Mielőtt oktondi lajstromba venném a Kis és Animációs filmek szakaszában összegereblézett, debütáns darabokat, felhánytorgatnám a Pannónia Étterem újabb igénytipró mesterfogásait, és megidézném a díjkiosztó szándékolatlan, bohém humorát, ejtenék pár szót a dokumentum szekcióba végtelen nyugalommal besorjázó, Tibet, a száműzött országra keresztelt másfélórásról. Egyrészt érdemes és tanulságos 90 percig nézni, hogy a leglételemibb emberi jogokba vetett hit, illetve a magukat azokkal kiplakátoló, dülledtkeblű hangoskodók ténykedése (értsd: hangoskodása) a leggyámoltalanabb anyagi érdekek ébredésekor – tehát, amikortól számítanak a dolgok – már legfeljebb odvas fabatkát érnek (mert, ugyan ki a tök húzna újat a gazdasági szuperautoritás Kínával?). Továbbá szerfelett szórakoztató a zimankós Tibet nagyhatalmilag tűzzel-vassal kergetett futball válogatottjával való akárcsak felületes ismerkedés.

Evidensnek tűnhet, hogy főleg Mao Ce-tung-ék nézték ferde szemmel (ééérted) a gyolcsaikat szilaj mozdulattal letépő, vad önkívületben labdakergető szerzeteseket, pedig nem. A negyvenes években a régens láma maga tiltotta be a focit, mondván túlságosan elvonja a kolostor meditatív mezőnyének figyelmét a magasztosabb alfa-állapotoktól. Az indiai és nepáli menekülttáborok liberálisabb közege azonban már eme esendően földi, infantilis ösztönök termékeny táptalajának bizonyult. 2001-ben odáig fajult a „tibeti” labdarúgás, hogy egy országgal, elismert döntéshozó szervvel, államformával, urambocsá: saját ingatlannal nem rendelkező népség (kollektív identitásának legzajosabb demonstrációjaként) Grönland hasonló szakágbeli legjobbjainak eresztette nemzeti tizenegyét. Az első válogatott mérkőzés a szervezés elméleti síkjairól nem a legkönnyebben lépett a rögvaló zöld gyepjére, Kína ugyanis embargóval fenyegette meg a fagyos szigetországot. (Noha a nézőtéren ezalatt csak az én vihogásom törte meg az unott csendet, a kommentekben igazán megnyugtathatna valaki, hogy ennek az internacionális (sport)diplomáciai háromszögnek azért – ha csak iciri-picirit is, de – van egyfajta, mosolycsalogatóan groteszk bája.) Az eredmények azóta sem túl hízelgőek, mégis, feszengő magyarázkodás helyett az edző minduntalan mámor-ittas szavakban emlékezik fiai heroikus helytállásáról. És – annyi sok szövetségi kapitányunkkal ellentétben – neki hiszek.

6782334169 kisjátékfilmről nem egykönnyű írni: a hangulatukban, narratíve, képileg, koncepcionálisan, mindenhogyan szerteszét irányuló alkotások szúrós kesze-kuszaságként nehezen megragadható, nem túl kritikusbarát egyveleget képeznek. Szerencsémre több celluloid-jelölt is feltekerhető egy gondolatilag közös nevezőre, mely mélyén az az égető kérdés lapul, hogy létezhet-e nehezebben kikúrálható kór az információs társadalomban szövődő (pár)kapcsolatok számára, mint az effektív kommunikáció-képtelenség?

Egyértelműen nemleges válaszok egész hada került vetítésre. Az izraeli Noisy Silenceben szakítás után értetlenül álló, magányos srác szobájában legelész körbe a kamera a különböző használati- és dísztárgyakon, s közben megszólaltatja az azokhoz fűződő emlékeket, imigyen rekonstruálva a románc hanyatló ívét. Az ugyanezen nemzeti színekben induló On the Same Floor apa, fia és egy kettejük viszonyát nem elhanyagolhatóan megmérgesítő prostituált triászát meséli majdnem solondzi bizarrsággal, a rövidfilmek tétován elszabott terjedelmében (ez utóbbi tünetet egyébként a fesztivál legtöbb versenyzője szenvedte): elfojtott, artikulálatlan vágyak és sunyi érdekérvényesítés a panelben. A görög House of the Olive Trees egykoron lelkes szerelmesei is hasonlómód nem tudják kibeszélni a tartós boldogság útját álló problémáikat.

