványa fogadja a férfit, amit csak tetéz felesége féltékenysége. Nem csoda, hogy Jonas ebbe a bizarr kapcsolatba menekül.

Nagyon ki van dolgozva, nagyon ki van találva és egymás mellé van illesztve, de hiába vannak döbbenetesen nagy jelenetek, a sok ritmusváltás miatt a film egésze valahogy távol marad tőlem. Nem történt semmi baj, Ole Bornedal ismét előrukkolt egy klassz filmmel, de továbbra is a Dina vagyok az ő legjobbja.

A Vérvonal-ról már annyit és annyi jót írtak tavaly az országos napilapok, hogy az alapján már rég a moziban kellene lennie. A Titanic ritkán hagy ki ilyen ziccert, a sajtóvetítésen is annyian vannak, mint eddig még soha.

Nehéz, rideg, barátságtalan, ennek ellenére izgalmas mozi. Feszült stílusát a karcos, nyers képek, kézikamerázás és az állóképek váltakozása adja. Elhagyatott, sivár mezőket, hullámzó tengert látunk, meg vad, hófödte hegyeket, mellettük egyhangú lakótelepi házakat, ahol örökösen fúj a jéghideg szél. A kísérőzene olyan, mintha egy siratókórus énekeltetnének és mindez együtt rendkívül nyomasztó.

Márpedig ez a film legnagyobb erénye. Az izlandi hangulat megragadása. A 101 Reykjavik rendezőjét ezúttal sem a történetmesélés érdekli. Igaza van, mert a hozott anyag, amiből dolgozik, pár eredeti ötlettől eltekintve közhelyszerű. Ha úgy tetszik, ősi alaptoposzokra épül. Viszont jól van megírva.

Gyilkosság történik egy izlandi kisvárosban, de a nyomozás során harminc évvel ezelőtti eseményekkel találnak kapcsolatot. Meg képbe kerül a Génkutató központ is, a mondanivalót is ez a mellékszál hordozza. Merthogy a genetikai információkkal való visszaélés rossz és csúnya dolog, sugallja a film, bár alig észrevehetően. Ami a nyomozás egészét illeti, főleg verbálisan megszerzett információkra épül, de azért nem szükölködünk a véres-mocskos részletekben sem.

A karakterekre viszont különös gondot fordított a rendező. Az idős, tapasztalt, egyedül élő rendőr, akihez évek után hazamegy elcsatangolt lánya – például tűpontos. Láncdohányos, ráadásul szenvedélyes húszabáló. A kedvence a húsleves és legalább kétszer látjuk, hogy birkafejet eszik, ami körülbelül annyira bizalomgerjesztő kaja, mint a ház specialitása volt az ExistenZ-ben. Társa, a fiatal kezdő zsaru, tökéletes ellentéte. Természetesen nem bírja a dohányfüstöt és vegetariánus. És így tovább, minden szereplőnk plasztikus, szerepeljen bármennyire keveset is, ráadásul csak pár tulajdonságát emelték ki. És ha ez nem lenne elég, a filmbe időnként klasszikus idézeteket csempésztek, a végső, temetőben játszódó jelenetben előadott Hamlet-hommage egyenesen fantasztikus. De vigyázat! Ahogy az lenni szokott az agyonhype-olt filmeknél, utólag mindig kiderül, hogy nem is olyan édes a gyümölcs.