Az Amerikába szakadt magyar szülők Magyarországra visszaszakadt (és újabban ismét a tengeren túl munkálkodó) fia, Antal Nimród letette az emelt szintű rendezői vizsgát. Már a kissé egyenetlen és túlzsúfolt Kontrollon is látszott, hogy jól fejlett vizuális fantáziával bír az eredetileg egyébként horror-sminkesnek, majd operatőrnek készülő rendező, de a hollywoodi fejeseknek bizonyíték kellett rá, hogy tehetsége fegyelemmel és alkalmazkodóképességgel (azaz: stúdió-kompatibilitással) is párosul.

Az alapszituáció pofátlanul egyszerű és ismerős: az isten háta mögött járunk, egy házaspár eltéved, autójuk lerobban, így az éjszakát egy világtól elzárt, nulla csillagos motelben kénytelenek eltölteni egy perverznek tűnő (és később annak is bizonyuló) portás szíves invitálására. Újdonság a szokott szcenárióban mindössze annyi, hogy ezúttal nem hasadt elméjű Norman Bates-klónokkal vagy bőrpofájú favágó-szakmunkásokkal kell hőseinknek konfrontálódniuk, hanem snuff-filmet gyártó gyilkosokkal, akik szereplőiket a motel vendégeiből toborozzák. Amy és David, akik egyébként épp válófélben vannak (újabb eredeti dramaturgiai fogás) megneszelvén a barátságtalan helyiek intencióit, természetesen szökni próbálnak.

Bármilyen valószínűtlen, de Antal meg tudja tölteni feszültséggel ezt az erősen anorexiás sztorit. Elegánsan és kellemesen lassú tempóban vezeti be a nézőt a cselekménybe, hogy annál nagyobban szóljon, amikor rákapcsol. Különösebb vizuális flik-flakok nélkül, sok közeliből és beszédes, de nem hivalkodó beállításokból teremti meg a tenyér-izzasztó hangulatot. A slashert ígérő szüzsé ellenére vért alig látunk, a Variety nagy tudású kritikusa ennek ellenére felfoghatatlan kegyetlenséget vizionált a filmbe, aminél nagyobb implicit buksisimit talán nem is kaphatott volna a mi rendezőnk. Az 'A' és 'B' kategória közt kötéltáncoló Kate Beckinsale és Luke Wilson páros produkciójára sem lehet különösebb panasz, előbbi hitelesen adja a depressziós, gyerekét gyászoló nőt, utóbbi pedig alkatilag is alkalmas az unalmas átlagember szerepére, a gyatra dialógokról, pedig nem ők tehetnek.

Az Elhagyatott szoba tehát, mint vizsgafilm tökéletes: ami jó benne, az Antal érdeme, ami nem működik, arról nem ő tehet. Az ordas klisékre építő sztoriból többet nem lehetett volna kihozni, sőt, egy kevésbé határozott rendezővel akár Arany Málna díjas szemétként is végezhette volna. Ehelyett egy korrekt ujjgyakorlat, és a jelenkori horror-trendek bátor szembevizelése lett belőle, amire viszont aligha fognak később a műfaj rajongói emlékezni, hacsak úgy nem, hogy „ez volt az a film, amivel anno Nimród beköszönt Hollywoodba”.


Kár, hogy a producereknek nem jutott eszébe az, ami a Tarantino-Rodriguez párosnak a Grindhouse-project kapcsán igen. Azaz, nem csupán az egyes, lejárt szavatosságúnak hitt stíluselemeket megidézni, de egy laza posztmodern gesztussal az egész filmet retro-ruhába öltöztetni. A cselekmény idejét az ötvenes-hatvanas évekbe helyezni, fekete-fehérben forgatni, és (még több) Hitchcock utalást belecsempészni. A Fűrész féle vérbentocsogó horrorokkal szemben lett volna esélye egy nyíltan felvállalt suspense-projectnek.