A spanyol direktorok finoman és jó érzékkel: humorba panírozták vonatkozó kikeltéseiket. A Game Therapyban az elridegült férjet, feleséget egy szembeszomszéd házaspár vegzálja játékos utánzással, a határsértés illúziójával kecsegtető kapcsolatfelvétel azonban kudarcra ítéltetett. A The Relief egyetlen jelenetében az átellenes műszakok miatt párpercessé csökevényesülő, kizárólagos együttléteiket érzelemszegény megtermékenyítési kísérletekkel elütő házasok esnek egymás genitáliáinak. A rutinná vált nyalakodások és dugaszolások alatt a látszólagos fesztelenség ellenére képtelenek érdemleges, intim párbeszédre. Kompakt, aranyos, sőt: happy enddel kecsegtető hispán etűd a Wavelength, melynek forgatókönyve egymástól pár méterre araszoló autók sofőrjeit boronálja össze az autórádió, egy kívánságműsor és maroktelefonok által relativizált távolságokon keresztül. Azért van remény.

A communication breakdown legszellemesebb megfogalmazásával, a Delay-jel Florian Kaltenbach hozakodott elő, történetének zenész (…) hőse ugyanis egyszer csak arra ébred, hogy problematikus hosszúságú fáziskéséssel hallja meg a hangokat. Így válik legitimmé az az érthetelen passzivitás és közönyös lomhaság, ami miatt barátnője és munkatársai korábban hátat fordítottak neki. A verbális, illetve egyéb adatátviteli rokkantság tárgykörébe sorolhatnánk továbbá a páciensét titkolható információk reményében péppé-pürévé hiába agyaló kihallgató tiszt (Lullaby for a Boy), valamint a halálos kimenetelű tragédiát indirekten mobiljához való nem értésével okozó nyugdíjas apuka történetét (The Incident), de ennyire azért nem vagyok vicces.

Kellemesen szőrborzoló gegparádé a Bad Dreams című svéd horror, okos, de ívtelen tragédiamozaik a rendezőként Inárritu ösvényein meginduló Elvind Holmboe-Salmón A Tooth for an Eye-ja, és nem árt tudni André Hörmann poroszosan pedáns, fatalista filmjéről, a breathless-ről sem, mely az új autók illatába bóduló, jóléti társadalmat szembesíti önnön dehumanizáltságával.

A nagyjából egységes minőség a korábban már citált, vágás nélkül körbefahrtolt Utóirat szerzőjének segítségével érte el legfájdalmasabb mélységeit. Érthetetlen, hogy Fogaras Gergely az ízlésesen precíz Utóirat után (amiért idén újra előtte landolt a Kodak különdíja – joggal) hogy tudott egy ilyen, szinte minden szempontból akkurátusan szar valamivel előhozakodni (merő elrettentésül írom le a címét: Jamais Vu). A főszereplő ikerbigék bokszerfeszegető szépsége képtelen volt kompenzálni a szövegkönyv, a fényképezés, az elbeszélés, a vágás, a stb. sajgó dilettantizmusát. Mindezt durván tetézte, hogy a két nő a száját beszédre is használta. Ahh, Kovi milyen jó kis filmet rittyentett volna ebből a szürreális lávsztoriból, ugyanezzel a casttal… 

