Aligha találni olyan, a legfontosabb fantasy írókat felsoroló százas, vagy akár ötvenes listát, amin ne szerepelne Peter S. Beagle neve. Igazi reneszánszember ő, akinek munkássága messze nem merül ki a hírnevét leginkább megalapozó fantasztikus írásaiban, ezek mellett ugyanis tevékenykedett és tevékenykedik mindmáig dalíróként és -előadóként, valamint forgatókönyvíróként (az 1978-as Gyűrűk ura animációs filmet is ő jegyzi), szerteágazó érdeklődési köre, klasszikusnak mondható műveltsége pedig jól tetten érhető sokrétű, filozofikus fikciós műveiben. Nálunk, mint a legtöbb, a fantasy fősodrától néhány lépéssel arrébb helyezkedő alkotó kicsit kevésbé ismert, bár a 2000-es évek derekán a Delta Vision kiadó eléggé nem magasztalható módon, Kleinheincz Csilla pazar fordításában szerencsére kiadta az életmű legfontosabb darabjait. Kivéve a fő művének számító Utolsó egyszarvút, mert arra már korábban lecsapott a Ciceró, de üsse kő, lényeg, hogy hozzáférhető magyarul. Utóbbiról egyébként jó eséllyel még az is hallott, akinek Beagle neve az égvilágon semmit nem mond, vagy a fantasyhez fűződő viszonya kimerül a Harry Potter-filmek ismeretében, hiszen 1982-ben egy azóta klasszikussá, és a karácsonyi tévéműsorok örök favoritjává nemesült feldolgozást is kapott, ami nem csupán kiváló adaptáció, de egész egyszerűen az egyik legszebb és leginkább időtálló rajzfilm, ami valaha készült.

Örök tavaszba merevült, álomszerű rengetegében tengeti napjait a névtelen, romlást és halált nem ismerő, hófehér és tökéletes egyszarvú. Nem öregszik, nem változik, így környezete sem. Ám egy napon két messziről jött vadász téved az erdőbe, akiket kihallgatva borzasztó gyanúja támad: lehet, hogy ő fajtájának utolsó képviselője. Egy kerge pillangó hamarosan megerősíti félelmét, ugyanis a szóbeszéd szerint, talán nem is olyan régen, az egyszarvúak a rettentő Vörös Bika elől menekülve nyomtalanul eltűntek a föld színéről. Így hát legendákban született főhősnőnk (mert mi más lehetne a szűziesség jelképe, mint nőnemű?) berzenkedve bár, de megteszi az elképzelhetetlent, és erdejét sorsára hagyva nekivág a sivár és ismeretlen külvilágnak, hogy megtalálja elveszett társait. Azonban egy halhatatlan, magát a szépséget megtestesítő teremtmény számára a vak és mulandó emberek rögös, a mítoszait lassan, de feltartóztathatatlanul feledő világban kanyargó utai csak nehezen járhatóak, még akkor is, ha néhány pikareszk fordulat után megértő útitársak is akadnak: Schmendrick, a dilettáns varázsló, és Molly Grue, az egykor magasztos álmokat kergető, ám mostanra megkeseredett rablólány. A furcsa, szedett-vetett csapatocska végül egészen hihetetlen, a játékosan komikustól a riasztón groteszken át egészen a fennkölten szépig ívelő kalandokat követően eljut a hírhedten rideg szívű Haggard király udvarába, ahol eldől, megmenthetőek-e az elveszett egyszarvúak.

Az Utolsó egyszarvú hiába vonultat fel a klasszikus, tolkieni hagyomány főbb ismertetőjegyei közül rögtön kettőt (eposzi küldetés, és az utazás motívuma által keretbe foglalt, lineárisan bekövetkező kalandok laza láncolata), messze nem szabványos fantasy. Egyfelől a kitalált világ itt abszolút a háttérbe szorul: sokkalta inkább engedelmeskedik a tündérmesék logikátlan logikájának, mint bármiféle tudatos konstrukciónak, egyedül annyiban lényeges, amennyiben a történet kibontását szolgálja, és mondjuk Középföldével vagy annak klónjaival ellentétben, a sztorin kívül nem is létezik. Másrészt a cselekmény is csak a lehető legfelületesebben törődik a belső konzisztencia követelményével, helyette a maga teremtette költőiség medrében csordogál előre kényelmesen - inkább Andersen, mint Tolkien. Márpedig a költőiség, vagyis a lírai sűrítés legalább olyan fontos ismérve az igazán jó, értékálló fantasynek, mint a még oly nagy léptékű elrugaszkodottság ellenére is jelen lévő racionalitás a jó sci-finek. Az Utolsó egyszarvú ízig-vérig allegorikus, ön- és műfajérzékeny mese magukról a mesékről – valami olyasmi, amire a Beagle-nél jóval felkapottabb Neil Gaiman is törekszik, meglehet, kevesebb tapintattal, bölcsességgel, alázattal és sikerrel.

