Antológia kiadásába belevágni több szempontból is kockázatos dolog, kiváltképp ha képregényantológiáról beszélünk. Először is nem árt komoly sztárszerzőket és sztárrajzolókat felvonultatni, hogy vásárlásra ösztönözzük a leendő olvasót. Kis hazánkban azonban ennek a módszernek már az alapvetése is erősen hibádzik: az épp csak újra csírájába szökkent képregénykiadás eredményeképp formálódó célközönség javarészt azt sem tudja mi fán terem Zograf, Moebius vagy teszem azt Guy Davis, így a nagy nevek felsorakoztatása közel sem nyom akkorát a latba, mint amennyi ettől elvárható volna. Aztán ott van az antológia-jelleg legnagyobb előnye és egyben legsúlyosabb hátránya: a diverzitás. Nagyon nehéz eltalálni mindenki ízlését, ha nem lehetetlen, könnyedén a nagyot markol, keveset fog hibájába eshetünk. Fontos még az antológia fókusza, egy egyszerűen megfogalmazható ötlet, melynek fonalára felfűzhetőek a történetek, mint például a Vertigo Heart Throbs válogatása (tragikomikus végkifejletbe torkolló love story-k), a Dark Horse Book of Witchcraft-ja (természetfeletti mesék) vagy hogy rendhagyó hazai példával éljek, a Torony és más történetek kiállítás a Magyar Képregény Akadémia szervezésében (meglepetés: itt a torony motívum volt a történetek közti összekötő kapocs).

Az eddigi próbálkozások rendre megbuktak, ám komoly tanulságokkal és tapasztalattal is szolgálhattak a kiadók számára: a Vertigo - Felnőtt képregények legnagyobb sajnálatomra úgy tűnik a diverzitás próbáján vérzett el, megosztva olvasóközönségét, míg a Fekete Fehér képregényantológia vélhetően az érthetetlen érdektelenség (és tájékozatlanság) miatt távozott hat kötet múltával, ámbátor dicsőségesen, hiszen erős koncepciójával olyan komoly alapot rakott, melyről több, más kiadvány is elrugaszkodhatott, mint például a FuMax Sin City sorozata (ezen természetesen a mozibemutatóhoz időzített megjelenés is sokat lendített), valamint jelen recenziónk tárgya, a fekete-fehér Papírmozi 3, mely ugyancsak a Képes Kiadó immáron Eduárd sorozatában jelent meg.

De lássuk csak, önkényesen kiválasztott kritériumainknak megfelel-e az újabb próbálkozás (habár kicsit visszás így nevezni egy sorozat harmadik kötetét). Neves alkotók, klasszikus történetek: ezt a lecet könnyedén átvitte. Nem kevesebb, mint 15 történet, európai, amerikai és japán szerzőktől: a diverzitást ugyancsak elkerülhetetlenül abszolválta. Fokális pont, a sztorikat vezető fonál a hagyományosan vett értelemben ugyan nincsen, mégis azonnal szembeötlő a képregényeket elválasztó biográfiák, képregénytörténeti cikkek és beszámolók jelenléte: itt bizony valódi kultúrmisszióról van szó, ez vezeti és tartja össze az antológiát (mivel mindhárom feltételnek megfelelt, most már nyugodtan nevezhetjük így), ebben fejeződik ki az esszenciája, ez legfőbb motívuma.

Ízlelgessük hát ezt a ritka párlatot a teljesség igénye nélkül: az első bódító szippantás a nálunk sajnálatos módon kevéssé ismert Mark Schultz, aki a mára már kultikussá vált Xenozoic Tales című sorozatot hívta életre a nyolcvanas évek végén (ha megemlítem, hogy ebből készült a Cadillacs and Dinosaurs nevezetű játéktermi csoda, valószínűleg máris többen felkapják a fejüket a korosztályomból), ami egy posztapokaliptikus, vad őskorba visszasüllyedt Földet varázsol elénk, ahol az emberek benzinmotoros szörnyetegekben ülve shotgun-nal küzdenek a civilizáció túléléséért a dinoszauruszok és őrült tudósok ellenében.

