Takashi Miike neve már idehaza sem cseng teljesen ismeretlenül, bár ez az ismertség többnyire még csak egy ázsiai filmekért rajongó szűk, de folyamatosan bővülő táborra korlátozódik. Pedig a 48 éves Miike valószínűleg a világ legproduktívabb rendezője, lévén a közel húsz éves pályafutása alatt, már így is több teljes életműre elegendő filmet termelt ki, és manapság sem adja alább évi 4-5 filmnél. A Black Mirror kft., amelynek eltökélt szándéka, hogy az ázsiai filmipar minden szegmense képviselve legyen a magyar piacon, volt olyan bátor és őrült, hogy megpróbálkozzon korunk legfontosabb japán filmrendezőjének magyarországi bevezetésével. A választás ugyan kissé szokatlan, de egyben kiváló is!

 

A Fiatal Huligánok valójában egy trilógia címe. Az 1996-os nyitó epizódot Kazuyuki Izutsu rendezte, de mivel a film nem került forgalomba a szigetországon kívül, így erről nem sokat tudni. Az 1997-es Innocent Blood (Ártatlan Vér) alcímre hallgató folytatást már Miike rendezte, mint ahogyan az egy évvel későbbi Nosztalgiát is, ami valójában a 97-es film előzménye, és amit most a Black Mirror kft. jóvoltából mi is megtekinthetünk. (A két film egyébként külön-külön is tökéletesen élvezhető.)

 

 "Ez a kedvenc filmem" - hirdeti a DVD borító Miike vallomását, és a film megtekintése után nem nehéz rájönnünk, hogy miért pont ezt a gyermekét szereti a legjobban. Riichi Nakaba önéletrajzi ihletésű regényét, Miike saját fiatalkori emlékképeivel szőtte át, ennek eredményeként pedig megszületett a kultrendező egyik legkomolyabb és legszemélyesebb hangvételű filmje.

 

1969-ben járunk, az iparosodó Oszaka egyik külvárosban. A tv folyamatosan ontja magából a diáklázadások, a vietnami háború, és az Apollo 11 küldetésének híreit és képeit. Működésképtelen családja, és főleg erőszakos és semmirekellő apja elől menekülve, Riichi a tíz év körüli fiú céltalanul csavarog az utcákon, barátaival Gasu-val és Kotetsu-val együtt. A fiúk életében mindössze a rivális kölykökkel való rendszeres verekedések, és a szexuális interkurzus folyamatának szexújságokból történő megértése okoz némi adrenalinszint emelkedést. A csapat egyszer csak úgy dönt, hogy elindulnak a nagyvilágba, de legalábbis a szomszédos szigetre, Gasu rokonaihoz. Még félúton se járnak, amikor rá kell döbbenniük, hogy a világ túl nagy, ők meg túl kicsik ("Bárhová megyünk, bármeddig, minden ugyanolyan."), ezért inkább hazaindulnak. Ekkor támad az újabb ötlet: Kotetsu szenilis nagymamája régebben festegetett, de most boldogtalan, és állandóan a festékeit keresi. A srácok elhatározzák, hogy megszerzik a festéket a nagyinak, méghozzá úgy, hogy megnyerik az iskolai versenyt, ahol egy készlet festék a fődíj. Nekiállnak hát megépíteni az Apollo 11 leszállóegységének modelljét a versenyre, és a sors úgy hozza, hogy furcsa helyről kapnak hozzá segítséget.

 

A gyerekek lelke még tiszta, gondolataik még őszinték, éppen ezért nem is olyan meglepő, hogy a saját maguk által létrehozott közösség sokkal működőképesebb, mint a felnőttek széthulló társadalma. Számukra a család már nem a vágyott biztonság, hanem maga a rémálom. Az ő családjuk a barátok, az otthonuk az utca. És ezeket még vérre menő küzdelmek árán is hajlandóak megvédeni. A fiúk közt lévő irigylésre méltó kötelék, valójában a túlélésük eszköze. A film gerincét a kiváló gyermekszínészek játéka adja. Viselkedésük annyira természetes, mintha csak saját maguk vették volna fel egy napjukat videóra. A film egyik legszebb jelenete, amikor a trió megépíti az Apollo 11 modelljét az iskolai versenyre. Végre találtak egy célt, amiért érdemes megdolgozni, és ami mögött ráadásul önzetlen szándék van. A dolgot kicsit ugyan komikussá teszi, hogy bár a festéket akár el is lophatnák, ők mégis inkább a versenyen szeretnék azt megnyerni, noha a modellhez való kellékeket így is úgy lopkodják össze. Miike igyekezett nem befröcskölni feleslegesen vérrel ezt a már szinte Tom Sawyer-i idillt, így például a gyerekek verekedéseit egyáltalán nem is mutatja meg, mindössze csak azok következményeivel, vagyis a testüket borító zúzódásokkal szembesülünk. Az apa visszataszító viselkedése már kevésbé kendőzött, és nekem olybá tűnt, mintha Miike egy kicsit bosszút akart volna állni az állítólag a saját apjáról mintázott karakteren. Az egyik jelenetben, amikor a felbőszült apa megrúgja a családlátogatásra érkezett fiatal tanárnőt, csak Riichi nagyapja képes megfékezni a férfit, akit ezután kissé bizarr módon meg is büntet. A nagyapa egészen konkrétan egy seprűnyelet épít be a megveszett férfi végbelébe. Ouch!