Ugyanakkor a mű az önreflexión kívül még úgymond „szól” is valamiről: elsőre nem könnyű ugyan kihámozni az egymásra pakolt rétegekből, de a központi értelmezési szálat szűkebben a lányból nővé érés, bővebben az ártatlanság, annak elkerülhetetlen és szükséges elmúlása, és az ezzel szemben tanúsított lehetséges magatartások feletti elmélázás, még tágabban pedig általában a mulandóság adja. Gyerekfejjel könnyű volt átsiklani felette, de visszatekintve már nehéz nem észrevenni, hogy a Vörös Bika az első menstruáció alig burkolt szimbóluma, mégis hiba lenne azt gondolni, hogy itt megállhatunk. Beagle azt követően, hogy szimbolikussá tett egy önmagában is központi és átérezhető emberi jelenséget (jelesen a felnövést – hogy ezt pont a nővé érésen keresztül érzékeltette, csak azért lehet, mert annak biológiai folyamata jóval könnyebben tematizálható, mint teszem azt, az első magömlés), továbbment, és szinte észrevétlenül átfolyatta kiindulópontként szolgáló megfeleltetését egy nagyobb, még általánosabb érvényű allegóriába, hogy végül eljusson egy melankolikus töprengésig a törékenység, az idealizmus, és a valóság viszonyáról.

Ékesen beszél erről hősnője és antagonistája drámai ütköztetése: a világ (és önmaga) változékonyságát konokul elutasító egyszarvú és az örömöt az önzéssel összetévesztő Haggard király mindketten ugyanannak a hübrisznek esnek áldozatául, vagyis annak az eredendően emberi tévhitnek, miszerint a boldogság egy alanyi jogon járó, birtokolható, konzerválható jelenség. Konfliktusuk nem egymásban, hanem saját megrögzöttségeikben gyökeredzik, így győzedelmeskedni is csak az tud, aki túllép saját korlátain. Aki pedig elbukik, az nem a másik, hanem maga miatt teszi. Itt még a „főgonosz” is tragikus hős, mint ahogy az egyébként leginkább kamaradarabra emlékeztetően szűkös szereplőgárdából mindenki más is - nincs olyan közöttük, aki ne kapcsolódna szervesen, ne tenné hozzá a magáét a központi témához (ahogy első találkozásukkor Molly Grue kereken lebassza az egyszarvút, majd zokogva számon kéri rajta, hol volt egész eddig, az egyszerre torokszorító és felemelő), ami nagyon jól mutatja a mű átgondoltságát. Szívhez szóló, átélhető, gyönyörű.

Persze a fenti erények még csak a regény sajátjai, szerencsére azonban a rajzfilm olyan közel került az eredetihez, amennyire csak lehetett. A könyv komplexitását másfél órában visszaadni természetesen képtelenség lett volna, de az Utolsó egyszarvú még így is döbbenetesen összetett és hűséges, sokadik újranézésre is újabb, apró nüánszokat nyújtó adaptáció. Ha azt vesszük, hogy a forgatókönyvet maga Beagle szállította, ez nem annyira meglepő, de ha a Jules Bass – Arthur Rankin Jr. rendezőpárosról rendelkezünk némi előzetes tudással, már annál inkább. Említett úriemberek ugyanis a 70-es és 80-as évek legtermékenyebb, ám messze nem legmegfontoltabb rajzfilmgyártói közé tartoznak, többek között olyan káromlásokat köszönhetünk nekik, mint a Hobbit, vagy a Király visszatér méltán elfeledett, a szombat reggeli, sorozatgyártott cartoonokat idéző meggyalázásai. Ebben az esetben azonban valahogy nem csak átugrották a lécet, de konkrétan feljebb tették. A többnyire sötét tónusokkal operáló, enyhe keleties (naná, a rajzolók 99%-a japán volt) jegyeket hordozó animáció, ha nem is kiemelkedő, de mindmáig élvezhető, a sztori ritmusa pedig szinte hibátlan, ami már csak azért is hatalmas szó, mert a cselekmény tetemes hányadát lassan hömpölygő párbeszédek, vagy éppen klipszerűen összevágott dalbetétek teszik ki. Bizony, elég sok danolászás van a filmben, de kéretik nem holmi Disney-operettre gondolni: a soundtrackért Beagle személyes jóbarátja, a híres singer-songwriter Jimmy Webb, valamint a folkrockban utazó America együttes feleltek, és bár a végeredmény elég vegytiszta, középutas rádiózene, amitől személy szerint alapesetben hülyét kapok, a film képsoraival együtt az esetenkénti nyálassága ellenére is nagyon hatásos.

A szinkronstáb meg egyszerűen olyan kaliberű, hogy akár egy élőszereplős mozit is simán elvinne a hátán, még ma is. Alan Arkin, Jeff Bridges, Angela Lansbury, Mia Farrow, Christopher Lee - utóbbinak egyébként olyannyira szívügye volt a projekt, hogy bizonyos részek a könyvből direkt az ő unszolására kerültek be, arról nem is beszélve, hogy a német változatban Christopher Lee szinkronhangja: Christopher Lee. Mikor aztán pár éve felmerült, majd sajnálatosan (vagy szerencsésen, a lehetőség kétesélyes) a produkciós pokolban ragadt egy tényleges filmváltozat ötlete, az eredeti gárdából rögtön háromra is igényt tartottak volna az alkotók. Aztán ki tudja, Beagle állítólag mindmáig élesen tart egy többszörösen átfésült forgatókönyvet.

Nem tudok máshogy zárni, mint hogy megismétlem: az Utolsó egyszarvú az egyik legjobb, még fontosabb, az egyik legszebb történet és rajzfilm, amit valaha láttam. Kortalan, mély, elgondolkodtató, keserédes. Az a kategória, amit ha gyerekként látsz, örökre beléd ég, felnőttként pedig egyes pillanataiban anélkül képes elérzékenyíteni, hogy tudatos manipulációra gyanakodnál az alkotók részéről, vagy szégyellnéd magad, mert harmincas, sörhasú barom létedre könny szökik a szemedbe. Még arra is képes, hogy a következményekre való tekintet nélkül ilyen érzelgős hülyeségek írására és közzétételére késztessen.