Hazai bemutató: 2007. november 15.

Stílusos és látványos animációs betéttel indul a film, amely kétperces dióhéjban, villámgyors snittekkel és feliratokkal próbálja összefoglalni a Szaúd-Arábiai Királyság, az Arab-félsziget legnagyobb olajtermelő országának történelmét és jelenkori helyzetét. A háromdimenziós grafikon a bevezetőben, ami a világ országainak olajtermelését és fogyasztását ábrázolja, ironikus módon többet elárul a mai világpolitikai helyzetről és a terrorizmus okairól, mint az egész hátralévő film. Az a pár másodperces képsor pedig, amikor az USA olajfogyasztását jelző magas grafikonoszlop a WTC tornyaivá változik át és persze a feléjük repülő utasszállító is megjelenik, annyira találó és intelligens, hogy egész biztos kirúgták az ötletgazdát, a film hátralevő részében ugyanis nyoma sincs hasonló kreativitásnak…

Az intró végeztével egy látszólag jól őrzött amerikai lakónegyedben találjuk magunkat Szaúd-Arábiában, ahol a helyi rendőrség egyenruhájába öltözött muszlim terroristák nagyszabású bombamerényletet hajtanak végre. Az eredmény: több száz halott és sebesült. A Királyság azonban nem szeretne amerikai segítséget kérni, így Ronald Fleury (Jamie Foxx) FBI ügynöknek, akinek egyik jó barátja is a robbanások áldozata lett, kifejezetten politikai zsaroláshoz kell folyamodnia, hogy kapjon öt napot szaúd-arábiai nyomozására. A számítógép-szakértőtől (tudja használni az internetet!) a dögös csajig (eye-candy és az iszlámmal kapcsolatos humorfaktor egyszerre) minden szükséges tagot tartalmazó maroknyi csapatának odaát hamar szembesülnie kell az övékétől erősen eltérő kultúrával. A bölcs készítők úgy okoskodhattak, ez elegendő humorforrásul szolgál majd a film lötyögős első feléhez, továbbá egy kis csipet okosságot is csempész bele, elvégre a 21. század derekán igazán meglepő dolog, hogy létezik az amerikaitól eltérő kultúra. Nehéz követni a készítők gondolkodásmódját: az, hogy a főszereplő FBI-os különleges ügynökök nem képesek felfogni és kezelni az amúgy tök egyszerű helyi szokásokat és játékszabályokat (mint például a nők helyzete Szaúd-Arábiában, a muzulmán és nem muzulmán halottak megérintési tilalma vagy a csapat igen limitált hatásköre), szerintem nem pont a szaúd-arábiaiak számára ciki, a főszereplők arroganciája pedig nehezíti a velük való azonosulást, még akkor is, ha csupán abszolút indokolt személyes bosszújukat szeretnék beteljesíteni és a nyomozáshoz tényleg jobban értenek, mint a kő hülyének beállított helyiek. Azért szerencsére becsúszik pár jó poén és a színészek is egész jól játszanak rá a jellemkomikumokra, megmentve figuráikat a nézők utálatától. (Vicces módon a film „sztárja”, a végig kifejezéstelen arcot vágó Jamie Foxx a leggyengébb, míg a legjobb alakítást toronymagasan a Farist, a csapat kísérőjéül szolgáló tisztet játszó izraeli színész nyújtja.)

A feszültségfokozásnak szánt unalmas rész végeztével, mely alatt hőseink ingerült arccal fel-alá mászkálnak, történik némi érdemi munka is (nyomozós tévésorozat beütése van az egésznek), majd beindul az akció, természetesen egyre durvább és kaotikusabb, végül pedig a Farisszal kiegészült csapat jószerivel magára marad az ellenséges területen a nagy szarban (állandó a déja vu, ez most éppen Black Hawk Down kicsiben). A film a sikeres akció utáni hazaindulással zárul, mindenki komor tekintettel, szótlanul száll fel a gépre (valahol olvashatta a rendező, hogy ez drámai hatást kelt), Fleury pedig még egy emléket is kap egy szaúd-arábiai kollegától, amit olyan értetlen arccal vesz át, hogy világosan látszik: fogalma sincs, mit kezdjen vele (otthon biztos felkerül a polcra a középiskolás baseball-kesztyűje mellé). Az utolsó jelenetek gyönyörűen jellemzik az egész filmet. Nagy bölcsességet akarnak itt átadni nekünk a terrorizmus és az ellene való küzdelem problémájának gordiuszi csomójáról, csakhogy az igazság kicsit egyszerűre sikerül, jelesen: az iszlám megrontja a szegény ártatlan mohamedán gyermekeket (még üveggolyót is adtak a nyalókáért!), akikből így ugyanúgy színtisztán gonosz ember lesz, mint a többi terroristából, pedig ha felhagynának erőszakos cselekedetekkel, az amerikaiaknak nem kéne idejönni megölni őket és minden rendben lenne. Lám, lám, Faris személye is remekül bizonyítja, hogy még egy mohamedán is lehet jó ember, ha rájuk hallgat. Kicsit sovány tanulság…

Az akciófilm világos és tiszta dolog, a politika már kevésbé, a terrorizmus pedig még nagyobb falat, főleg ha korrekt erkölcsi mondanivalót is szeretne filmjébe csempészni az ember. Peter Berg egyetlen mentsége, hogy saját képességeivel többé-kevésbé ő is tisztában volt, ezért a papírvékony mondanivalót ismert, biztonságosan használható sablonok segítségével tudta le, megúszva a nagyfokú érzékenységet és intelligenciát igénylő feladatokat, energiáit pedig inkább a napjaink sorozatainak látványvilágát idéző akciójelenetekre fordította. Azokkal pedig nincs is gond, itt legalább a Ryan közlegény óta kötelező kézikamerás rángások is indokoltak (bár fenntartom, hogy ez a módszer igazán jól csak tévén működik - lásd The Shield és társai), eltérően a film első felétől, ahol akció híján totálisan semmi értelme az állandó képremegésnek. A Királyság modora egyébként alapvetően egyszerű és nyers még a drámainak szánt részeknél is, a giccstől nagyrészt megkíméltek minket, így lehetséges az is, hogy a jól előkészített, de bántóan  átlátszó lezárás („Mit súgtál neki?…” - „Mit súgott neked?…”) valóban megindítja az ember gondolatait, csak kicsit más irányba, mint a készítők szánták. És ez, visszatekintve, valahogy jellemző az egészre, a rövid intróval, a sablonos otthoni jelenetekkel, a mohamedán kisgyerekkel, aki a jövőbeli ellenséget (a Királyság 2. gonosz terroristáját?) testesíti meg. Buta film a Királyság, de annyira az, hogy már nem szégyen nevetni rajta, sőt néhol akár még élvezni is lehet.