Nekem az a küldetésem, hogy szóljak: noha Jodie másodlagos nemi jegyei nagy szemérmetlenül be-belibbennek a kamera látszögébe egy végprimitív hatásvadászat csúcspontocskáiként, mindez nem tart annyi ideig, hogy a jóravaló – és szemérmetlen – néző kielégülhessen. A másik én fennmaradó, sokkal prűdebb és sokkal hosszabb hányadában pedig egész egyszerűen nincs okunk semmilyen élvezetre.

Erica Bain (Jodie) rádiós megmondó, aki diktafonnal sertepertél New „a világ legbiztonságosabb városa” Yorkban, és nemcsak hogy hallja a űberurbán szuperorganizmus minden rezdülését (játszótéri labdapattogás, metró zakatolása, etc), de – foglalkozási ártalom – a hallottakat naiv próza formájában (f)el is mondja a műsorára fogékony sokaknak. (Nők Lapja on the air.) Még el sem kezdődött, a filmre konstans háttérzajként máris rátehénkedik Foster szakkommentátori jelenléte, ami Hajdú B. elhivatottságával karattyolja végig a játékidőt. (Ennek szükségességét erősen kérdőjelezi meg, hogy az egy közepesen alulírt Baywatch elnagyoltságával operáló dramaturgia korántsem bergmanosan enigmatikus krízishelyzetekkel szembesíti hegyes tekintetű főhősnőnket.)

Az esküvőre készülő, a világvárost éppen ezért kajszibarack- és rózsaszínben szemlélő Ericát orvos jegyesével együtt helybenhagyják jól a Central Park antagonistái. A műsorvezető megússza pár hetes kómával, kedvese azonban már soha többet nem élhet a paraszolvencia és a raktári nyugtatók dézsmálásának evilági gyönyöreivel. (A geekz szerkesztősége a Lostból és a Terrorbolygóból is rémlő Naveen Andrews formálta, látens férjet saját halottjának tekinti.) Erica világlátása besetétedik, univerzális félelemmel, tárgytalan paranoiával küzd. Szinte hallja, ahogy a Nagy Almát belülről rágcsálja a csúnyarossz, jogállamokra jellemző, adminisztratív-bürokratikus módszerekkel kipucolhatatlan bűnözés. A forgatókönyv filmtörténeti jelentőségű leleményének bőszen engedelmeskedve (úgy se találnátok ki:) kényelmesen kontemplatív szerepét élvezetesen inspekciózusra cseréli, és instant önbíráskodásba kezd egy kínai piacon vett marokfegyverrel. Ha valaki csintalankodik a hátsó ülésen, vagy beszól a metrón, annak: annyi.

Foster törékeny vállainak tehermentesítésére Neil Jordan hihhhetetlen arányérzékkel vezényli a történetbe a cast kettes számú PR komponensének, Terrence Howardnak zsaru karakterét. A rokonszenves, paragrafusok és sztárügyvédek béklyózta Mercer nyomozó a műsorvezető kéretlen narrációjához hasonlatosan hangoztatja unos-untalan az írott törvény fennhatóságát (brutális elvhűségének mellőzhetetlen demonstrációjaként), és már feltűnésének pillanatában triviális, hogy ha odáig fajulna az elbeszélés, és rajtakapná, minden teketória nélkül durrantaná fejbe a poszttraumatikus, szőke bűnvadászt. Fel sem ötlene benne a kollaboráció lehetősége. Ááá, dehogy.

A Síró játék babérjait lassan, de határozottan elkártyázó Jordan hol a steadycam idióta csavargatásával, hol a meghasonlás ultrarövid frekvencián sugárzott, felszínes boncolgatásával (lásd cím) próbál fazont szabni ennek a bosszúfilmes közhelyeket hangos gondolkodások kíséretében csúcsra járató, simulékony matinétölteléknek. Felesleges vesződés, az eredeti célközönséget (unatkozó háztartásbeliek és távirányítóhoz nőtt nyugdíjasok) úgyis csak az érdekli, hogy az Erica szerelmét anno agyonagyaló csőcselék megkapja-e a magáét.

Őket ezennel hidegverejtékes kétségek között hagynám.