 

A film azért nagyrészt nélkülözi a Miike-től megszokott extrémitásokat, így a Fiatal Huligánok – Nosztalgia egy minden téren visszafogottabb alkotás. A karakterek mindegyike teljesen hihető, a világ bármely részén előforduló személy. A családján élősködő, feleségét nyíltan csaló, antiszociális apa, az előle a munkába menekülő, szebb sorsot érdemlő, többszörösen megalázott anya, az utcán tengődő, példaképek nélküli fiatalok, a perifériára szorult, lezüllött családok minden társadalomban megtalálhatóak. Éppen ezért Miike filmje valójában egy határokon és korszakokon átnyúló szociofilm, ugyanakkor olyan nosztalgikus filmélmény, amely során szinte minden ember ráismerhet saját fiatalkorának kellemes, vagy éppen rossz emlékű monumentumaira. A Koji Endo-nak köszönhető, remekül eltalált melankolikus zenei alaptéma tökéletessé csiszolja a film hangulatát, a rendszeresen felcsendülő Good Night Baby című dal pedig nekem már a második alkalommal sikeresen befészkelte magát a fejembe, és azóta se hajlandó onnan kijönni. (Érdekességképpen megjegyzem, hogy amikor Riichi-ék összetalálkoznak a rivális bandával, a Néhány dollárral többért ismerős taktusai csendülnek fel.)

 

A Fiatal Huligánok egy csodálatos coming-of-age film, ami megfelelően keveri az ifjúsági filmek könnyedségét, a társadalmi drámák súlyosságával, és ugyanakkor megmutatja Miike emberibb arcát is. Talán az absztrakt jakuzatörténetekhez szokott rajongók kevésbé értékelik ezt a nagyszerű filmalkotást, de a Fiatal Huligánok - Nosztalgia attól még Takashi Miike egyik legjobbja.

 

 

Az utóbbi néhány megjelenés botrányosan ronda borítói után, most egy hatalmas vállonveregetést küldök a Black Mirrornak. A dizájn kellően puritán, hibamentes, az egyszerűségével, és rozsda hatású színvilágával remekül illeszkedik a film hangulatához. Ez tökéletesen igaz a menükre is, ahol a remek Good Night Baby kísér végig minket. (Nem tehetek róla, rajongok ezért a dalért.)

 

 

Az 5.1-es magyar szinkron a szokásos Black Mirror minőség, de itt most valahogy egész jónak találtam a magyar hangokat, persze mindenképpen ajánlott az eredeti hanggal való megtekintés is. Emellett találhatunk még egy 5.1-es, és egy DTS ES japán hangsávot is, amiből utóbbi természetesen sokkal combosabban szól, bár igazi térhangzást egyiktől sem várhatunk. Összességében mindegyik megfelelően teljesít. A magyar felirat szerencsére mellékelve van.

 

 

Figyelembe kell venni, hogy egy v-cinemával (alacsony költségvetésű, kizárólag videópiacra szánt film) van dolgunk, ezért a videóalapanyagból kifolyólag a kép kissé életlen, és a színek sem túl élénkek. Ez már így is a felújított transzfer, ennél jobb minőség valószínűleg nem létezik belőle. De megnyugtatok mindenkit, a kép még így is bőven kielégítő.

 

 

Extraként csak néhány Black Mirror előzetes került fel, és bár ezért az árért már ez is becsülendő, azt azért egy kicsit sajnálom, hogy a filmhez kapcsolódó, és sokmindent tisztába tevő rövid Miike interjú nem kerülhetett fel a lemezre.

 

 

Miike rendhagyó módon mutatkozott be nálunk, de ennek csak örülni lehet. A Fiatal Huligánok DVD mindenkinek erősen ajánlott vétel, hiszen ezért az igencsak kedvező összegért, egy varázslatos filmet kapunk, tisztességes kiadásban. Remélhetőleg a Black Mirror kiadó továbbra is lát fantáziát a különc rendező munkásságában, és hamarosan egy egész Takashi Miike gyűjtemény figyelhet majd a polcunkon. Hajrá Fekete Tükör!

 

Hang: ****

Extra: **