Utolsó kommentek

  • Androsz: @pragmaP: Ismerem, amiről beszélsz, de ennek a könyvnek a fordítása teljesen rendben van, nem emlé... (2019.09.13. 17:59) FlashForward - A jövő emlékei
  • Carada: @Carada: Módosítanom kell a fenti kommentemet: nincs kétségem a plágiumot illreően. Érdemes összeh... (2019.04.07. 00:34) Üzenet az űrből
  • Carada: Kölyökkorom egyik meghatározó filmje volt az Üzenet az Űrből. A liabe diók, a keresztvitorlázatú h... (2019.04.07. 00:07) Üzenet az űrből
  • ipartelep: @Gábor Miski: Igen, így van, Rusznyák csaba nagyon melléfogott a "megfejtésével". A The Endlessből... (2019.01.03. 23:55) Resolution
  • Gábor Miski: @Rusznyák Csaba: Logikusnak tűnt ez a magyarázat, amíg meg nem néztem a rendező duó The Endless c.... (2018.08.23. 23:00) Resolution
  • Utolsó 20

Szocializálj velünk!

A legfrissebb filmkritikák

  • Hibás feed URL.

A legújabb előzetesek

Nincs megjeleníthető elem

VIOLENT COP, BOILING POINT, SONATINE - Kitanó Takesi jakuza-trilógiája

2007.12.21. 18:27 Wostry Ferenc

Kitanó Takesi 1947. január 18-án született és Tokió egyik munkásnegyedében, Szédzsuban nőtt fel. Az apja jakuza: az erőszak a háztartás beépített tartozéka volt. Kitanó példát vesz a fater ántipéldájából: tanul, tanul, tanul, és az egyetemen már mint mérnökhallgatót látjuk viszont. Vendégszereplése 1970-ig tart, amikor egy diáktüntetésen való részvétele miatt elutasítják az intézményből.

1972-ben másodmagával megalakítja a Two Beats elnevezésű mandzáj komikusduót. Első, azakuszai fellépésük után fél évre betiltják őket, ugyanis a publikumot és a helyszín, egy bár tulajdonosát egyaránt vérig sértik. Karrierjük ezek után megállíthatatlan: a hetvenes évek japán popkultúrájának meghatározó részei lesznek.

Filmes karrierje (amelybe 1981-ben fogott bele, Osima Goodbye Mr. Lawrence című alkotásában játszott először) több szakaszra is felosztható. Az alább tárgyalt három film alkotja a legelső elkülöníthető csoportot: jakuza-trilógiája hőseinek egyetlen konkrét célja a halál.

VIOLENT COP (1989, Szono otoko kjobo ni cuki - Vigyázat, ez az ember vad!) ****

Ez Kitanó első rendezése. Eredetileg csak a főszerepet alakította volna, ám a producerek által kiszemelt rendező kiakolbólintott még a forgatás előtt. Mindennek fényében meglepő, hogy a korábban kizárólag standup komikusként és tévéműsorok MC-jeként aktív Kitanó micsoda vaskezű konzekvenciával cseneli saját vízióját egy olyan történeten keresztül, amelyhez eredetileg semmi köze nem volt.

A Violent Cop egy öregedő rendőr története, aki munkáját a lehető legkevesebb együttérzéssel, az erőszaktevés területén azonban meglehetős vehemenciával végzi – nihilista közönyét megosztja a Boiling Point és a Sonatine szintén általa alakított hőseivel. Bár utóbbiak a törvény ellenkező oldalán állnak, ugyanolyan szadisták és hidegfejűek. Kitanónak mégis sikerül szimpátiát csiholnia irányába/irányukba, főleg mivel egyszerre mutatja őket abszolút underdognak, illetve a legsúlyosabb tragédiákat is félvállról vevő, valami döbbenetes, lakonikus eleganciát sugárzó számkivetettnek; olyasvalakinek, aki munkájába és az életbe egyaránt végképp belefáradt. Napjait legszívesebben a kocsmában, bárgyú játékautomaták zrikálásával tölti, ám a sors elől végül mégsem tud elbújni: a halál szadista gengszterek képében talál rá…

Tematikai szempontból a Violent Cop nem nyújt újat, Kitanó figurájának elődeivel számtalan szamurájfilmben találkozhattunk már, ők ugyanilyen sztoikus nemtörődömséggel néztek szembe a végzettel. Kitanó egy alvajáró bizonyosságával tántorog bele az elkerülhetetlenbe: tudja ott mi várja, csak kurvára nem érdekli.