A spanyol alkotópáros, Das Pastoras és Carlos Portela leghíresebb sorozata, a Les Hérésiarques 2002-ben debütált a főnixként újjáéledő francia-amerikai Métal Hurlant/Heavy Metal magazinban, ahol egy fiatal harcos és ember-oroszlán harcostársa szállnak szembe az istenek akaratával egy afrikai legendákat felidéző fantasztikus világban. Ennek a sorozatnak a kvázi előzményét ismerhetjük meg az antológiában, és így esetleg (ha felkeltette figyelmünket, akár az enyémet) követhetjük Das Pastoras munkásságát a Metabárók (Le Caste des Métabarons) világába is, hiszen az Humanoides Associés legfontosabb címének előzményét, maga Alexandro Jodorowsky vezényletével, ugyancsak ő illusztrálta.

A magyar származású Miriam Katin rövid története önéletrajzi ihletésű, akárcsak a kanadai D&C által kiadott We Are On our Own című kötete, amely egész nyugodtan egy lapon említhető a Spiegelman Maus-ával vagy Marjane Satrapi Persepolis-ával. A Parfait bájos és gördülékeny módon nyúl komoly témához, remek választás volt az antológia számára.

A két számomra (abszolút szubjektíve) legkedvesebb történet egyike Yoshihiro Tatsumi, japán mangaka, az általa létrehozott gekiga* stílusú alternatív képregények zászlóhordozójának Inferno című alkotása, mely egyben a Papírmozi leghosszabb filmtekercse, ami egy volt katonai újságíró és Hirosima tragédiáját dolgozza fel megrázó módon, valamint a Sin City révén már nálunk is ismert Frank Miller maró sci-fi szatírája, a főszerepben: Amerika kedvenc hőse, Lance Blastoff, a Phallica belső égésű űrhajó és annak teljes ringyó-droid személyzetének tulajdonosa... Kevésbé örültem a nálunk a Kretén magazinból ismert Gotlib-nak, az általam ugyan értékelt, de nem túlságosan kedvelt Zograf-nak és a kissé propaganda és látlelet-ízű Batman történetnek (Áramszünet), de egy antológiáról beszélünk, és ha csak ilyen kis része nem sikeredett a szájam íze szerint, akkor a recept kiválónak bizonyult.

Utoljára ifjú csikókoromban lelkesített fel a hirtelen felfedezett kincsek tárháza a megboldogult és azóta gyűjtők tulajdonát képező Krampusz magazinban, és most is hasonló érzet kerített hatalmába. Egyáltalán nem bánom, hogy magyar szerzők nem kerültek a kötetbe, a Fekete Fehér ha nem is elhibázott, de nem túl szerencsés lépése volt összeereszteni a még nyersebb, csiszolni való magyar képregényeket a patinás, viharos időket is kiállt, vérprofik által írt klasszikusokkal. Az európai, amerikai, japán szerzők itt tökéletesen megférnek egymással, a szerzők életrajza és a cikkek a pozitív értelemben vett ismeretterjesztő jelleget árasztanak, a vaskosan megpakolt 144 oldal pedig hozza az amerikai trade paperback-ek magabiztosságát. Abszolút megvásárlandó darab!**

*A gekiga olyan a mangának, mint a graphic novel a comic book-nak, komoly, irodalmi értékű alkotásokat jelöl.
**Felmerülhet a kérdés (jogosan), hogy ennyi pozitívum után miért csak 4 csillag a kötet. Valójában négy és fél, de a Geekz értékelésében ilyen nem létezik, az ötöt pedig fenntartom a Watchmen szintű klasszikusoknak és a saját teljesen szubjektív értékrendem szerint maradéktalanul hibátlan hangulatú és/vagy megvalósítású kedvenceimnek. Ez van.