Alig mászok fel a lépcsőn a moziszintre (idén először), máris sokkhatás ér: a Tégla üdvözlésképpen orvul, de barátságosan leordítja a fejem. Rendes ember: nyilván azért teszi, hogy legyen mivel indítanom a szemlebeszámolót. Köszönöm, Mr Tégla!

A Mammut-fikázás kötelező elem az efféle szubjektív tudósításokban, úgyhogy én ki is hagynám, legyen elég annyi, hogy már a helyszín(választás) is remekül szimbolizálja a magyar film jelenlegi elcseszett helyzetét, ezért nincs miért reklamálnunk. És igen, a sajtóiroda tényleg egy szőrmeboltban van!

Ma, vagyis tegnap kezdődtek el a játékfilmek vetítései. A sajtó nagytudású képviselői először Forgács Péter Saját halál című, videóra forgatott kétórás filmjét tekinthették meg, ezt – bár éreztem, hogy a geekz olvasóiban mérhetetlen hiányérzetet fogok az elmaradt beszámolóval kelteni – elblicceltem. Hajdu Szabolcs Off Hollywoodjára már sokkal kíváncsibb lettem volna, elvégre a rendező eddigi munkái sem okoztak számomra csalódást (kedvencem a szuperszínes Tamara), de itt nem részletezhető okok miatt végül csak a következő vetítésre, Fliegauf Benedek Tejútjára jutottam be.

Ahogy a rendező a vetítés utáni beszélgetésen elárulta, a külföldi fesztiválokon vagy formalista blöffnek, vagy egy zseniális zen műalkotásnak szokták tartani a filmet. Nos, az utóbbit semmiképp nem merném megkockáztatni, ahhoz azért még ebben a minimalista formában is túl nyilvánvalóak a rendező szándékai. A koncepció lényege, hogy 7-8 perces beállításokat látunk, a kamera mozdulatlan, a tájképszerű totálokon általában egy-egy csigalassú emberi tevékenység vagy mozdulatsor figyelhető meg, miközben különféle indusztriális zörejek-zajok hallatszanak. Mélyelemzésre nem mernék vállalkozni, már csak azért sem, mert bárhogy is igyekeztem ébren maradni, a film kétharmadánál pár percre átváltottam stand by üzemmódba. (Ha valaki a konténeres epizód „tartalmáról” tud felvilágosítással szolgálni, az a kommenteknél tegye meg. Kösz!) A jobban sikerült kompozíciók képei viszont megmaradtak bennem, csak arra nem sikerült rájönnöm, hogy mi célt szolgál ez az egész „képzőművészeti kísérlet”.

Végül, a minden idők legborzalmasabb magyar moziplakátjával büszkélkedő Lányokat mutatták be azoknak, akik novemberben lemaradtak róla. Így jártam én is, és utólag sajnálhatom, mert Faur Anna filmje a ’97-es taxisgyilkosságról hibái ellenére is émelyítően hitelesen adja vissza a magyar rögvalót. Értékelni persze ezt csak azt tudja, aki az utóbbi 5-10-15 évben végignézte, hogy szenvednek a nagynevű magyar rendezők azzal, hogy életszerű karaktereket teremtsenek. Itt sikerül, a tapló taxisok, az elvadult kamaszok meg a teljesen tompa szüleik túlságosan is ismerősek. (Az a családi ebéd  a bevásárlóközpontban…!) A Lányok a Friss levegőhöz hasonlóan elsőfilm, és ahhoz képest nem látszik rajta. Színészei Zsótér Sándortól Mundruczó Kornélon át Péterfy Boriig zseniálisak, és Fullajtár Andreát csak azért nem említem, mert ő mindig az. A két francia színésznő is remek, csak az utószinkron ne lenne olyan zavaró...