A rendőrmindennapok egyhangúságát gyönyörűen megkomponált, csendesen szép beállítások zuhatagával illusztrálja. Formai szempontból igyekszik eltávolodni a b-filmek harsány képi világától. Meleg színek, nyugodt kameramozgás és elegáns zongoraszólamok segítségével lavírozik kellemesen unalmasnak ható csendéletek és sokkoló erőszakjelenetek között – utóbbiból a filmben van elég. Bár általában képen kívül kerül rájuk sor, Kitanónak sikerül az erőszakot a néző számára is kellemetlen közelségbe hoznia: néha mintha saját magunk is éreznénk a kínt. Acélos kitartással öklözik nyershússá az arcokat, rugdossák porhanyóssá a földönfekvőt, és az érzelmek leghalványabb nyoma nélkül lövik agyon, aki fegyvertelen – Kitanó világa nem a kegyelem világa; ő nem romantizál, hanem úgy sokkol, hogy bemutatja a valódit.

Az antihősből éppen annak a cseppnyi, ám régimódi moráljának, embersége maradékának köszönhetően válik tragikus figura, amelyet végig rejtegetni próbál. A jakuza elrabolja a szellemileg visszamaradott húgát, ezzel próbálja őt megzsarolni, és a lány kiszabadításakor mindenki otthagyja a fogát. Pozícióját agilis beosztottja veszi át, aki viszont már semmiféle erkölcsi gátlással nem rendelkezik, a drogüzletbe is szívesen beszáll. The rules may change, but the game remains the same.

BOILING POINT (1990, 3x4 dzsú gacu - Október harmadika és negyedike) *****

Hogy mennyi köze van Kitanónak, a filmesnek az általa alakított figurákhoz, azt a Boiling Point esetében két dolog mutatja jól: az eredeti cím a film forgatása kezdetének időpontjára vonatkozik (ezt egy német fanzine-nek nyilatkozta még a kilencvenes években), úgyhogy el lehet képzelni mennyire érdekelte, hogy hangzatos elnevezéssel lássa el a mozit. A másik, hogy a film első tíz percét egy kutyaütő ifi baseballcsapat szerencsétlenkedése tölti ki, szóval izgalomnak vagy urambocsá’ expozíciónak nyoma sincs. A Kitanós flegmaság bizony nemcsak a figuráiban van meg, hogy áldja meg a jóisten.

Masaki a legbénább az összes játékos között, még szép, hogy őt fogjuk a következő másfél órában nyomon követni. A csávó nem egy Karate Kid, lelkesedésnek még írmagja sincs meg benne, szerencsétlenkedése tanúiként ráadásul számunkra is nyilvánvalóvá válik, hogy a baseballnak az égvilágon semmi értelme nincs (felteszem a nem éppen amerikabarát Kitanónak is ez volt a célja), ám az abszurd „játék”, mint a Boiling Point történetének előremutató metaforája, kiválóan megállja a helyét. Hőseink élete a mindennapok helyben járásából és abszurd cselekedeteik konzekvenciáinak megéléséből áll. Újra csak a jakuzának kell közbelépnie, hogy kimentse a fiút és barátait a gyilkos unalomból: Masaki, aki egy benzinkútnál dolgozik, összeszólalkozik a helyi jakuza HMCS-vel. Hogy a kettejük közti ügyet végleg elintézze, Masaki Okinavára utazik, hogy ott az enyhén szólva excentrikus Kitanótól fegyvert szerezzen, illetve mindenféle agyalágyult kalandba bocsátkozzon. Hazatérve rájön, hogy messze nem olyan egyszerű a bosszú, mint ahogyan azt a gengsztermúlttal rendelkező baseball-edzője vele elhitette. Ráadsául a lezárás olyasmit sejtet, hogy az egész történet csak a retyón trónoló Masaki agyszüleménye.

A Boiling Point a kedvenc Kitanó-filmem.

Az egész az abszurditás homokozója (Kitanó figurájának esetében van ennek egy másik olvasata is), a hülyeség rogyásig feldíszített karácsonyfája. Masaki utazása során sokakkal találkozik, akik sok mindent csinálnak, ám tevékenységüknek a történetre semmiféle hatása nincs. A falu gazdaggyereke csúcsmotorral jár, mert szőke. Ezért Masaki beveri a fejét (tipikus agresszív Kitanó poén). Kitanó virágkalapot fon magának, és beveri a barátnője fejét. A váratlan, sunyi, lealázós-fajta erőszak mindig, mindenhol jelen van, csakhogy ez Kitanónál szabadító erejű (ahogy írtam: poén, egy folyamat végkifejlete), robbanás, ami valaminek a végét jelzi.

A Boiling Point az emberi létezés értelmetlenségének kurva nagy mesterműve, ahol a vak akcionizmus az egyetlen létjogosultsággal rendelkező viselkedési forma. És ahogy Kitanó ezt filmre viszi, az a tiszta költészet.

