Emberközelből nézve, egészséges humanista gondolkodásmóddal nincsen őrültebb és értelmetlenebb dolog a háborúnál. Ötven év távlatából, egy történelemkönyvben piros és kék nyilakat szemlélve persze sokkal tisztábbnak, átláthatóbbnak és (ne adj' isten) indokoltabbnak tűnhet egy-egy hadművelet, mint akkor és ott, a sárban vagy homokban taposva és az egészből semmit sem értve. Nem csoda, hogy a történelmi filmekben is inkább a közkatonák szemszögből szokták ábrázolni az eseményeket, amibe a néző könnyebben beleélheti magát, mint a vasalt egyenruhában feszítő komoly, idős tábornokok szerepébe, akik egy nagy asztal körül állnak és színes zászlócskákat tologatnak.

A Kelly hősei, minden idők legviccesebb és legnépszerűbb háborús kalandfilmje cinikus mosollyal ki is hajította az ablakon a „miért?” kérdés mögött gyakran megbúvó – egyes művek esetében gyakran egyenesen propagandaízű – morális indíttatást. Itt nincs szó a harc jogosságát igazoló nemes, hazafias érzelmekről: a szereplőket (akiket félig ironikusan már a film címe is hősként emleget) egyszerű üzleti szemléletmód vezeti, mikor egy profitorientált magánakciót szerveznek, hogy az amerikai kincstári hadsereg passzív és akaratlan közreműködésével némi vagyont gyűjtsenek maguknak.
 
A filmet a két évvel korábbi Kémek a Sasfészekbent is jegyző Brian Hutton rendezte, és olyan neveket szerződtetett le a filmhez, mint Clint Eastwood, Telly Savalas és Donald Sutherland. 1970-et írunk, azaz van még jónéhány év a vietnámi „konfliktus” (ahogy a korabeli sajtó emlegette) végéig. Nixon és Kissinger a győztes befejezés érdekében egyre több haderőt vetnek be, még mélyebbre nyomva Amerikát minden idők legértelmetlenebb és legnagyobb veszteségekkel járó katonai vállalásának dögbűzös mocsarába, miközben otthon a népet propagandával és tökös nyilatkozatokkal hülyítik. Zajlanak persze a békepárti tüntetések is a Fehér Ház előtt, ’68-ban színpadra kerül a Hair a Broadway-en (John Wayne eközben buzgón irtja a vietkongokat az erősen propagandaízű A zöldsapkásokban), ’69–ben a legendás woodstocki fesztivállal a hippikorszak eléri csúcspontját (Country Joe pedig elénekli fent idézett számát), ’70-ben pedig kijön a Kelly hősei (és ugyanezen évben Robert Altman elkészíti a M*A*S*H-t is).
 
Ekkoriban tehát a háborút kritizálók hallathatták bár hangjukat, a vásznon azonban még nem volt megszokott az ironikus él. Nem véletlen, hogy a fenti, nyilvánvalóan Vietnám felé kacsintgató, a politikával és a hadsereggel szemben gúnyos hangvételű filmek máshová helyezik cselekményüket (előbbi a második világháborús Franciaországba, utóbbi Dél-Koreába). Óvatos e két alkotás a tekintetben is, hogy gegjeiknek és iróniájuknak nem a harctéri események vagy az ott szenvedők szolgálnak céltáblául (talán mert az leginkább a túlságosan is kegyetlen fekete humornak volna alkalmas táptalaj): a M*A*S*H nagyrészt helyzet- és jellemkomikumokkal operál, a tábori élet elé állítva görbe tükröt, a Kelly hősei pedig az oddball comedy műfaját eleveníti fel, megannyi különc szereplőt felvonultatva, kiken mintegy állandó jelzőként fityegnek furcsa szokásaik, szófordulataik és vicceik,például Csodabogár fáradt, beszívott hangon előadott "ne gyere nekem a negatív hullámaiddal!" szövegei. Velük szemben elnéző a film humora, a katonai vezetők azonban alaposan ki vannak gúnyolva, mint ahogy a hadviselés közelről (és különösen hippiszemmel) nézve egyértelmű értelmetlensége is.

A szüzsé nem is annyira háborús opus-t, mint inkább kalandregényt idéz, melyben hőseink az ellenség vonalai mögött kommandózva, többé-kevésbé magukra utalva hajtják végre veszélyes küldetésüket (azért egy híd mindig van kéznél…). Az akció célja jelen esetben persze nem heroikus küzdelem néhány foglyul ejtett honfitársukért, hiszen a film többek között az ehhez hasonló, általában a háború jogosságát igazolni próbáló kibúvókat is megtorpedózza, csakúgy, mint a korai amerikai háborús művekre is vastagon jellemző faji előítéletekre való építkezést: az egy ecsetvonással felfestett német tucatkatonák után az első közelről megmutatott, legalább minimális jellemrajzzal rendelkező szőke tankosról hamar kiderül, hogy nemhogy nem egy elvakult, hithű náci, hanem egyenesen hőseinknek a „másik oldalon” megtalálható tükörképe, a besorozott, de a harcot a háta közepére kívánó egyén, akit szintén lenyűgöz a pénz lenyúlásának gondolata.

Ily módon válnak hát a papíron ellenséges katonák az amerikai, mohó magánakcióba kezdő csodabogarakkal együtt a film igazi protagonistáivá, az egészséges, pacifista, hétköznapian logikus civil szemléletmód megtestesítőivé, kikkel szemben elsősorban a háború hajtóerejét jelképező feletteseik állnak.

A Kelly hősei érdekes ambivalenciája két fontos dolognak is köszönhető. Az első a film fent említett morális pozicionálásából adódik: a néző, ha megpróbálja komolyan venni, amit lát, és nem csak a vicceket élvezni, hamar zavarba jön. Az alagutas jelenetben vagy a tankokban felrobbantott németek csak annyiban különböznek a szőke fickótól, hogy a cselekmény során nem kerültünk közel hozzájuk, egyébként valószínűleg semennyire nem érdemelték meg jobban a halált, mint például a – tény, sokkal viccesebb és jóképűbb – főszereplők. Komikuma nem abból a műfajból származik, ahonnan története, azaz ellentmondásba kerül. Az, hogy mennyire felróható ez a filmnek, vitatható, hiszen talán pontosan ezt az üzenetet is át akarta adni – azt, hogy mennyire könnyen befolyásolható a nézői ítéletalkotás –, de azért a főszereplők mégis egyértelműen pozitív színben vannak feltüntetve, amit a hippi-szósszal való nyakonöntés is növel.

A film szövetében rejlő másik feszültségforrás a stiláris és műfaji keveredésnek köszönhető: a környezet háborús, a történet egy kalandfilmé (eddig még működik is), a humor viszont leginkább egy könnyed komédiára emlékeztet, mely óvatosan kezeli a történelmi kérdéseket, messziről kerüli a kényes témákat (lásd a cselekmény során elhullott németek sematikus ábrázolása, vagy a náci rezsim szörnyűségeire való utalások teljes hiánya), valamint a kalandfilmek problémáit sem veszi túl komolyan (nincs híd, van híd – a viccet értjük, de a feszültség is eltűnt, amit az érdekes probléma vetett fel). Ily módon válik a film humoros és szórakoztató, a ’70-es évekre nagyon is jellemző tablóvá klasszikus karakterekkel és emlékezetes jelenetekkel, mely azonban sajnos nem rendelkezik a remekművekre jellemző erős, tudatos koherenciával.

Ha pedig kedvet kaptatok hozzá, hallgassátok meg a film során többször is felcsendülő remek hippiszámot, a Burning Bridgest!