A The Executioner folytatása a jól bevált japán szokás szerint nem váratott magára sokat, hiszen még ugyanabban az évben bemutatásra került, mint a kultikus első rész. Teruo Ishii rendező azonban valamiféle ismeretlen erő által befolyásolva úgy döntött, hogy a második epizódot teljes mértékben a humorra hegyezi ki, így aztán Sonny Chiba gyilkos harcművészetéből a folytatásban sajnos elég keveset kapunk, ami ugye már csak azért is furcsa, mert a film a Karate Inferno alcímre hallgat. A legfurcsább azonban az, hogy a film a fingós-hugyozós prosztó humora ellenére is működik, de persze azon sincs mit csodálkozni, hogy több rész végül nem készült belőle.

 

A 70-es évek krimisorozatainak hangulatát idéző, montázsszerű főcím után azonnal belecsapunk a Miso levesbe:

„Vészhelyzet van. Hívja össze mind a hármukat!” – hangzik fel Arashiyama felügyelő (Ryo Ikebe) szájából a film első mondata, és rögtön utána meg is tudjuk, hogy mi történt hőseinkkel a legutóbbi kalandjuk óta, amikor is felszámolták a kábítószercsempész maffiát. Ryuichi Koga (Sonny Chiba) azóta a Nemzeti Védelmi Erők légideszantosa lett, Hayabusa visszament a jakuzákhoz bérgyilkosnak, Sakura-t pedig megint meg kell menteni, ezúttal egy bibircsókos, aranyfogú sárkánytól, vagyis a feleségétől.

Sabine Kaufman-tól, egy nemzetközi jótékonysági szervezet elnöknőjétől ellopták a Fáraó Csillaga nevű, 1 milliárd yent érő ékszert. A rablók a nő kislányát is magukkal vitték, és további egy milliárdot követelnek váltságdíj gyanánt. Az ékszert biztosító társaság elnöke (Tetsuro Tamba) nem szívesen fizetne ki ennyi pénzt, ezért megbízza a csapatot, hogy szerezzék vissza a Fáraó Csillagát és a kislányt is. Az akciót a trió annak rendje és módja szerint elszúrja, a kislány kiszabadul ugyan, de sem az ékszert, sem pedig a pénzt nem tudták visszaszerezni. Kaufman asszony közben megegyezett a rablókkal, és visszavásárolta tőlük a Fáraó Csillagát. A csapat persze elégedetlen, mivel így a fizetségük is elmarad, ezért Ryuichi titokban ellopja az ékszert, de hamarosan kiderül, hogy az csak egy hamisítvány, és az igazit egy szuperbiztonságos bankban őrzik. Így a társaság számára nem maradt más megoldás, mint betörni a bankba, kijátszani a biztonsági rendszert, és megfújni a szajrét.

 

Mint látszik, igazából egy heist movie-val van dolgunk, csak a viccesebb fajtából. Az előző rész minden komolysága eltűnt, és az egész leginkább a francia-olasz vígjátékok hangulatát és humorát idézi. Egyik poén után sem fogunk hisztérikusan a földön fetrengeni a röhögéstől, és véresre sem fogjuk csapkodni a térdünket az üvöltő kacaj közepette, de a kellemes szórakozás, és némi vigyor azért garantált. A trió az egész történet alatt egymást szívatja, így már az újratalálkozás is ennek jegyében telik el. Míg Sakura nem figyel oda, Ryuichi a fejéről belevakarja a korpát (vagy mit) az italába, majd mikor Ryuichi kimegy kajáért, addig Hayabusa az orrából kiszedett ajándékkal dúsítja az ő piáját is, végül Hayabusa is kap a poharába egy kis fejvakarékot. Pfájj! Természetesen Arashiyama felügyelő unokahúga, a hihetetlenül szexi Emi (Yutaka Nakajima) is bőven okot ad a vetélkedésre, és az újabb szívatásokra. Az éttermi jelenet a film talán legviccesebb képsorai: Emi és a három tökéletlen idióta egy előkelő étteremben akarnak ünnepelni, ám az etikettet hírből sem ismerik. Az asztalon lévő összehajtogatott szalvétát a fejükre teszik, a kéz mosására odarakott vizestálból isznak, majd mikor a pincér szól nekik a szalvétáról („– Customer, your napkin!”), Ryuichi megkérdezi a többieket, hogy akarnak-e ők is enni napkint? De jópofa kis poén az is, amikor a Ryuichi-t kergető rosszfiúk megtorpannak egy plakát előtt, amin Sonny Chiba éppen egy karórát reklámoz. Aki nyitott az efféle egyszerű humorra, az remekül szórakozhat.

A filmben néhány iszonyú kínos baki is felfedezhető. Az olyan jelenetek során, mint amikor a társaság egy repülőgéppel huligánkodik, vagy amikor Sonny Chiba egy hatalmas léggömbön lóg, a város képét úgy sikerült falra vetíteni, hogy a felületen lévő díszítésminták jól kivehetőek. (Hiába, a nagy felbontás bizony kihozza az ilyen hibákat.) A léggömbös résznél viszont sokkal nagyobb gáz, hogy még a daru árnyéka is tökéletesen látszik a házfalon (lásd kép), holott az óriáslufi elvileg ugye elszabadulva repked a levegőben. Az igazat megvallva ezektől csak még viccesebb lett az egész film. Mint mondtam, ez nem egy harcművészeti film, de két egész pofás kis fight scene azért most is helyet kapott. A legvégén látható hosszabb bunyó némileg kárpótolhatja az akcióra vágyókat. Sonny rendesen hozza a formáját, és még tanítványa Etsuko Shihomi is kiveszi a részét a pofonosztogatásból. És mielőtt még valaki hiányolná: igen, Sonny most is kitép valakiből valamit a puszta kezével, és szem sem marad kiveretlenül.

 

A Karate Inferno egy szokatlan pálfordulás, és hogy miért kellett egy dögös akciófilmet egy blődli komédiával folytatni, az rejtély. Bár a Sonny Chiba akciófilmektől sosem állt messze a humor, az arányok most valahogy alaposan felborultak, de szerencsére a végeredmény azért fogyasztható lett. Ha tudunk nevetni olyanokon, hogy pl. Sonny Chiba a vizeletével oltja el a tüzet fogott Sakura-t, vagy éppen odaragasztja a társa egyik kezét az asztallaphoz, amit aztán a szerencsétlen némi körbefűrészelés után, kénytelen ott viselni a kezén az egész film alatt, akkor ez a film bőven ad okot a szórakozásra. Ha viszont többnyire mások pofánverésének látványán szeretünk élvezkedni, akkor vagy menjünk el egy meccsre, vagy pedig nézzük meg az ugyanebben az évben útjára indított The Street Fighter sorozatot. Utóbbi során nagyobb biztonságban leszünk.