A terítékre kerülő 16 animációs film ambícióit tekintve brutális szélsőségekről tett tanúbizonyságot. Akadtak ötletszerénységben az íztelen-szagtalan wc-illatosító reklámokat alulmúló-féleségek (Solomon Grundy, The last Cigarette, Visszaszámlálás), mely – legfeljebb rutinszerző ujjgyakorlatokként funkcionáló – rajzocskák inkább csak bátor egyszerűségük miatt értékelhetőek. A Sebaj Tóbiás zsíros gyurmavilágát és gyermeki bumfordiságát felidéző Closed, és a szexuálisan édin túlhevített, kisiskolások érzelmeivel elhancúrozó Lupe & Bruno stop-motion munkák már leleményesebb, dinamikusabb dolgozatok. Hasonló technikákat használ a szlovák The Fable about Nail is, ahol azonban a megszemélyesítés gáláns írói gesztusaként egy barkácsműhely szerszámai kelnek életre: beverődni félő szög és eltökélt kalapács szenvedélyes macska-egér harca sarkallta ha nem is körömrágcsáló, de majdnem indulatos szurkolásra a mozi közönségét. Hasonlóképpen északi szomszédjaink műve a kavicsokból, törmelékekből (mások szerint müzliből) megformált, bátran játékos Pik a Nik. A százfogú polipszörnnyel való viaskodásba torkolló, békés, tengerparti kutyasétáltatás valódi dráma: az idilli és horrorisztikus történések között egy (igaz, talán csak zabpehelyből kirakott) jellem fejlődését csodálhatjuk.

A már éppen nem aktuális pc játékok cgi felkészültségét hirdető The Wrath – a Jamais Vu szerepét eme szekcióban betöltve –  mutatja meg, minél nincs alább. Önértékelési zavarban szenvedő, cselekményt túldimenzionáló zene és göcsörtös dramaturgia jellemzi ezt a látványosan becsvágyó, feleslegesen sokdimenziós, shyamalani csattanóval fárasztó kísértethistóriát. 

Andy Garnica ZinQuenta-ja kifinomult módozatokkal zsákmányolja ki a mélységélességben rejlő lehetőségeket, mindemellett megkapóan egzotikus, saját (?) mitológiát hív életre. A germán illetőségű Eels (rendezte Martin Rahmlow) megjelenítésében, forgatókönyvében, szellemiségében egyaránt a legelegánsabbnak találtatott nálam. Hogy az esténként mindig lába-kélő, női aktszobor után méretes kofferrel, ólomlábakon bolyongó, bronzbőrű, ballonkabátos vándor morbid és ókori szimbólumokkal zsúfolt, filozofikus útja hova tart, és miért, azt ugyan nem tudom, a filmet mégis átitatta egy őszinte komorságú, plátói sóvárgás, ami az Eels kötelező érvényű beszerzésére ösztönöz.    

A programfüzet tanúsága szerint voltak még nagyjátékfilmek, a speciális kategória pedig „Roma-kép” alcímmel gyűjtött magába további darabokat. Ezekről meg látatlanban ugye nincs értelme. A Produceri Fórum a „kreatív” kifejezés unos-untalan ismételgetésével próbált a szakma begyöpösödött megítélésén változtatni, míg a Fiatal Kritikusok kerekasztal-beszélgetése során csak nem sikerült egyetérteni abban, hogy akár elitista magaslóról, akár glossza-orientált bulvárcinizmussal, de ma Magyarország kritikusi társadalma lényegében képtelen úgy nyúlni a mainstream popkultúrához – a képregényhez hasonlatosan –, ahogy illene.

Hiába szólt rám a Főnök, hogy ajándék lónak nem illik a tátongó fogágyát se, én mégis feltennék egy frivol kérdést: láttatok már olyan rántott sajtot, aminek panírja – oldalanként – vaskosabb, mint a… a „sajt”? Mert én igen. Mindegy, a díjátadáshoz már csak kellemes, mókás emlékek fűznek. Az időrendben első két plakett címzettje igazolt hiányzását töltötte valahol máshol, az ettől némileg elkedvetlenedett konferanszié pedig lélekben talán túlságosan is ráállt a nyertesek mellőzhetőségére. Ennek elsődleges okfolyományaként a nevük hallatán már a színpadra feldzsaló díjazottak közül is nem egy lett házon kívülinek nyilvánítva. A főállásban Duna Televíziónál műsorvezető D. Tóth Kriszta vállának gyengéd kocogtatásával nyomatékosított, szláv törtségű „ájm eksöli hír” mondatnál akkor, ott, kevés tréfásabbat vehetett volna szájára az ember.