Spider-man utóbbi két éve a katasztrofális szerkesztői döntések sorozatának mintapéldája volt: a Civil War alapötletét, azt, hogy a szuperhősöknek le kell vetniük a maszkjukat, nem lett volna szabad még csak papírra vinni sem, nemhogy olyan gigaszériát csinálni belőle, mint amilyenhez az elmúlt időszakban "szerencsénk" volt. A Marvel univerzum jelenleg szó szerint kreatív romokban hever: a hősök egymás torkának estek, volt, aki a kormány oldalára állt, és volt, aki szembeszegült a hatalommal. Pókember igába hajtotta a fejét, élő tévéadásban vette le a maszkját - azóta pedig pokol az élete.

A Kingpin bérgyilkost küldött ősrégi ellenfele meggyilkolására, de az elbénázta, és May nénit lőtte le. Az öregasszony az intenzíven fekszik, és körülötte bonyolódik a történet, amely - ha a hülye Civil War fordulatai még nem züllesztették volna le eléggé - azóta szappanopera-szinten bukdácsol előre. A One More Day ezen legelső füzetének legfőbb problémája May néni kórházi számlájának kifizetése, Peter szokásos nyarvogó önmarcangolásával körítve.

Ebből már nagyon elég...

Astonishing X-Men #22

Írta: Joss Whedon
Rajzolta: John Cassaday
Kiadó: Marvel

Ahogy az amerikaiak mondják: "this is pretty fucking cool".

Pedig nem volt mindig az. Az Astonishing remekül indult, a sztártévés Whedon írja, mindenki odavolt. A történetei frissek voltak, lendületesek, az ötletei ropogósak, a dialógjai sziporkáztak (Whedon kiváló párbeszédíró, ellentétben a monumentálisan túllihegett Bendisszel). Aztán az egész leült, kb. mikor az új Hellfire klub feltűnt a színen.

Bár azóta sokminden történt, és az Astonishing megszülte az X-Men történetének egyik legmegátalkodottabb villain-jét, az életre kelt Danger Roomot, valahogy mégsem tudott az egész magára találni. Whedon néhány füzettel ezelőtt intergalaktikus pályára lökte a csapatot, egy idegen bolygó aggresszív népével kell megküzdeniük, akik egy szuperbombával igyekszenek elpusztítani a földet. Eddig ez a szál érdekesnek volt nevezhető, de nem vett le a lábamról.

A 22. füzet azonban mintha többet tartalmazna a megszokott motívumokból, és ezeket ügyesebben is alkalmazza. A történet csavarjai hatásosabbak, az akció epikusabb, és a párbeszédek is megtalálták korábbi lendületüket. Plusz a finálé egy nagyon állat űrcsata egy bolygó méretű űrállomás körül.

The Boys #10-11

Írta: Garth Ennis
Rajzolta: Darick Robertson
Kiadó: Dynamite Entertainment

Wostry Taipannal teljes egyetértésben vagyok, Garth Ennis szerintem is egy zseni, és Warren Ellisszel és Grant Morisszonnal hármasban nemcsak a képregényes médium, hanem a narratív/kreatív cuccok jelenlegi királyai. A Boys annak idején úgy lett beharangozva, mint az új Preacher, amitől ugyan egyelőre messze van, de Ennis olyan korábbi munkáinak színvonalát, mint a Hitman, simán megüti.

A címszereplő „fiúk” egy olyan, az amerikai kormány által titokban működtetett különleges osztag, akik a szuperhősöket felügyelik, és ha kell, megbüntetik (Ennis szuperhős-utálata legendás). A 10. füzet egy cseppet nyögvenyelős krimihistória végére tesz pontot, amelyben egy meleg srác meggyilkolásának gyanúja terelődik a mozgót és mozdulatlant egyaránt megbaszó Tek-Knightra – Ennis természetesen a legutolsó vulgáris poént is kisajtolja ebből a szánalmas figurából, majd az egész sztorit megcsavarja, a végső morális konklúzió érdekében. Annak ellenére, hogy Tek-Knight „betegsége” poénok százait szolgáltatta, maga a sztori a The Boys eddigi leggyengébb kalandjának bizonyult. Ám egyet se féljetek, hiszen jelen esetben Garth Ennisről van szó: olyan epilógussal zárja a füzetet, amely egész egyszerűen, még Ennis-mértékkel mérve is, HIHETETLEN. A fickó egy zseni, mondtam már?

A 11. füzet jórészt expozíció, ám mivel Ennis-sztoriról van szó, ez azt jelenti, hogy még így is jobb, mint az egyéb képregények 99%-a. Hőseinket az oroszt tundrára hívják, mivel egy isten háta mögötti, állandó hóvihar tépázta városban sorra halnak a szuperhősök, amely gyilkosságsorozatban, úgy tűnik, egyaránt benne van a ruszki maffia és a CIA keze. Plusz ebben a füzetben lehet szerencsénk minden idők leggusztustalanabb pizzafeltétjéhez, valamint megtudhatjuk, hogy Wolverine a karmos kezét rejszolással erősíti. (A füzet alcíme „A dicsőséges ötéves terv”, amely egy egykori orosz szuperhőscsapat neve is egyben.)

Robertson hozza a maga nagyszerű formáját, részletes, realista, mégis gyakran groteszk mód túlzó képei Ennis talán legjobb alkotópartnerévé teszik.

Ultimate Spider-Man #113-114

Írta: Brian Michael Bendis
Rajzolta: Stuart Immonen
Kiadó: Marvel

Nem vagyok éppenséggel rajongója a Marvel „Ultimate”-füzeteinek – és akkor még cizelláltan fogalmaztam. Nem vagyok híve a „felmelegítésnek”, a korábban elmesélt történetek remake-elésének – egy olyan médiumban, amely a kreativitást mindennél előbbre helyezi, az ilyesmivel az alkotók saját magukat árulják el.

Bendis USM-jét (mert hát tényleg az övé, a kezdetektől ő írja) sem szeretem. Been there, done that. A figurák modernizált változataitól nem dobom el magam: bár Norman Osborn már-már omnipotens Green Goblinja első felbukkanásakor a maga ördögi módján valóban ígéretes szörnynek látszott, csakhogy túl van fejlesztve a figura. Személyében mintha maga a Sátán masírozna végig a képregény lapjain, kisujja mozdulatára széjjelrobban a Triskelion (Nick Fury szuperbörtöne), pár jól irányzott tűzgolyóval leszedi az őt üldöző Apache helikoptereket, stb. UNALMAS! Túl sok! A szökésekor több másik szuperbűnöző is kiszabadul, közülük a 114-es füzetben Electróval bunyózik egyet Peter. Ilyet is már hány ezerszer olvashattunk? Ez az „Ultimate”-dolog, ez gyilkosan unalmas.

Immonen rajzai a sorozat emblematikus grafikusának, Bagley-nek a munkáinál kevésbé tűnnek rajzfilmszerűnek, leginkább a nemrégiben elhunyt Mike Wieringo stílusára hasonlítanak (akiről egy gyönyörű fekete fehér egyoldalas rajzzal emlékeznek meg a 113 végén.)