Hazai premier: 2008. március 13.
Őszinte, provokatív és független. A Juno nem esett messze a fájától, szülőanyja (haha) Diablo Cody, a sztriptíztáncosnőből lett Oscar-díjas blogger bebizonyította, Amerikában még van helye a sikertörténeteknek - bár az ő sztorija ugyan sokkal érdekesebb, mint a bájosan egyszerű Junóé, a végeredmény így is eredeti és szerethető.
Ha egy 16 éves „kislány” teherbeesik elképzelhetjük a következményeket: a szülők minimum kiborulnak, megzsarolják a kiskorú apa szüleit, hogy fizessék a gyerektartást, vagy csak szimplán kitapossák a gyerekből a magzatot, stb. Na itt nincs szó ilyesmiről. A Juno mellőzi a nagy drámákat és az idejétmúlt moralizálást. Ha már megesett, a szülők és a tini környezete, szinte boldogan segítik Junót abban, hogy megtartsa, megszülje, majd elajándékozza a kisbabát. A lány pedig bátran, hezitálás nélkül és a terhességhez vezető aktust egyáltalán nem jellemző felelőséggel csinálja végig a bizonyos 9 hónapot. Ez az egészséges, talán kicsit túl tökéletes világ csak akkor szenved támadást, amikor a leendő örökbefogadó apa, megunva a szintén kicsit túl tökéletes addigi életét rámozdul a jóhiszemű és már gömbölyű Junóra, mert az emlékezteti őt a „Termékeny Yuki” nevű képregényhősnőre és saját elveszett fiatalságára.
Az elsőre giccsveszélyes és komolytalansággal kacérkodó történet rögtön bukna, ha az alkotók nem tartanák távol magukat a hatásvadász elemektől. Szerencsére következetesen nem igyekeznek tanmesét gyártani. A Juno elejétől a végéig könnyed, szórakoztató filmecske marad, anélkül, hogy komédiába fordulna. Furcsaságát - jó vagy rossz értelemben - az adhatja, hogy hiányzik belőle a témánál szokásos lelkizés és könnyfacsarás, ami talán kérdésesen hitelessé tenné a nem tervezett gyerek megszülésének körülményeit, ha nem lenne ennyire átgondoltan kerek ez a kis mesevilág.
Az állandó és jól eltalált dalocskák, az ízlésesen szivárványszínűre fényképezett kertváros olyan hellyé változik, ahol akár az is beleférne, ha Juno egy rózsaszín, punktarajú kisnyulat szülne, csak a hasonlat kedvéért. Ennek ellenére a Cody-t jogosan Oscarhoz segítő dialógusok elképesztő életszerűsége visszarántja a filmet a realitások talajára. A színészi játék csak erősíti ezt a hatást: a mellékszerepekben J.K. Simmons és Michael Cera is emlékezetesek maradnak, de Ellen „HardCandy” Page a főszerepben egészen ennivaló annak, aki nem utálja meg Juno karakterét zsigerből az első percek után. Összességében tehát nem rossz, főleg elsőre nem. Igaz, nem akarja megváltani a világot, de az átlagnál feltétlenül jobban sikerült darab. Ezek után kíváncsian várom Cody újabb opuszát, a Jennifer’s body-t. Ki tudja, ilyen szövegekkel a gonosztól megszállt pompomlány köré szőtt sztori is Oscar-mezőnybe kerülhet.
Őszinte, provokatív és független. A Juno nem esett messze a fájától, szülőanyja (haha) Diablo Cody, a sztriptíztáncosnőből lett Oscar-díjas blogger bebizonyította, Amerikában még van helye a sikertörténeteknek - bár az ő sztorija ugyan sokkal érdekesebb, mint a bájosan egyszerű Junóé, a végeredmény így is eredeti és szerethető.
Ha egy 16 éves „kislány” teherbeesik elképzelhetjük a következményeket: a szülők minimum kiborulnak, megzsarolják a kiskorú apa szüleit, hogy fizessék a gyerektartást, vagy csak szimplán kitapossák a gyerekből a magzatot, stb. Na itt nincs szó ilyesmiről. A Juno mellőzi a nagy drámákat és az idejétmúlt moralizálást. Ha már megesett, a szülők és a tini környezete, szinte boldogan segítik Junót abban, hogy megtartsa, megszülje, majd elajándékozza a kisbabát. A lány pedig bátran, hezitálás nélkül és a terhességhez vezető aktust egyáltalán nem jellemző felelőséggel csinálja végig a bizonyos 9 hónapot. Ez az egészséges, talán kicsit túl tökéletes világ csak akkor szenved támadást, amikor a leendő örökbefogadó apa, megunva a szintén kicsit túl tökéletes addigi életét rámozdul a jóhiszemű és már gömbölyű Junóra, mert az emlékezteti őt a „Termékeny Yuki” nevű képregényhősnőre és saját elveszett fiatalságára.
Az elsőre giccsveszélyes és komolytalansággal kacérkodó történet rögtön bukna, ha az alkotók nem tartanák távol magukat a hatásvadász elemektől. Szerencsére következetesen nem igyekeznek tanmesét gyártani. A Juno elejétől a végéig könnyed, szórakoztató filmecske marad, anélkül, hogy komédiába fordulna. Furcsaságát - jó vagy rossz értelemben - az adhatja, hogy hiányzik belőle a témánál szokásos lelkizés és könnyfacsarás, ami talán kérdésesen hitelessé tenné a nem tervezett gyerek megszülésének körülményeit, ha nem lenne ennyire átgondoltan kerek ez a kis mesevilág.
Az állandó és jól eltalált dalocskák, az ízlésesen szivárványszínűre fényképezett kertváros olyan hellyé változik, ahol akár az is beleférne, ha Juno egy rózsaszín, punktarajú kisnyulat szülne, csak a hasonlat kedvéért. Ennek ellenére a Cody-t jogosan Oscarhoz segítő dialógusok elképesztő életszerűsége visszarántja a filmet a realitások talajára. A színészi játék csak erősíti ezt a hatást: a mellékszerepekben J.K. Simmons és Michael Cera is emlékezetesek maradnak, de Ellen „HardCandy” Page a főszerepben egészen ennivaló annak, aki nem utálja meg Juno karakterét zsigerből az első percek után. Összességében tehát nem rossz, főleg elsőre nem. Igaz, nem akarja megváltani a világot, de az átlagnál feltétlenül jobban sikerült darab. Ezek után kíváncsian várom Cody újabb opuszát, a Jennifer’s body-t. Ki tudja, ilyen szövegekkel a gonosztól megszállt pompomlány köré szőtt sztori is Oscar-mezőnybe kerülhet.
Utolsó kommentek