SONATINE (1993) *****

A Sonatine-ben Kitanó első két filmje különbözőnek látszó motívumai egyetlen konklúzív egységgé olvadnak össze: leszámol a gengszterműfaj mítoszaival, és lezárásában a narratív filmes stratégia konvencióitól is elbúcsúzik, egy bokacsuklott részeges világunt eleganciájával.

Murakawa semmit sem szeretne kevésbé, mint felnyalábolni a bandáját, és Okinavára utazni velük, hogy ott két rivalizáló jakuzacsalád között békét teremtsenek. Csakhogy engedelmeskednie kell, a dolgot az ojabun adta parancsba. Mikor megérkeznek, meglepetten tapasztalják, hogy senki nem hívta őket: Az ojabun ottani embere szerint teljesen felesleges volt túrázniuk, ám ennek ellentmondani látszik, hogy egy merényletben két embere is odavész. Murakawáékra is rátámadnak egy kocsmában, így ő jobbnak látja egy időre visszavonulni a tűzvonalból. Bandájának egy vízparti nyaralóban talál búvóhelyet, ott várják ki, hogy az ojabun otthonról utasításokkal lássa el őket. Közben el kell, hogy üssék valahogy az időt…

Ettől fogva a kőkemény gengszterek, ezek a véreskezű jakuzák gyermeteg viccekkel, infantilis játszadozással töltik napjaikat. Kabuki színházat mímelnek, tűzijátékkal fröcskölik be az óceán éjszakai egét, szumóbirkózókat majmolnak - játszanak a percekkel, a visszanyert ártatlansággal.

Kitanó óceánimádata először itt jelenik meg filmen (lásd még: Ano nacu icsiban sizukana umi). A két világ, a gengsztermiliő és a vízparti idill közti átmenetet biztos kézzel rajzolja meg, hihető még legkisebb részleteiben is. Egyaránt magától értetődő hősei számára az ellenség kivégzése és a homokvárépítés.

Csakhogy csalóka a béke, mindegyikük tisztában van a hirtelen jött nyugalom múlandóságával. Még az egymás ellen elsütött poénjaik mélyén is ott rejtőzik a gyilkolás, mert csak így tudják kiélni, felélni a végzet fenyegetését: Murakawa orosz rulettre kényszeríti néhány emberét, és csak ő tudja, hogy a fegyverben nincs töltény (rémületükön meg persze jól szórakozik). Számára sem jelent már az élet semmit, mindössze még utoljára egyszer a sors pofájába szeretne röhögni. Csakhogy a végzet szeret elszórakozni az emberrel, ez egy játékos univerzum: egy nőt sodor az útjába, aki esetleg fordíthat a dolgok végkimenetelén, aki talán megváltoztathatja magát Murakawát is…

Aki ezt most elhitte, sosem látott még Kitanó-filmet.

A rendező hősei közönyét és a halállal szemben mutatott totális ambivalenciáját gyönyörű képekbe öltözteti. A gyilkosok vidéki mindennapjait hipnotikus, igéző zenei csillámokkal festi alá (a szerző Joe Hisaishi, ki más?). Az ember hihetné, hogy az efféle audiovizuálisan dús összetevők csak ízléstelen videoklip-esztétikát eredményezhetnek, ám Kitanó szépérzéke olyannyira brutális, hogy még csak erőlködnie sem kell a csapda elkerülése érdekében.

A film végén Murakawa rájön, hogy a főnöke őt is kijátszotta. A fináléra az ojabun irodájában kerül sor, ám a harcból semmit sem látunk, csupán a fegyverek torkolattüzének hátborzongató gyönyörűségét bámulhatjuk, amint az épület előtt parkoló autók karosszériáján visszatükröződik. Lényegtelen a végkifejlet, annak menete, látványa, eredménye, utóhatása, ahogy lényegtelen az is, mikor Murakawa pisztolyát a halántékához emeli: tudja, hogy az egésznek pont így kell véget érnie.

Ez van.

BUMM.

Az 1991-ben készült Ano nacu icsiban sizukana umi (Azon a nyáron csendes volt a tenger) ugyanezt a fatalista világnézetet viszi tovább, mindössze hősei különböznek, és ők is csak életkorukból kifolyólag: a Kitanóhoz lelkileg legközelebb álló csoport, a tinédzserek világában játszódik. Aztán 1994-ben Kitanó súlyos balesetet szenved, mindössze hajszál híján éli túl. Az esemény némileg megváltoztatja az embert és filmes látásmódját.

A cikk először a Mozinetben jelent meg.

13 komment

Címkék: életmű krimi 5csillagos 4csillagos

A bejegyzés trackback címe:

https://geekz.blog.hu/api/trackback/id/tr99271656

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Chavez 2007.12.21. 19:50:27

Szép volt Feri! Nem nagyon szeretem Kitanót(bár a Fivér a modernkori jakuza eigák egyik legjobbja), most mégis meghoztad a kedvem az újranézéshez. (Bár a Szonatinát annyira utálom, hogy azt most is ki fogom hagyni!)
Szerintem a Fivér egyébként simán beillene ide negyedik résznek.

