Grizzly Man. Amerikai-német, 2005.
A Medvebarát néven dvdforgalmazásba kerülő dokumentumfilm címszereplőjének, Timothy Treadwellnek (a továbbiakban Tim) 13 évig tartó, ugyehogymégiscsak szuicid grizzlyközi kirohanásai legfeljebb másfeledik blikkre tűnhetnek (sötét)zöld aktivitásnak, merő medvevédelemnek. Tim ugyanis a színlelt elfogadásban, teljesítmény- és szerepkényszerben fajtájától végérvényesen való megcsömörlés, a paranoid embergyűlölet és (sznob latinossággal élve) az eszképizmus négykézláb gesztikuláló, öntudatlan nagykövete volt, aki addig szerette bolygónk legbrutálisabb szárazföldi ragadozóit, amíg az egyikük viszonozni bátorkodott eme érzelmet… hogy is mondjam: kulinárisan. Íme egy igaz, emberi történet, amiben a medvéktől kezdve a rókákon át az evolúciós ösvényen rükiben cammogó Timig – még, vagy már – senki sem ember. Csak a statiszták, és az előre és utólag okosok, akik már mikor megmondták, hogy „Vigyázz, támadni akar!”
Barátunk vadonba menekülése a zord Alaszka rideg tájain korántsem egyedülálló. Talán a farkasok vizelési és étkezési szokásait (Egeret. Mindenestül. Nyersen.) elsajátító Farley Mowat (Ne féljünk a farkastól!), és az ezüsthátú rokonainkért életét adó Dian Fossey (Gorillák a ködben) kapta anno a legnagyobb sajtóechot, Tim tragédiája – konténernyi nemessége, önzetlensége és jóindulata ellenére – mégis inkább Steve Irwinével rokonítható. Ismeretterjesztése ugyan hanyagolhatatlan, a tulajdonképpen ártalmatlan kocafotósok és a racionális, hosszú távon populáció-stabilizáló parkőrség elleni, türelmetlenül diétázó húsevők hűs árnyékából vezényelt szélmalomharc alig hasznosabb, és pontosan annyira biztonságos szenvedély, mint krokodilokat tantrikusan dögönyözni, vagy rájáktól szívmasszázst kérni.
Mindennek tetejébe Tim duhajos pozőrködése, irritatív modora és heteroszexualitásának kéretlen szóbeli bizonygatása sem könnyíti meg a személyével való lanyh barátkozást, és amilyen kényesen feminin hanghordozással odaveti a féltonnás Mr. Chocolate-nek, hogy ájlávjú, na, azzal Andrássyra való parádézót lehetne kitéríteni trendi hitéből forrómeleg augusztusi délutánokon. Animálpornóról szó sincs, de érződik minden kockán – akár a fáknak pityergés, akár a félfriss medveszar áhítatos tapogatása alkalmával – az a természettel való naiv, és megrendítően őszinte, spirituális-testi egyesülési vágy, ami ilyen szinten példátlan. És ami töprengető morbiditással végül is beteljesedik. Akkor most jó, vagy rossz, az ami történt vele, vagy amit csinált? A rendező Werner Herzog – mi mást tehetne? – Tim száz órányi nyersanyagából kiszemezgetett felvételek közé ékelve pro, és kontra szólaltatja meg az ilyen-olyan áttétellel érintetteket. Lelkesedése inkább a szenvtelenül antipatizálók véleményét hitelesíti: az elragadtatott gyászolókkal rokonszenvező kitartások és ráfahrtok-rázoomok alatt dilettantizmusból előpálló mesterkéltség szaglik, sajnos. Hol vannak a Zuhanás a csöndbe lopott pillanatai, könnyei? Ráadásul taníthatatlan érzékkel néha pont azokba a képsorokba sikerül belepofáznia, amit a szellő alig hallható, konok zúgása tehetne fennköltté, és különben is, Herzognak se érzéke, se hangja nincs kommentálni. Ami a magyarázó narrációt illeti, néha még egy dokumentumfilmben is beszédesebbnek hat a kép. (Kérdezzétek csak meg Ruggero Deodato-t ;-) Mentségére szóljon, hogy goromba hatásvadászatra sosem vetemedik, záró tanulság gyanánt alig mond ki többet, mint amennyi feltétlenül szükséges, valamint remekül sikerült összevágnia egy egyszerre trágárságában muris és drámaian szánalmas jelenetet, amely után emberpróbáló feladat, hogy a Tim hamvainak szélhangos szétszórása alatt ne A nagy Lebowski végére asszociáljunk. Mindent összevetve, a direktor munkáját jól, de kicsit kilóra végezte el. Tim történetét, társadalmi meg- és elítélését alázattal öntötte beszámolókba és véleményekbe, miközben hősének Százholdas Pagonyra való személyiségzavarai és az extremitásának mélyén sunyin búvó, kulturális visszáságok a sok interpretáció mögött, a hangsáv még éppen érzékelhetetlen tartományaiban duruzsolnak. Talán jól is van ez így. Csak Herzog bosszantóan tört, medvekergető angolságát tudnám feledni... A felirat az interjúalanyok neveit okosan kerülgetve, jó érzékkel, szokható ütemben libikókázik a kép alsó és felső széle között, ráadásul helyenként szellemes prüdériára vetemedik (pl. mutherfuckers = anyaszomorítók), a puritán, lényegre törő menühöz pedig igazán bűbájos hátteret biztosít a medvéket póráz nélkül sétáltató Tim és a vége-főcím countryzene 40 másodpercenkénti ismétlődése. Elnézhetjük hüledezve jó darabig, délceg őrültünk negyvenegyedik alkalommal is sértetlenül masírozik el kegyeltjei között. Most már örökké járhat a korsó... Az extrákat egy szóval össze lehetne foglalni ("Előzetes"), a munkaköri leírásomban azonban ennél többre köteleztek, ezért bepróbálkoznék egy költői kérdéssel. Ha a játékfilmek ilyetén opciói többnyire a forgatási körülmények instant rekonstruálásából (azaz: kvázi-dokumentumfilmekből), a kapcsolódó filmografikus és biografikus diákból és jegyzetekből, a megszólaltatott készítők és közreműködők rövidebb-hosszabb ömlengéseiből, a filmre járulékosan aggatható, rendezői és egyéb audiokommentárokból verődnek össze, egy ritportokkal szabdalt, végignarrált életrajzi doku önmagán túl milyen járulékos ajándékocskákkal lepje meg a kedves és mélyen tisztelt fogyasztót? Maga a trailer egyébiránt - a film lomha csordogálásából vajmi keveset sejtetve-felvállalva - stilisztikailag a mainstream farvizén süvít. Hiába, no, másutt sincs ez másképp. Ami tehát a tálalást illeti, a Budapest Filmnek összességében nincs szégyenkeznivalója, az egylemezes kiadvány minősége és szolgáltatásai minden jogos igényt következetes mértéktartással elégítenek ki.
A Tim által használt handycam, és Herzog apparátja sem a HD és BlueRay forradalom hajnalát (s mindjárt alkonyát) sürgető képponttéboly jegyében került kiválasztásra, és meghatározó témáiból (állványos riportok mackókról, emberekről) kifolyólag a többnyire statikus kép is alapvetően kontrasztos, durva színekből tevődik össze, így a rokonlelkű pixelek illetlen mérvű csoportosulásai igazán fel sem tűnnek. Amúgy is, kit zavar az, vagy a 2.0-s, kizárólagosan angol hang, amikor a minimálisan hangyányi zajosság és általános viseletesség elválaszthatatlan sajátja a dokumentumfilmeknek?
Utolsó kommentek