Amikor először találkoztam Ian McEwan könyvével, meg voltam róla győződve, hogy pontosan az a rátarti, mindentudó, posztmodern próza, amit tíz perc után sikítva vágok majd be a sarokba.

És ha nem készül el a filmadaptációja, talán sosem veszem a könyvet a kezembe, és nem jövök rá, hogy mekkorát tévedtem.
Ugyanis ingadozzon bár nyelvezete sokszor a bűbájosan szószátyár és az emberpróbálóan túlírt között, ez az írói stílusokat és nézőpontokat szélsebesen váltó történet valahogy beette magát a bőröm alá.

Ha nem a filmet látom előbb, még fővesztés terhe mellett sem tudtam volna megmondani, miként lehet vászonra vinni a könyv zavarba ejtően gazdag és intim világát. A forgatókönyvíró, a rutinos Christopher Hampton azonban nagyszerű munkát végzett: okosan vont össze és nagy beleérzéssel helyezett át hangsúlyokat, így a film nem csupán egy mozgó képeskönyv lett, hanem az eredetivel teljesen egyenértékű adaptáció.

A történet szerint - amelyről minél kevesebbet tudunk, annál jobb - Angliában járunk, a Tallis család házában, 1935 nyarán. A pazar díszletek, a helyenként modoros színészi játék és a kissé színpadias beállítások tökéletesen mímelik a társalgási vígjátékok és romantikus drámák ezerszer látott világát, mindössze az anakronisztikusnak ható modern vágástechnika és kameramozgások által keltett finom feszültség, vagy éppen egy, a tetőablakon bekandikáló harci repülő képe vetíti elő a kitörés előtt álló tragédiát. Az Atonement ugyanis nem kisasszonyok és úrfik cserfes szópárbajának története.

A stáb valamennyi tagja, a látványtervezőtől a zeneszerzőig (oh, azok a vonósokból, zongorából és az írógép kattogásából szőtt varázslatos akkordok!) fantasztikus munkát végzett. A szereplők nagyszerűek, közülük is kiemelkedik a kislány-Briony-t játszó Saoirse Roanan (a kisasszony friss Oscar-jelöléséhez ezúton is meleg szívvel gratulálunk), aki nemcsak kifürkészhetetlen arcával, de egész lényével játszik: gondoljunk csak arra, ahogy azok a „nevetségesen ernyedt, nem nélküli ruhadarabok" állnak rajta - az nem pusztán jelmeztervezői, de színészi bravúr is.

Feltétlenül meg kell említenünk a fiatal ír operatőr, Seamus McGarvey nevét, aki talán a legtöbbet tett azért, hogy a film ilyen csodálatosan nézzen ki. Az ő kamerája varázsolta a kórosan sovány Keira Knightley-t olyan habzsolnivalóan bájossá, ami még engem is drámai tettek elkövetésére sarkalna, ha nem is a csatamezőn, de a könyvtárszobában feltétlenül.
A mozi kapcsán azonban nem ezért válik majd legendává a neve, hanem mert megalkotta a dunkirki jelenetet! Ez az ötperces, vágás nélküli, a Bosch festmények zsúfoltságát idéző szcéna egy valódi csoda: a visszavonulásra váró katonák között szemlélődő kamerával festett borzalom-lajstrom a megszületése pillanatában hivatkozási ponttá vált, instant filmtörténeti klasszikus.

A Vágy és vezeklés, Joe Wright rendező második nagyjátékfilmje, a soha ki nem mondott szavak és az el nem csattant csókok drámája; a bűn, a feloldozás és a remény meséje; a felnőtté válás, a kérlelhetetlenül felszínre törő nemiség által örökre elmosott gyermeki ártatlanság elvesztésének szépséges krónikája.

Nem tökéletes film, ahhoz ugyanis a lenyűgöző első óra és a katarzist hozó finálé között túlságosan is elanyátlanodik; nem több és nem kevesebb, mint egy bölcsen adaptált, álomszépen fényképezett és páratlanul ihletetten elmesélt MOZI, amelynek - és ez ritkaság - az esze és a szíve egyaránt a helyén van.