Yakuza · http://yakuza-filmes-pagodaja.blog.hu/ 2007.12.21. 22:47:08

Egyik kedvenc trilógiám, ezért örülök, hogy végre valaki promótálja kicsit. Én a Szonatinát érzem a legerősebbnek a 3 film közül; minden szinten a tökéletességet súrolja.

Lenne egy kérdésem: múltkor láttam a Too Many Ways to Be No. 1 című hongkongi filmet, amiben az egyik jelenet, szinte pontos mása volt a Forráspont egyik legjobbjának. A karaoke bárban játszódó jelenetre gondolok, amikor Kitanó 2x egymás után széttör egy fickó fején egy sörösüveget. Ezt ti minek minősítenétek? Tisztelgés, nyúlás? Tarantino-effektus? :)

Chavez 2007.12.21. 23:00:49

Véletlennek. De mivel véletlenek nincsenek, ezért nyúlás! :)

pinyin warrior 2007.12.21. 23:34:12

Szerintem egyértelmű tisztelgés. Az alkotó(k)ra nyilván komoly hatással volt a jelenet dinamikája/frappériája etc, egy pont után az ilyen akciók nem "csak" jelenetek többé, hanem tetőleges rezdülésekké válhatnak, és nem lehet őket kitörölni egy közös filmes emlékezetből. Ezt ezen a blogon nem kell bizonygatnom úgy vélem.

A film gondolom szintén pont ezt tette, mármint az alkotó megmutatta az egyik számára nagyon kedves retinastigmát, csak hát nyilvános keretek között, gondolom sok hozzád hasonló, expert rajongó örömére, vagy lehet hogy megrökönyödésére? Legalábbis amit írsz jelenet, arról a replikátor csávónak nyilván nem lenne képe eladni, hogy a sajátja.

Különben nálad most éppen összedőlni látszik a hongkongi filmiparba vetett hit, vagy mi? Te hogy gondolod? Hommage vagy Tarantito menace??

virtualdog 2007.12.21. 23:41:32

Szerintem tisztelgés, és nekem is feltűnt. (Nyúlásnak túl egyértelmű!) Egyébként én nagyon bírom a Kitano-filmeket, főleg mert annyira zavarba tudtak hozni anno... egyszerűen nem értettem, de mégis imádtam őket. :D A legjobb a fentiek közlü Sonatine, amúgy meg a Hana-bi. :)

Chavez 2007.12.22. 00:04:18

A Sonatine maga is tisztelgés!

Balfake 2007.12.22. 00:25:21

Remek cikk, de mi az a mandzáj?

Chavez 2007.12.22. 00:25:26

"Eredetileg csak a főszerepet alakította volna, ám a producerek által kiszemelt rendező kiakolbólintott még a forgatás előtt."

Azt azért említsük meg, hogy az a rendező nem kisebb valaki volt ám, mint Kinji Fukasaku, a világ legjobb rendezője! (Nekem az! :))
És mi az a "kiakolbólintott"?

Chavez 2007.12.22. 00:28:08

A manzai, vagyis manzáj amolyan stand up comedy-szerűség, amit legtöbbször ketten adnak elő. Leginkább a Hacsek és Sajóhoz hasonlítható karakter felosztásban.

bobbyperu · http://twitter.com/bobbyperublog 2007.12.22. 00:43:14

távirati stílusban: köszi a cikket. újranézést generálóan jó. kitano óriási. a giccset rajta kívül senkinek sem bocsátom meg / hiszem el. zavarbaejtően mixeli az érzelmeket, számomra ezért a legnagyobb.

virtualdog 2007.12.22. 15:40:12

Amit Kitano csinál, az valami mágia folytán szerintem nem is giccs, bár bárki mástól az lenne (mert nem tudnák így megcsinálni).

Chavez 2007.12.22. 15:58:08

Az utóbbi filmjeit látva, szerintem Kitano simán megbolondult.
Az jutott eszembe, hogy mikor még fiatalabb voltam, és még fogalmam sem volt róla, hogy ő egy színész/rendező, akkor mindig néztem valamelyik műholdas csatornán a Takeshi's Castle-t, ami ilyen vicces vetélkedő volt, és ő volt a Kastély ura. :)

Yakuza · http://yakuza-filmes-pagodaja.blog.hu/ 2007.12.22. 18:10:36

A Takesi Kastélyán én mindig halálra röhögtem magam (talána német RTL adta), az idióta vígjátékain, mint amilyen a Kantoku Banzai! is, pedig inkább a hajamat tépném a legszivesebben, ha nem ritkulna.